Napjaink, 1974 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám

/Czakó Gábor elbeszélése A csapat — A vasút mellé menjetek ott sok a fiatal akác — adta ki az útiparancsot a Szillé —, Mici azt igen szereti. — Jó — mondta Zoli. Gyuszi a kecské­vel foglalatoskodott. Simogatta, tapogatta a szarvát, mintha régi barátok lennének. Mici örült neki. A falu csöndes volt, de más nem jelez­te, hogy vasárnap van. A tegnapi ruháju­kat kapták, a Szülő megfelelőnek találta mára is. Ő már hajnalban fölkelt. Kisze­dett néhány tő árvácskát, összeállított pár csokor szekfűt. A doktornő meg a papné szokott venni tőle virágot, néha a kocs­­máros felesége is — egy-egy szálat min­den asztalra. Neki elsősorban ez a pár fo­rint jelentette a vasárnapot. Most is mar­kolta őket — a kötényén keresztül — a derekára kötött kofazsebben. Nem csörög­tek fenn­héjázóan, mint a sokaságukban bízók, de egy hétre való kenyér árát ki­tették. Gyuszi nyitott tenyérrel taszogálta Mici szarvát. — Ha jön a vonat, nekieresztjük a moz­donynak és leökleli a sínről! — Akkor töröm szét rajtatok a söprű­nyelet! Még csak az hiányzik, hogy elgá­zolja a vonat! — Micit ugyan nem! — szarvánál fogva odarángatta az állatot a nagyanyja elé. — Kocogtasd meg, itt, a homlokát! Láthatod, hogy milyen erős szarva van ennek a Mi­cinek, Szüle! — A vonat ütközője még keményebb. Gyuszi a Szüle kezét erővel rátette a kecske homlokára. — Érzed? Érzed, hogy milyen? Mint a páncél! Ez a Mici még a házat is föl bírná öklelni! Mici egy erélyes mozdulattal kiszabadí­totta a fejét. — A házat se bírná fölöklelni és a moz­donyt se. Zoli, te felelsz érte! — Vigyázok rá. — Ha baja esik, én nem tudom, hogy szerzek nektek tejet. Kimentek a kertajtón. Zoli fogta a kö­tőféket, a kicsi mögötte kosztogott. A szomszédos kerítésbe egy fiatalember ka­paszkodott. Biciklin ült. Kőműves volt, ezt mindenki láthatta a vázra kötözött szinte­zőből. — Nem láttátok Magdust? — kérdezte a gyerekektől. A kis ház zárva volt, még a konyha külső, tömör ajtaja is betéve. — Nem — válaszolta Zoli. A kicsi hall­gatott, csak amikor a következő ház elé értek, akkor szólalt meg. — Te sem hiszed el, hogy föl bírná ök­lelni a mozdonyt? — Úgy szétvágná, mint a taknyot. Vas­­kerekei vannak, nem láttad? — Neki meg páncélhomloka. A páncél keményebb a vasnál. — Akkora acélkereke, ami háromszor na­gyobb Micinél. És tíz kereke van. Gyuszi töprengett egy kicsit. — És szerinted a házzal se bírna el? — Avval se. A kicsi egy szót se szólt többet. Halász­nak se köszönt, amikor az utolérte őket. — Szevasztok! — Szusz — Zoli is csak morgott. Tegnap este megfeküdte a gyomrát a fiú. Halász észre se vette. — Hogy hívják a kecskéteket? — Micinek. — Mint a boszorkányt? Fölkapták a fejüket. — Itt lakik a sarkon — folytatta Ha­lász. — A kocsmában. Az a kis púpos öregasszony, aki mindig feketében jár és senkiinek se köszön az utcán. Nem láttá­tok még? A temetőn és a templomkert tér és lige­tén túl, de a vasúton még innen, állt egy háztömb. Annak a sarkán volt a régi ven­déglő, de a háború óta nem működött. Az öregasszony férje meg a két fia odaveszett a fronton — nem maradt, aki vezesse. — Ott van