Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám
Győri László Lilla Komáromtól keletre, a dunaalmási temetőben van egy díszes vasráccsal körbetüskézett sír, a márványra egy női nevet metszett a kézművesi szerszám: „Lilla áldott hamvainak férje Végh Mihály esperes. Élt 78 éveket. Meghalt febr. 15. 1855. Béke hamvainak!” A rácson belül, a kő alatt, a földben Vajda Julianna fekszik — egy néhai fakereskedővel. Csokonai csontjai egyedül ágyazzák a földet, messze Debrecenben, de azoknak a csontoknak a mozgatója adott nevet az almási halottnak. Talán Goethétől vette a Lillát, az irodalomtörténészek jobban tudják, de ha a Lilla névnek jó csengése van a világirodalomban, akkor azt mégis Csokonainak köszönheti. Vajda Julianna állítólag élete végéig dédelgette a költői keresztségben kapott nevet. Egy kutató minden hiteles és legendás adatot összehalmozott, hogy bebizonyítsa egy kis könyvecskében, Lilla „haló poráig nem szűnt meg szeretni” Vitézt, csak éppen a „tyrann törvénynek s a szokásnak meghajolt”. Keserű és hisztériás nőszemély lehetett; egyébként az nem igaz, hogy egy gazdag dunaalmási fakereskedőhöz ment férjül — nem volt az gazdag, csak nem volt költő és ágrólszakadt balog. A jég hátán is megélt. („ ... napfényű igazság, hogy Lévai Istványnak, midőn nőül vett engem, semmije sem volt, sőt ami kevés vagyon Attyáról maradt volna is rá, testvéreire hagyá azt és soha azoktól el nem vette, de elvenni sem akarta, melyet számtalan tanúk bizonyíthatnak”. — Vajda Julianna esedelme a császári és királyi apostoli fenséghez, V. Ferdinándhoz, nyárelő havának 28-án 1844-ben.) Istvány nagy csirkefogó. Halálában Vajda Juliannát összes vagyonából kitagadta, egy kerítéslécet se testált rá a közös szerzeményből.„Császári és Királyi Apostoli Fenség! Legkegyelmesebb uram! Leborulok Fenséged Királyi Széke előtt térdhajtva, jobbágyi hódolattal esedezve... Térdhajtva esedezem Fenséged Királyi Székénél, ezen végrendelés egész tartalmát megsemmisíteni, és hogy én egész vagyonomra nézve más végrendelést tehessek, kegyelmesen megengedni... méltóztassék.”) Méltóztatott. Gyereket nem tudott szülni, nem szülhetett, özvegyi magányát egy pappal osztotta meg, annak a feleségeként halt meg. („Vajda Julianna, Komáromi Egyházmegye Esperesének nemzetes Végh Mihály Úrnak neje, meghalt 1855. február 15-én. Halál oka: öregségi elgyengülés.” — Dunaalmási matrikula.) Túlélte Petőfit. Olvashatta, talán valaki megmutatta neki a Csokonai-anekdotát. Petőfi sohase kereste föl, hogy kifaggassa, még a gondolatot is félrelökte volna. A század elején nagy hűhóval díszes vasráccsal tüskézték körül sírkövét, s vele együtt a fakereskedőét. Összenőttek, a két kő gyökere a földben összeért. Ady a földbe látott. Elővehetjük a kritikai kiadás nem tudom hányadik kötetét, amelyben azt kérdezi, persze, úgy, ahogy csak ő tudott kérdezni: minek ez a hűhó? Akárhogy is nézzük, Vajda Julianna pusztán Csokonai verseiben Lilla, magamagában, réklijében, szoknyájában, főzőkanalával, hisztériáival csak Vajda Julcsa szomszéd — úgy is mint nemzetes asszony. (Komáromban a tavaszon nagy ünnepséggel akarják fölcicomázni Vajda Juliánna sírját. Nem a néhai, erkölcsös életű polgárasszonynak fog szólni a kegyelet. De Csokonai Vitéz Mihály Lillájának. Ismét ez az ősi eltévelyedése a pietásnak. Lilla néhány hónapig élt Vajda