Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám

Győri László Lilla K­omáromtól keletre, a dunaalmási temetőben van egy díszes vasráccsal körbetüskézett sír, a márványra egy női nevet metszett a kézművesi szerszám: „Lilla áldott hamvainak férje Végh Mihály esperes. Élt 78 éveket. Meghalt febr. 15. 1855. Béke hamvainak!” A rácson belül, a kő alatt, a földben Vajda Julianna fekszik — egy néhai fakereskedővel. Csokonai csont­jai egyedül ágyazzák a földet, messze Debrecenben, de azoknak a csontoknak a mozgatója adott nevet az almási halottnak. Talán Goethétől vette a Lillát, az irodalomtörténészek jobban tudják, de ha a Lilla névnek jó csengése van a világirodalomban, akkor azt mégis Csokonainak köszönheti. Vajda Julianna állítólag élete végéig dédelgette a költői keresztségben kapott nevet. Egy kutató minden hiteles és legendás adatot összehalmozott, hogy bebizonyítsa egy kis könyvecskében, Lilla „haló poráig nem szűnt meg szeretni” Vitézt, csak éppen a „tyrann törvénynek s a szokásnak meghajolt”. Keserű és hisztériás nőszemély lehetett; egyébként az nem igaz, hogy egy gazdag dunaalmási fakereskedőhöz ment férjül — nem volt az gazdag, csak nem volt költő és ágrólszakadt balog. A jég hátán is megélt. („ ... napfényű igazság, hogy Lévai Istványnak, midőn nőül vett engem, semmije sem volt, sőt ami kevés vagyon Attyáról maradt volna is rá, testvéreire hagyá azt és soha azoktól el nem vette, de elvenni sem akarta, melyet számtalan tanúk bizonyíthatnak”. — Vajda Julianna esedelme a császári és királyi apostoli fenséghez, V. Ferdinándhoz, nyárelő havának 28-án 1844-ben.) Istvány nagy csirkefogó. Halálában Vajda Juliannát összes vagyonából kitagadta, egy kerítéslécet se testált rá a közös szerzeményből.­­„Császári és Királyi Apostoli Fenség! Legkegyelmesebb uram! Leborulok Fenséged Királyi Széke előtt térdhajtva, jobbágyi hódolattal esedezve... Térdhajtva esedezem Fenséged Királyi Székénél, ezen végrendelés egész tartalmát megsemmisíteni, és hogy én egész vagyonomra nézve más végrendelést tehessek, kegyelmesen megengedni... méltóztassék.”) Méltóztatott. Gyereket nem tudott szülni, nem szülhetett, özvegyi magányát egy pappal osztotta meg, annak a feleségeként halt meg. („Vajda Julianna, Komáromi Egyházmegye Esperesének nemzetes Végh Mihály Úrnak neje, meghalt 1855. február 15-én. Halál oka: öregségi elgyengülés.” — Dunaalmási matrikula.) Túlélte Petőfit. Olvashatta, talán vala­ki megmutatta neki a Csokonai-anekdotát. Petőfi sohase kereste föl, hogy kifaggassa, még a gondolatot is félrelökte volna. A század elején nagy hűhóval díszes vasráccsal tüskézték körül sírkövét, s vele együtt a fakereskedőét. Összenőttek, a két kő gyökere a földben összeért. Ady a földbe látott. Elővehetjük a kritikai kiadás nem tudom há­nyadik kötetét, amelyben azt kérdezi, persze, úgy, ahogy csak ő tudott kér­dezni: minek ez a hűhó? Akárhogy is nézzük, Vajda Julianna pusztán Cso­konai verseiben Lilla, magamagában, réklijében, szoknyájában, főzőkanalával, hisztériáival csak Vajda Julcsa szomszéd — úgy is mint nemzetes asszony. (Komáromban a tavaszon nagy ünnepséggel akarják fölcicomázni Vajda Juli­ánna sírját. Nem a néhai, erkölcsös életű polgárasszonynak fog szólni a ke­gyelet. De Csokonai Vitéz Mihály Lillájának. Ismét ez az ősi eltévelyedése a pietásnak. Lilla néhány hónapig élt Vajda Juliannaként. A szép és