ii! — mutatott előre Halász —, ott szalad! Mici néni egy tyúkot hajkurászva ki­szaladt az udvarából az útra. Ronda ter­­mészete tyúk lehetett, mert visszament ugyan a nyitott kiskapuig, ám ott, mint­ha egy falba ütközött volna, hátrahőkölt, aztán eltért jobbra vagy balra, ahhoz ké­pest éppen fordítva, hogy Mici néni me­lyik oldalon lengette a kötényét. S kezdő­dött az egész elölről. Időközben a többi ba­romfi is odaóvakodott a nyitott ajtóhoz, de egyelőre csak kifelé tekintgettek, nyúj­togatták rugóra járó hosszú nyakukat. Az űzött tyúk néha kárált egyet, Mici néni viszont egy árva szót se szólt, csak a tü­deje zihálását lehetett hallani már mesz­­szíiről. — Honnan tudod, hogy boszorkány? — kérdezte a kicsi. — Mindenki tudja! — nézett le rá Ha­lász. — Meg is van patkólva. — Mint a lovak? — Biztos. Azért tud ilyen gyorsan sza­ladni, pedig borzasztó öreg. A hátat ko­vács patkolta. A kicsi elgondolta, hogy a Szüle már egyáltalán nem tud futni. — És nem fájt neki a patkolás? Halász erre is tudta a választ. — Boszorkányoknak semmi se fáj. — Hülyeség — szólalt meg Zoli. — Min­denkinek fáj, ha szögeket vernek a tal­pába. — A sarkába! — javította ki Halász. — Mindegy. Még menni se tudna. — A boszorkányok röpülnek is, ha ked­vük szottyan rá. — Francot röpülnek. — A Vezértábornagy látta. Ernő, a mi vezérünk. Szombaton éjjel szokott elröpül­ni. Egyszer rá is akart lőni a légpuskájá­val, de a bánya megbabonázta a golyót és az beragadt a csőbe. A tyúk ismét az ajtó elé került. Két bá­mészkodó társa visszarebbent, ő pedig a fiúk felé kanyarodott. A kicsi előrerágta­­tott, visszakergette, aztán Mici nénivel együtt bekerítették, mire keservesen riká­csolva kénytelen volt bevágtatni az ajtón. — Az a Vezértábornagyotok, akit tegnap levadásztak csúzlival? — kérdezte Zoli. — Te csak ne gúnyolódj rajta, mert könnyen úgy járhatsz, mint a Tikosok! — Megvertétek őket tegnap a templom mögött? — Hú, de még mennyire! Csak aztán jött Kiss bácsi, a bakter, és el kellett en­gedni őket. — Legyintett. — De hát azt kapjuk el­ közülük, amelyiket akarjuk, és akkor, amikor éppen kedvünk kerekedik egy kis szórakozásra. — Miért? — Ellenségek. Ők a Tikos ikrek. Ha hagynánk, az egész falu gyerekeit terro­rizálnák. — Az utolsó szót elég nehezen ejtette ki. — Min vesztetek össze? Halász csodálkozott. — Nem vesztünk össze. Min vesztünk volna össze velük? — Akkor miért verekedtek? — Mert hülyék! Mert szemetek! Hátul­ról támadnak és kémkednek, és megsze­gik a hadijogot, érted? Terrorizánsok! — gőgösen lebiggyesztette az ajkát. — Ők sose győznek le benneteket? — Ők? Minket? Ahhoz kétszer kellene megszületniük. Mi már minden csapatot szétvertünk a faluban, de már ők is az utolsókat rúgják. Az Arany Kör legyőz­hetetlen! — Hirtelen behúztta a nyakát és az ajkára illesztette az ujját. — Pszt, a nevünk titok! Ne pofázzatok róla senki­nek, mert ha a Vezér fülébe jut, lekapat benneteket a tíz körmötökről! — Láttam a zászlótokat. — Az nem érdekes. — Te katona vagy? — kérdezte a kicsi. — Tizedes! — büszkélkedett Halász. — Én meg huszados — mondta a kicsi. — Nem vernek meg benneteket a Tiko­sok, amikor egyedül vagytok? — kérde­zősködött