Juliannaként. A szép és okos leány megfogadta az apja szavát. Az éhenkórász poétát kikosarazta, s férjhez ment egy komoly emberhez. A szegény Vitéz pedig írta a Lilla-dalokat. De ez a Lilla már nem Vajda Juliánná volt. Hanem egy egészen más Lilla. Poétaálmok leánya, asszony-délibáb. Ez a Lilla Csokonaié volt csak. És ennek nem volt köze Vajda Juliánnához. .. Csokonai Lillája Csokonai verseiben született és élt. Ha meghalt, e versekben van eltemetve. Vajda Juliánna derék családanya lehetett. Megérdemli, hogy sírját besüppedni ne engedjék. De aki ebben a sírban porlik, ahhoz Csokonainak semmi köze sincs. Az nem Lilla, hanem egy derék komáromi polgárasszony.” — Ady Endre összes prózai művei. 7. kötet.) Ady két dologban tévedett: a komáromiak akarják, de Dunaalmáson, fölcicomázni Vajda Julianna sírját. Vajda Julianna az ég urától semmi magzattal meg nem áldaték. (Nehéz Adynak ellenállni, egyfolytában igazat, jót, plebejust mondott.) Országszerte Csokonai-ünnepségekre készülődnek: Debrecenben, Csurgón, s amiről a lapok nem adtak hírt, Komárom megyében, Dunaalmáson is. A cifra sírhely hatvan éve áll már, nem kell újat kovácsoltatni. Beszédek hangzanak el, bár reméljük, sokkal kisebb lesz a hűhó, mint hatvan esztendővel ezelőtt, sokkal csokonaiasabb, hisz Dunaalmáson is elolvasták Ady Endrét: Lilla csak benne él, nélküle halott. Dunaalmásról írok, Csokonai Vitéz Mihály erre kocsizott, talán épp Kocson keresztül, menet Komáromba, jövet Tihany felé; innen írok, ittam a neszmélyi jó borokat, láttam Vajda Julianna sírját, éreztem, akárhogy is, a kőre metszett betűk Lilla nevével Csokonai közelébe húznak, s mert Csokonai közelébe, születésének kétszázadik évfordulóján én is elzarándoklok — beszédet lobogtatlanul — a sírhoz. Csokonaihoz indulok. Fenyő IstvánCsokonai megítéltetésének történetéhez Csokonainak nem volt szerencséje kora legnagyobb hazai kritikusaival. Köztudott, hogy Kazinczy és Kölcsey elfogult ítéletei nyomán több évtizeden át milyen egyoldalú, műve jelentését és jelentőségét félreértő kép alakult ki róla XIX. század eleji irodalmunk irányadó köreiben. Kazinczy klasszicista „fentebb styh’-eszményébe, nyelvet, stílust, ízlést s főleg érzelmeket polgárosító törekvéseibe Csokonai műve nem illett bele: a nyelvújítás időszerű programjával ellentétesnek érezte A reményhez költőjének alkotásait. Riasztotta őt eredetiségével, népiességével, „ösztönösségé”-vel, valami „tisztátalan”-t, „alpári”-t és „ki nem érlelt”-et látott verseiben. Kölcsey viszont — bármennyire is mestere, a széphalmi vezér után indult 1817- ben megjelent, emlékezetes Csokonai-kritikájában —, már a klasszicizmusból a romantikába való átfejlődés követelményeit szólaltatta meg egyúttal. Ő épp az eredetiséget, a teremtő invenciót, az érzések elemiségét stb. kérte számon költőtársától .. legtöbb darabokat idegenek után készített”; „... Csokonai a maga expresszióinak s szavainak ritkán tudta megadni az újság ingerét”; „ ... Csokonai az érzéseknek hangját csak tanulta” stb.) — tudvalevőleg igazságtalanul. A Kölcsey-bírálat megjelenésének évében egy másik írás, az első életrajz is megjelent költőnkről: Domby Márton ügyvédé, aki munkájában nem győzte védeni és dicsőíteni őt! Igen, de sok találó megfigyelése, lényeglátó észrevétele mellett Domby szintehérosszá növeli, vagyis túlfokozza Csokonai alakját: a