okos leány megfogadta az apja szavát. Az éhenkórász poétát kikosarazta, s férjhez ment egy komoly emberhez. A szegény Vitéz pedig írta a Lilla-dalokat. De ez a Lilla már nem Vajda Juliánná volt. Hanem egy egészen más Lilla. Poéta­álmok leánya, asszony-délibáb. Ez a Lilla Csokonaié volt csak. És ennek nem volt köze Vajda Juliánnához. .. Csokonai Lillája Csokonai verseiben született és élt. Ha meghalt, e versekben van eltemetve. Vajda Juliánna derék család­anya lehetett. Megérdemli, hogy sírját besüppedni ne engedjék. De aki ebben a sírban porlik, ahhoz Csokonainak semmi köze sincs. Az nem Lilla, hanem egy derék komáromi polgárasszony.” — Ady Endre összes prózai művei. 7. kö­tet.) Ady két dologban tévedett: a komáromiak akarják, de Dunaalmáson, föl­cicomázni Vajda Julianna sírját. Vajda Julianna az ég urától semmi mag­zattal meg nem áldaték. (Nehéz Adynak ellenállni, egyfolytában igazat, jót, plebejust mondott.) Országszerte Csokonai-ünnepségekre készülődnek: Debrecenben, Csurgón, s amiről a lapok nem adtak hírt, Komárom megyében, Dunaalmáson is. A cifra sírhely hatvan éve áll már, nem kell újat kovácsoltatni. Beszédek hangzanak el, bár reméljük, sokkal kisebb lesz a hűhó, mint hatvan esztendővel ezelőtt, sokkal csokonaiasabb, hisz Dunaalmáson is elolvasták Ady Endrét: Lilla csak benne él, nélküle halott. Dunaalmásról írok, Csokonai Vitéz Mihály erre kocsizott, talán épp Kocson keresztül, menet Komáromba, jövet Tihany felé; innen írok, ittam a neszmélyi jó borokat, láttam Vajda Julianna sírját, éreztem, akárhogy is, a kőre metszett betűk Lilla nevével Csokonai közelébe húznak, s mert Csokonai közelébe, születésének kétszázadik évfordulóján én is elzarándoklok — beszédet lobog­­tatlanul — a sírhoz. Csokonaihoz indulok. Fenyő István­­Csokonai megítéltetésének történetéhez C­sokonainak nem volt szerencséje kora leg­nagyobb hazai kritikusaival. Köztudott, hogy Kazinczy és Kölcsey elfogult ítéletei nyomán több évtizeden át milyen egyoldalú, műve jelentését és jelentőségét félreértő kép alakult ki róla XIX. század eleji irodalmunk irányadó köreiben. Kazinczy klasszicista „fen­tebb styh’-eszményébe, nyelvet, stílust, ízlést s főleg érzelmeket polgárosító törekvéseibe Csoko­nai műve nem illett bele: a nyelvújítás időszerű programjával ellentétesnek érezte A reményhez költőjének alkotásait. Riasztotta őt eredetiségé­vel, népiességével, „ösztönösségé”-vel, valami „tisztátalan”-t, „alpári”-t és „ki nem érlelt”-et látott verseiben. Kölcsey viszont — bármennyire is mestere, a széphalmi vezér után indult 1817- ben megjelent, emlékezetes Csokonai-kritikájában —, már a klasszicizmusból a romantikába való átfejlődés követelményeit szólaltatta meg egyút­tal. Ő épp az eredetiséget, a teremtő invenciót, az érzések elemiségét stb. kérte számon költő­­társától .. legtöbb darabokat idegenek után készített”; „... Csokonai a maga expresszióinak s szavainak ritkán tudta megadni az újság in­gerét”; „ ... Csokonai az érzéseknek hangját csak tanulta” stb.) — tudvalevőleg igazságtalanul. A Kölcsey-bírálat megjelenésének évében egy másik írás, az első életrajz is megjelent költőnk­ről: Domby Márton ügyvédé, aki munkájában nem győzte védeni és dicsőíteni őt! Igen­­, de sok találó megfigyelése, lényeglátó észrevétele mellett Domby szinte­­hérosszá növeli, vagyis túl­fokozza Csokonai alakját: a Sturm und Drang esztétikai