tovább Zoli. — Nem vagyunk egyed­ül. Azért van a csapat, hogy megvédjük egymást minden­kitől. — De ha mégis. Mondjuk, ha tegnap este elkaptak volna? — Hát... előfordult már... de bosszút állunk! Minden pofonért hármat adunk vissza! — Téged is megvertek már? — Hát... nem nagyon... ők viszont most megkapták a beosztásukat, éppen énmiattam mert engem ütöttek meg teg­napelőtt a mozinál. — Az ikrek bántottak? — Nem, a Nagy Jani meg a Stenk, de a pereputtyákhoz tartozn­ak. A sarokra értek. Mici néni még mindig az ajtóval bütykölt, hogy véglegesen meg­­akadályozza a baromfiak szökését. Gyuszi lemaradt, és a lécek közül leste. — Néni, néni! — szólongatta, de az öregasszony nem válaszolt. A faretesszel bajlódott, amelyből már kirágta magát a szög, és nem fogott semmit, minduntalan leesett. — Néni, néni! Te tényleg boszor­kány vagy? Az öregasszony kezei megálltak. — Mondd meg, becsszóra: tényleg bo­szorkány vagy? Az öregasszony föltépte az ajtót és a faretesszel a markában kiugrott az utcára. — Csirkefogó! Csirkefogó! A kicsi odarohant a bátyjához, kirán­totta a kezéből a kecske kötőfékjét, és Mici néni felé tuszkolta az állatot. — Ökleld föl, Mici, ökleld föl! Bánt! A kecske a kisfiú taszításától előreszök­kent. Mici néni visszaugrott előle a kerí­tés mögé és hagyva az ajtószárnyat leffeg­­ni, bemenekült a házba. Mici utánal­épett az udvarba, a baromfiak riadtan csipogni, hápogni, kárálni kezdtek. Zoli utánament és kivonszolta. Behúzta az ajtót, s tartotta egy darabig, nehogy a lendület kitárja új­ból. — Hülye vagy öcsi. Ilyent nem szabad kérdezni. — Miért nem? — Mert nincsenek boszorkányok. So­sem voltak. — És a mesében? — Az más. De mesék csak könyvekben léteznek, meg beszédben. — Na, én megyek — mondta Halász. — Gyűlésre. De ez titok! Szemközt, a másik sarkon, a tanítóék udvarában már állt néhány gyerek. Vár­ták, hogy kijöjjön a háziból a Vezér. — Szevasz. — Skevasztok. Zoli és Halász kezet fogtak, aztán a ki­csi is megrázta Halász kezét. — Az udvarba ne gyertek be, mert a Vezér elkobozza a kecskéteket. Lehet, hogy meg is veret benneteket. — Miért veretne meg? — kérdezte a kicsi. — Mert az udvar egész területe a csa­paté. Idegennek oda tilos a bemenet! — Ki is van írva? — Nincs, de ezt az összes gyerek tudja. — Halász észbe kapott, hogy Gyuszi még nem jár iskolába. — Nem is tudsz olvasni, te béka! — De tudok. — Ne hazudj már folyton — mondta a bátyja. — Nem hazudok! — Tizedes, hozzám! — hallatszott a kertből. Halász arca elkomorult. Vigyázzba vág­ta magát. — Igenis! — rohanni kezdett a sövény felé. — Gyorsabban! — Igenis! — gyorsítani próbált. — Gyorsabban, gyorsabban! Pattogj, mint a kecskedrazsé a deszkán! Halász már eszeveszetten vágtatott. Fej­jel nekivetette magát a sövénynek és át­furakodott rajta.