Sturm und Drang esztétikai ideálja jegyében emberi mértékkel nem mérhetőnek, valósággal félistennek rajzolja személyiségét. Számára Csokonai minden mértéken túlhágó, minden szabályt felrúgó poéta, önmaga törvényét egyedül megszabó zseni, ez a kép pedig — megjelenése idején — csak arra volt alkalmas, hogy elriassza a költőtől a kor túlnyomórészt nemesi, átlagosan meglehetősen konzervatív ízlésű olvasóközönségét. Érdemes azért azt is megemlítenünk, hogy ezt követőleg, 1818-ban egy másik írás is védelmébe vette Csokonait: Némethi Nagy János — kiről, sajnos, semmi közelebbit nem tudunk — értekezése. Ez azonban voltaképp lényegében nem őróla szól (szerzője maga megvallja benne, hogy „... csak olykor s mellesleg szólok valamit magáról Éris almájáról, Csokonairól”), hanem a kritika jogosultságáról, s a nemzet polgári értelmezéséről, — a mindezzel kapcsolatos ideológiai fordulótugyan már jelezve, de ahhoz képest még kissé korán. Közvetlen kisugárzása nem is igen volt, jobbára csak az általa élesen megtámadott Kölcseyre hatott — igaz, őrá annál mélyebben. A közfelfogásban egyelőre Kazinczy s még inkább Kölcsey ítéletei gyökereztek meg, nem utolsósorban azért is, mivel az 1820-as években megjelent első irodalomtörténeteink is ezeket visszhangozták. A dilettáns főúr, Mailáth János gróf 1825-ben megjelent Magyarische Gedichte című antológiájának költészettörténeti bevezetése — Csokonairól szólva — majdnem teljesen Kazinczy és Kölcsey véleményének repríze. Toldy Ferenc 1827—1828-ban publikált, nagy hatású magyar költészeti válogatásának, a Handbuch der ungrischen Poesie-nek bevezető tanulmánya pedig a költőnkre vonatkozó részben merőben — nemritkán egyenesen szó szerint! — megismétli Kölcseynek egy évtizeddel előbb megjelent, ominózus kritikáját. A fordulat Csokonai körül — irodalomkritikai gondolkodásunk alakulásának sajátos logikája ez! —, épp Kölcsey és barátja, Szemere Pál folyóiratában, az Élet és Literatúra-Muzárion-ban ment végbe! Ennek 1829-ben megjelent IV. kötetében a szerkesztők helyt adtak az elöregedett Kazinczy újabb elítélő véleményének, amely még végletesebb kitételeket tartalmaz Csokonairól. Valósággal rálicitál itt saját régebbi s Kölcsey egykori ítéletére, s nemcsak megállapításaival, de irodalmi gyakorlatával is: átdolgozva, „finomítva” közreadja a most már szinte kipellengérezett költőnek több versét. Erre azonban már megszületett a felelet, — sőt, nem is egy, mely feleleteket épp Szemere Pál, Kazinczy egyik legközelebbi tanítványa és Kölcsey „lelkének fele” tette közzé, mint szerkesztő, ugyanitt. Először Fáy András, ugyancsak a széphalmi vezér egyik közeli híve válaszolt. Az esztétikai elvek terén oly sok tekintetben klasszicista Fáy a Házi-rosta című cikkében — mely Kazinczy támadását követően jelent meg a folyóiratban — immár a romantika eszméit fordítja szembe megőszült mestere nézeteivel: a történeti fejlődés elvét, a nemzeti irodalom eszméjét, a népiességet — ha a hazai romantikus irányzatnak kritiikaiságot sürgető törekvését nem osztja is. Fáy András a következő megállapításokkal kezdi idevonatkozó mondanivalóját: „...minden recenziók felett való bírónak ismerem magát az Élő Publikumot s némely esetekben a Jövőt. Vagynak munkák, melyek a jelenkornak írattak, s mások, melyeknek csak a maradék fogja ítélhetni beesőket. A Publikum és az Idő