ideálja jegyében emberi mértékkel nem mérhetőnek, valósággal félistennek rajzolja személyiségét. Számára Csokonai minden mérté­ken túlhágó, minden szabályt felrúgó poéta, ön­maga törvényét egyedül megszabó zseni,­ ez a kép pedig — megjelenése idején — csak arra volt alkalmas, hogy elriassza a költőtől a kor túlnyomórészt nemesi, átlagosan meglehetősen konzervatív ízlésű olvasóközönségét. Érdemes azért azt is megemlítenünk, hogy ezt követőleg, 1818-ban egy másik írás is védelmébe vette Cso­konait: Némethi Nagy János — kiről, sajnos, semmi közelebbit nem tudunk — értekezése. Ez azonban voltaképp lényegében nem őróla szól (szerzője maga megval­lja benne, hogy „... csak olykor s mellesleg szólok valamit magáról Éris almájáról, Csokonairól”), hanem a kritika jogo­sultságáról, s a nemzet polgári értelmezéséről, — a mindezzel kapcsolatos ideológiai fordulót­­ugyan már jelezve, de ahhoz képest még kissé korán. Közvetlen kisugárzása nem is igen volt, jobbára csak az általa élesen megtámadott Köl­­cseyre hatott — igaz, őrá annál mélyebben. A közfelfogásban egyelőre Kazinczy s még inkább Kölcsey ítéletei gyökereztek meg, nem utolsósorban azért is, mivel az 1820-as években megjelent első irodalomtörténeteink is ezeket visszhangozták. A dilettáns főúr, Mailáth János gróf 1825-ben megjelent Magyarische Gedichte című antológiájának költészettörténeti bevezetése — Csokonairól szólva — majdnem teljesen Ka­zinczy és Kölcsey véleményének repríze. Toldy Ferenc 1827—1828-ban publikált, nagy hatású magyar költészeti válogatásának, a Handbuch der ungrischen Poesie-nek bevezető tanulmánya pedig a költőnkre vonatkozó részben merőben — nemritkán egyenesen szó szerint! — megismétli Kölcseynek egy évtizeddel előbb megjelent, omi­nózus kritikáját. A fordulat Csokonai körül — irodalomkritikai gondolkodásunk alakulásának sajátos logikája ez! —, épp Kölcsey és barátja, Szemere Pál fo­lyóiratában, az Élet és Liter­atúr­a-Muzárion-ban ment végbe! Ennek 1829-ben megjelent IV. kö­tetében a szerkesztők helyt adtak az elöregedett Kazinczy újabb elítélő véleményének, amely még végletesebb kitételeket tartalmaz Csokonairól. Valósággal rálicitál itt saját régebbi s Kölcsey egykori ítéletére, s nemcsak megállapításaival, de irodalmi gyakorlatával is: átdolgozva, „fino­mítva” közreadja a most már szinte kipellengé­rezett költőnek több versét. Erre azonban már megszületett a felelet, — sőt, nem is egy, mely feleleteket épp Szemere Pál, Kazinczy egyik legközelebbi tanítványa és Kölcsey „lelkének fele” tette közzé, mint szer­kesztő, ugyanitt. Először Fáy András, ugyancsak a széphalmi vezér egyik közeli híve válaszolt. Az esztétikai elvek terén oly sok tekintetben klasszicista Fáy a Házi-rosta című cikkében — mely Kazinczy támadását követően jelent meg a folyóiratban — immár a romantika eszméit fordítja szembe megőszült mestere nézeteivel: a történeti fejlődés elvét, a nemzeti irodalom esz­méjét, a népiességet — ha a hazai romantikus irányzatnak kritiikaiságot sürgető törekvését nem osztja is. Fáy András a következő megállapításokkal kezdi idevonatkozó mondanivalóját: „...minden recenziók felett való bírónak ismerem magát az Élő Publikumot s némely esetekben a Jövőt. Vagynak munkák, melyek a jelenkornak írattak, s mások, melyeknek csak a maradék fogja ítél­hetni beesőket. A Publikum és az Idő ülnek tán­toríthatatlan bírói