­­ — Ez a fiú, akivel jöttünk, hülye fiú? — kérdezte Gyuszi. A töltés mellett he­vertek. A kicsi hanyatt, egy valahonnan idetermett diófacsemete árnyékában, a nagy hason fekve útifű-buzogányokat lö­völdözött, hátha elszáll valamelyik a sí­nekig. — Dehogy. — Akkor katona? — Olyanféle. A kecske boldog volt, de nem mutatta. Végre dúskálhatott a zsenge akáchajtások közt. Hosszúkás ajkát előrenyújtva gyen­géden szoppintotta le a leveleket­ a szá­rukról. Mögülük, a kertből szüntelen hallat­szott a kiképzés zaja. Vezényszavak: so­rakozó! oszolj! vigyázz! kettes sorokba fejlődj! roham! Fürgébben, tetvek! Fa­lándzsák csattogása, néha jajkiáltás, utána szidalmak, gyáva nyúl, puhány, anyám­asszony katonája! sózz rá még egyet, hadd szokj­a! Mit gondolsz, az ellenség kímélni fog? Hallgattak. Az égen szürke hasú, fehértornyos felhő­­tornyok küzdöttek. Üldözték, utolérték egymást, összerontottak, egybeolvadtak, szétváltak, némelyik kétszer akkorára hí­zott a zsákmányolt párától, a másik cafa­tokra szakadva menekült, hogy bevegye magát az ég peremén bámészkodó bárány­felhők közé. Észre se vették, hogy a kertben elhall­gatott a csatazaj, s a­ banda körülvette őket. A Vezér hangjára riadták föl. Te akartál verekedni a tizedessel.? Fölültek. Félkörben álltak körülöttük, középen a Vezér. Ő egy jó fejjel volt ma­gasabb ,majdnem mindegyiküknél. Leg­alább tizenöt-tizenhat éves lehetett. — Talpra, ha a Vezértábornagy úr szól hozzátok! — Szétálló fülű, sovány fiú ug­rott melléjük. Az Őrmester. Fenéken akar­ta billenteni a kicsit, de ő idejében a kecske mellé vetődött. — Ökleld föl, Mici, ökleld! Rajta! A kecske — imént még boldog — sze­meit elfátyolozta a bánat. Az Őrmesterre meredt, aztán biztos, ami biztos, lenyelte a szájából kilógó leveleket. Zoli is föltá­­pászkodott. — Téged kérdeztelek! — a Vezér hang­ja megállította az Őrmestert. A kicsi hálá­san megveregette az állat farát. — Engem? — kérdezett vissza Zoli. — Nem is a kecskédet. — A közönség röhögött. — Most verekedj, tanúk előtt, ha annyira érted a bunyót. — Nem szeretek verekedni — mondta Zoli. Eltúrta a homlokába lógó haját, s egyúttal megtörölte a tenyerét, amely iz­zadni kezdett. — Tizedes! — Parancs! — Halász előlépett egy nagy, kövér fiú mögül. Vigyázzba vágta magát. — Ez a srác akart verekedni veled? Halász Zolira pislantott egy laposat, majd lehajtotta a fejét. — Szemembe nézz, ha kérdezlek! — Igenis! — Fölemelte a fejét. — Hallottad?— fordult a Vezér Zolihoz. — Hallottam. De sose akartam vereked­ni vele. — Mit szól ehhez, tizedes? Hazudott a f­öl­j­ebbvaló­jának ? — Igenis! Nem! — Halász kibillent a vigyázzból, hadonászni kezdett a kezével. A Vezér csippentett a szemével a szep­lősnek. Az rögtön rárikoltott Halászra. — Tizedes! Vigyázz! Halász ismét összerántotta magát és föl­vágta a fejét a semmibe. — Nos? Csönd. — Nem válaszolsz, ha kérdezlek? Halász tekintete röpdösött Zoli és a Ve­zér között. — Miről tárgyaltatok Mici néni kocs­mája előtt? — A Vezér minden indulat nélkül kérdezett Nem nézett a vallatott szemébe, hanem a homlokára, vagy el, a feje fölött az akácosba talán. Halász meg­int lazított a vigyázzon. Az úgy volt, jelentem becsszavamra, hogy nem egészen verekedni akart velem. — Hanem csak félig? — szólt közbe csöndesen a Vezér. — Egy-egy fél pofonit akartak adni egy­másnak! — vihogott egy szemüveges. Csöndes derültség kísérte a megjegyzést, olyan, amelyet bármikor el lehet folytatn — ha nem tetszene a Vezérnek. (Folytatás a 4. oldalon)­ ­ ■ KIJÁRÁSI TILALOM (LENKEY ZOLTÁN RÉZKARCA) 3

Next