ülnek tántoríthatatlan bírói széket, s ezen utóbbi elmossa amaz elől, ami hibásan nyújtatott néki... de ugyanaz Idő, minden kajánság truccára, örök fénnyel ragyogtatja, ami egyszer halhatatlanságnak íratott.” Publikum, idő s a közötte, illetve benne élő egyéniség: íme, a megszületett romantikus irodalomfelfogás vezérszavai Fáy tollán! S minderre példa előtte — mestere ellenében! — épp Csokonai. Mindemellett ugyanezt a történeti látásmódot érvényesíti a költő alakjának megítélésében is. Csokonai ifjú életkorára, annak sajátosságaira és körülményeire hivatkozik ugyanis, az irodalommal, az írói művel, az írói alkattal immár elvárhatatlan összefüggésben jelölve meg a fejlődés meghatározó eszméjét: „... egész literátori pályáját mintegy tíz évek alatt futotta, oly életkorban, mely inkább készület s próbák kora szokott lenni, mint derék pályafutásé.” E gondolatokat követőleg pedig Csokonai publicitását, népszerűségét, műve nemzeti érvényét és karakterét, hatóköre addig páratlan szélessgét emeli ki fejtegetéseiben, felfedezve benne születő polgári nemzet költőjét: „... Csokonaiul több jelességei mellett tagadhatatlan érdeme is abban is, hogy a hazában minden rendről nemtől olvastatott. Jól tudom én, hogy ezen óvatosság (ha úgy szabad neveznem) nem mi még biztos mértéke az írói érdemnek, de azt merem állítani, hogy soha sincs minden érde nélkül: egy fejleni kezdő s vesző félben a nyelv literatúrájában pedig, s egy nemzetii melynek tekintetesebb része Nagy Fridrikké káros előítéletekkel, nem mondom, megvetéss viseltetett nyelve iránt, s melynek szépneme német szentimentális poéták s románok olvasására omlott — nincs nagy érdem nélkül. A nyelva formáltatásában nem nyerne is, bizonyost nyer terjesztetésében; s ez nem csekély nyerség nálunk, még korunkban is.” Ahány mondat, annyi fontos új elvi kitéte Csokonai itt a nemzeti író — melynek eszméjét épp Kölcsey oltotta be irodalomkritik gondolkodásunkba! — mintája lesz; oly íróesmény, kinek művében a születő polgári nemz minden osztálya, rétege, csoportja stb. megtalál önnön irodalmi igényeinek kielégítését; költészetének értékelése ugyanakkor jelzi már a létező mozgó ható irodalmi élet kisugárzását is, s miképp a korfordulót: a Herder jósolta pusztulóból főnixként megéledő nemzet irodalmának , pontosabban: a nemzeti irodalomnak. — létre jöttét. Jelzi továbbá, hogy már nemcsak író vannak, de van közönség is, mely a maga igi nyelvel, vágyaival és törekvéseivel formálja írót — vagyis jelzi azt, hogy kialakult és megszilárdult hazánkban az irodalom polgárosult organizmusa. Cikkének legfontosabb része pedig ezután következik: az tudniillik, hogy mit, milyen irodamat kíván ez a közönség, s hogy Fáy mit v ezért elsősorban követendőnek Csokonai életművében: „...Azoknál, kiket a közönség... nem ízelhet, legalábbis a Nemzeti Zamat hibázik, s Kor Lelke.” Vagyis Csokonai művébe a klasszista felfogású Fáy éppenséggel a romantika eskori hazai legfőbb princípiumait „látja bele”, romantika mintáját, írói karaktereszményét vé költészetében megtestesülve. Csokonai igazi befogadása így a romantika áttörésének jegyében indul meg nálunk. S anna égisze alatt teljesedik is ki. A „csodagyerekként feltűnő Szalay László — szintén Kazinczy és Kölcsey tanítványa — tizenhét esztendős korába írott Észrevételek a Muzárion III. és IV. kötetiről című