széket, s ezen utóbbi elmossa amaz elől, ami hibásan nyújtatott néki... de ugyanaz Idő, minden kajánság truccára, örök fénnyel ragyogtatja, ami egyszer halhatatlanság­nak íratott.” Publikum, idő s a közötte, illetve benne élő egyéniség: íme, a megszületett romantikus iro­dalomfelfogás vezérszavai Fáy tollán! S mind­erre példa előtte — mestere ellenében! — épp Csokonai. Mindemellett ugyanezt a történeti lá­tásmódot érvényesíti a költő alakjának megíté­lésében is. Csokonai ifjú életkorára, annak sa­játosságaira és körülményeire hivatkozik ugyan­is, az irodalommal, az írói művel, az írói al­kattal immár elvárhatatlan összefüggésben je­lölve meg a fejlődés meghatározó eszméjét: „... egész literátori pályáját mintegy tíz évek alatt futotta, oly életkorban, mely inkább készü­let s próbák kora szokott lenni, mint derék pá­lyafutásé.” E gondolatokat követőleg pedig Csokonai pub­licitását, népszerűségét, műve nemzeti érvényét és karakterét, hatóköre addig páratlan széless­gét emeli ki fejtegetéseiben, felfedezve benne születő polgári nemzet költőjét: „... Csokonaiul több jelességei mellett tagadhatatlan érdeme is abban is, hogy a hazában minden rendről nemtől olvastatott. Jól tudom én, hogy ezen ó­vatosság (ha úgy szabad neveznem) nem mi még biztos mértéke az írói érdemnek, de azt merem állítani, hogy soha sincs minden érde nélkül: egy fejleni kezdő s vesző­ félben a­ nyelv literatúrájában pedig, s egy nemzetii melynek tekintetesebb része Nagy Fridrikké káros előítéletekkel, nem mondom, megvetéss viseltetett nyelve iránt, s melynek szépneme német szentimentális poéták s románok olvasá­sára omlott — nincs nagy érdem nélkül. A nyel­va formáltatásában nem nyerne is, bizonyost nyer terjesztetésében; s ez nem csekély nyer­ség nálunk, még korunkban is.” Ahány mondat, annyi fontos új elvi kitéte Csokonai itt a nemzeti író — melynek eszm­éjét épp Kölcsey oltotta­­ be irodalomkritik gondolkodásunkba! — mintája lesz; oly íróes­mény, kinek művében a születő polgári nemz minden osztálya, rétege, csoportja stb. megtalál önnön irodalmi igényeinek kielégítését; költésze­tének értékelése ugyanakkor jelzi már a létező mozgó­ ható irodalmi élet kisugárzását is, s mi­képp a korfordulót: a Herder jósolta pusztuló­ból főnixként megéledő nemzet irodalmának , pontosabban: a nemzeti irodalomnak. — létre jöttét. Jelzi továbbá, hogy már nemcsak író vannak, de van közönség is, mely a maga igi nyelvel, vágyaival és törekvéseivel formálja­­ írót — vagyis jelzi azt, hogy kialakult és meg­szilárdult hazánkban az irodalom polgárosult or­ganizmusa. Cikkének legfontosabb része pedig ezután kö­vetkezik: az tudniillik, hogy mit, milyen iroda­mat kíván ez a közönség, s hogy Fáy mit v­ ezért elsősorban követendőnek Csokonai életmű­vében: „...Azoknál, kiket a közönség... nem ízelhet, legalábbis a Nemzeti Zamat hibázik, s Kor Lelke.” Vagyis Csokonai művébe a klassz­­ista felfogású Fáy éppenséggel a romantika es­kori hazai legfőbb princípiumait „látja bele”, romantika mintáját, írói karaktereszményét vé költészetében megtestesülve. Csokonai igazi befogadása így a romantika át­törésének jegyében indul meg nálunk. S anna égisze alatt teljesedik is ki. A „csodagyerekként feltűnő Szalay László — szintén Kazinczy és Köl­csey tanítványa­ — tizenhét esztendős korába írott Észrevételek a Muzárion III. és IV. köteti­ről című értekezésében valósul meg ez maradás­talanul. Az 1830-ban, Pesten megjelent kritika tanulmányban, melyet Kölcsey és Szemere - épp Csokonai hajdani éles bírálói­ — mind a velük való polémiája mellett is oly kitűnőne találtak, hogy a szóban forgó folyóirat 1833-s kötetében másodközlésben is megjelentették. Szalay tanulmánya a magyar romantika els szakaszának elméleti betetőzése, egyszersmind­­ periódusának nyitánya — többek közt a Csoko­nai körüli igazságtevés végérvényes eredményei­vel is. Irodalomfelfogásában a történetiség elv oly mélyen gyökerezik már, hogy nála „történe­lemmé” válik magának Kazinczynak egykori íté­lete is: az ifjú tanulmányíró a kor hajdani szük­ségszerűségeiből, a fejlődés egykori adottságai­ból magyarázza annak sanyarúságát: „... Mát tűne fel a kor, mely nyelvünknek s literatúránk­nak a formákat adá. Kazinczynak és barátjaina lehetetlen vala nem sejdíteniök, hogy a­ követ­kezés terhes nyelvreformáció közönséges ellent­állást fog gerjeszteni, s egyetemes igyekezetei csaknem kizárólag e pontra fordíttattak. Termé­szetes, hogy Csokonainak, ki a leendő stílű ideáljához alacson lépcsőn álló, ítéletekben rend­kívülileg veszteni kelle.” Mi az hát, amit a fiatal Szalay László Csoko­naiban — mestereivel szembefordulva —■ méltá­nyol? Hogy „hatalmasabb s magánállóbb” vol kortársainál — tehát az egyéniséget és az ere­detiséget, azaz úgyszintén a romantika központ elveit, majd művei nemzeti jellemét és népies­ségét: „...Csokonai oly tisztán a magyar való­jából merített popularitásával, mely lírájának oly kirekesztőleg saját... leírom Csokonai bí­rálójinak közös rezultátumát: Cs. populáris köl­tő. Nem kis érdem, s mindeddig neki meg nem tagadtatott.” Tehát Szalay ítéletében még erőtel­jesebben pozitívummá válik, mint Fáynál az­­ a popularitás —, amelyet a „Lilla-dalok” költő­jében hajdani kritikusai annyira elítéltek! Ám ■ Csokonai romantikus népszerűsítésébe még egy új elemet is bekapcsol — 1830-ban, a júliusi for­radalom esztendejében vagyunk! —, a társada­lomkritikáit. Mert így folytatja: ,,... De Csokona nemcsak populáris költő, ő komikus költő is.. egyéb darabjai s nevezet szerint Dorottyája melynek nem egyedül plánuma jól kigondolt mint nemrég állíttatott, hanem melynek német, parthieji jól ki is vitettek, komikai tehetségei­nek tagadhatatlan kezesei.” Fejtegetéseinek Cso­konait illető végkonklúziója pedig az, hogy pro­dukciója egyenrangú — „Csokonai szintúgy uta tört, mint Kisfaludy Sándor” — Himfy-jével A rendiségen kívülálló, „ágrólszakadt” poét, egyenrangú tehát a nemesség közkedvelt, „hiva­tasos” költőjével! Ez állásfoglalással Csokona újra vízválasztóvá lett — ám ezúttal fordítói előjellel: most már akként, hogy neve jelképi lett az új, polgárosult nemzeti társadalmat (és benne irodalmat) igénylő-kovácsoló erők nyoma­tékos fellépésének. 1829—1930-ban jött létre tehát a döntő for­dulat Csokonai megítéltetésének történetében A megszilárdult, elméleti stúdiumokkal és elv programmal is alátámasztott hazai romantika nemzeti irodalomeszménye hozta meg számára ; teljes, az igazi elismertetést — a születőben levő polgári nemzet fogadta őt szívébe. S bármily groteszk megnyilvánulása volt a hazai fejlődés­nek, de tény: művének legélesebb kritikusai Kazinczy és Kölcsey ezt a maguk módján épp­úgy előkészítették, mint jelentőségének első hi­teles felismerői, Fáy András és Szalay László.

Next