értekezésében valósul meg ez maradástalanul. Az 1830-ban, Pesten megjelent kritika tanulmányban, melyet Kölcsey és Szemere - épp Csokonai hajdani éles bírálói — mind a velük való polémiája mellett is oly kitűnőne találtak, hogy a szóban forgó folyóirat 1833-s kötetében másodközlésben is megjelentették. Szalay tanulmánya a magyar romantika els szakaszának elméleti betetőzése, egyszersmind periódusának nyitánya — többek közt a Csokonai körüli igazságtevés végérvényes eredményeivel is. Irodalomfelfogásában a történetiség elv oly mélyen gyökerezik már, hogy nála „történelemmé” válik magának Kazinczynak egykori ítélete is: az ifjú tanulmányíró a kor hajdani szükségszerűségeiből, a fejlődés egykori adottságaiból magyarázza annak sanyarúságát: „... Mát tűne fel a kor, mely nyelvünknek s literatúránknak a formákat adá. Kazinczynak és barátjaina lehetetlen vala nem sejdíteniök, hogy a következés terhes nyelvreformáció közönséges ellentállást fog gerjeszteni, s egyetemes igyekezetei csaknem kizárólag e pontra fordíttattak. Természetes, hogy Csokonainak, ki a leendő stílű ideáljához alacson lépcsőn álló, ítéletekben rendkívülileg veszteni kelle.” Mi az hát, amit a fiatal Szalay László Csokonaiban — mestereivel szembefordulva —■ méltányol? Hogy „hatalmasabb s magánállóbb” vol kortársainál — tehát az egyéniséget és az eredetiséget, azaz úgyszintén a romantika központ elveit, majd művei nemzeti jellemét és népiességét: „...Csokonai oly tisztán a magyar valójából merített popularitásával, mely lírájának oly kirekesztőleg saját... leírom Csokonai bírálójinak közös rezultátumát: Cs. populáris költő. Nem kis érdem, s mindeddig neki meg nem tagadtatott.” Tehát Szalay ítéletében még erőteljesebben pozitívummá válik, mint Fáynál az a popularitás —, amelyet a „Lilla-dalok” költőjében hajdani kritikusai annyira elítéltek! Ám ■ Csokonai romantikus népszerűsítésébe még egy új elemet is bekapcsol — 1830-ban, a júliusi forradalom esztendejében vagyunk! —, a társadalomkritikáit. Mert így folytatja: ,,... De Csokona nemcsak populáris költő, ő komikus költő is.. egyéb darabjai s nevezet szerint Dorottyája melynek nem egyedül plánuma jól kigondolt mint nemrég állíttatott, hanem melynek német, parthieji jól ki is vitettek, komikai tehetségeinek tagadhatatlan kezesei.” Fejtegetéseinek Csokonait illető végkonklúziója pedig az, hogy produkciója egyenrangú — „Csokonai szintúgy uta tört, mint Kisfaludy Sándor” — Himfy-jével A rendiségen kívülálló, „ágrólszakadt” poét, egyenrangú tehát a nemesség közkedvelt, „hivatasos” költőjével! Ez állásfoglalással Csokona újra vízválasztóvá lett — ám ezúttal fordítói előjellel: most már akként, hogy neve jelképi lett az új, polgárosult nemzeti társadalmat (és benne irodalmat) igénylő-kovácsoló erők nyomatékos fellépésének. 1829—1930-ban jött létre tehát a döntő fordulat Csokonai megítéltetésének történetében A megszilárdult, elméleti stúdiumokkal és elv programmal is alátámasztott hazai romantika nemzeti irodalomeszménye hozta meg számára ; teljes, az igazi elismertetést — a születőben levő polgári nemzet fogadta őt szívébe. S bármily groteszk megnyilvánulása volt a hazai fejlődésnek, de tény: művének legélesebb kritikusai Kazinczy és Kölcsey ezt a maguk módján éppúgy előkészítették, mint jelentőségének első hiteles felismerői, Fáy András és Szalay László.