Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
EGYÜTT (Folytatás az 1. oldalról) A társadalom e természetes jelenléte a művészetben, s a művészet ugyanily természetszerű, elkötelezett jelenléte a társadalomban, ■lelkiismereti felelőssége s részvétele a köz dolgaiban —• ez az alapja az egészséges, jó közérzetű ,irodalmi, művészeti élet kibontakozásának, s feltétele jelentős alkotások születésének, rangos alkotói munkásságok kiteljesedésének. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1954. március 19—20-i ülésén hozott határozatában a közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól a következőket olvashatjuk: „A művészek, művészeti szövetségek, alkotóműhelyek és a művészeti alkotásokat terjesztő intézmények feladata megteremteni a társadalom különböző rétegeivel azt a kapcsolatot, amely közelebb hozza a művészetet a társadalomhoz és a társadalmat a művészethez.” Elvi programot ad számunkra ez a mondat, s egyben arra is késztet, hogy szembenézzünk eddig volt önmagunkkal. Vajon egy türelmes és bölcs kultúrpolitika áramain evezve vagy épp sodortatva magunkat nem ,lanyhult-e el túlságosan alkotói igényességünk s közéleti érdeklődésünk, valóságra-nyitottságunk? E langyos kényelmességben ama tartalmi-lényegi azonosulás és felelősségvállalás helyett, a világ- és emberformáló hivatás helyett nem értük-e be olykor bizonyos mindennapi igények kiszolgálásával, s nem fenyeget-e a kulturális fogyasztás olyan mechanizmusának kialakulása bennünket, amelyben a mű vagy produkció értékének egyedüli mércéje az eladhatóság, a kereskedelmi siker lesz? Ki tudja nyugodt lelkiismerettel szocialista kultúrpolitikánkkal összeegyeztethetőnek vallani azokat a fércműveket, gyatrán megírt detektívregényeket, vámpír-históriákat, fantasztikus rémmeséket, amelyek különféle sorozatokban százezres példányszámú kiadásokban látnak évek óta napvilágot? Ki figyel rá, hogy míg különböző felcímekkel és kötésborítókkal újra és újra kiadják az angol, a francia, a német, az amerikai irodalom klasszikusait, közelmúlt s jelenlegi alkotóinak — nemcsak a legjelentősebbeknek — a műveit, addig aránytalanul keveset kapunk orosz és szovjet klasszikusok s jelenkori írók, költők műveiből, nem is szólva a szocialista országok jelenkori irodalmának ismertetéséről. „Türelmünk” sajátos rózsája a képzőművészetben virágzó úgynevezett „képcsarnoki stílus” is; virágzása oly elemi erejű, hogy képes megkettőzni egynémely művész formavilágát annyira, mintha a képcsarnoki munkákat nem is az az alkotó készítené, mint azokat, amelyeket rangos kiállításokon, önálló tárlatain a neve alatt szerepeltet. Dehát a képcsarnoki munkák is az ő nevét viselik, az ő nevével adják el őket ,a művész rangjához szabott áron a „fogyasztóknak”. Elvszerű-e az ilyen kétarcúság? Nem közönséges csalás inkább? Ám a jóhiszeműséget föltételezve is meg kell kérdezzük: nem az a kényelmes, a művészetnek önmagát egy föltételezett közízléshez és tömegigényekhez kisebbítő megalkuvása munkál-e ebben a kettősségben is? S szólnunk kell persze a másik útról is: a jelentől való elfordulás nosztalgikus,, múltba révedő vagy köldöknéző absztrakciók árán jövőre stilizált utópiákra bámuló magatartásairól. Nem különös-e, hogy irodalmunkban s művészetünkben ezeknek a nagy irodalmakban és művészetekben előző korszakokban már kiélt, végigpróbált magatartásai és stílusai az elmúlt másfél évtizedben valóságos „epigon-reneszánszt” bontakoztattak ki. Nincs a zenében, a képzőművészetekben, az előadóművészetekben, a filmművészetben s mindenekelőtt az irodalomban olyan nyugati elődök által már megpróbált stíluskísérlet, vagy akár csak alkalmi ötlet, amelynek hazai megfelelőjére rá ne bukkanhatnánk e másfél évtizedes időszak valóban egyedülállóan szövevényes, buján indázó, rikító tarkasága „alkotástömegében”. Marx írja A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című tanulmányában: „A műtárgy — éppígy minden más termék is — műértő és a szépség élvezetére képes közönséget teremt. Az alkotás tehát nemcsak tárgyat alkot a szubjektum számára, hanem szubjektumot is a tárgy számára.” Vajon helyes útját járjuk-e mi kényelmes megalkuvásainkkal, kétarcúságainkkal a műértő és a szépség élvezetére képes közönség teremtésének? S nem épp távolodunk-e a céltól ezekkel a kompromisszumokkal, hogy aztán valamilyen ideológiai tudathasadástól indíttatva egy elvtelen gyakorlatból vonatkoztassunk el új elméleteket a kultúra elidegenedéséről, egy a szocializmus viszonyai közt kialakuló elit- és tömegkultúra kétféleségéről, holott ezek egyszerűen összeegyeztethetetlenek mindazzal, amit a szocializmus eszméje a forradalmi kultúráról, a proletár kultúráról, a szocialista kultúráról hirdet. Életvitelünk s gondolkodásunk berendezettségre, individuális komfortra való törekvése nemhogy közelítette volna a művészeteket a társadalomhoz és a társadalmat a művészetekhez, hanem a távolság valamelyes növekedését idézte elő társadalom és irodalom, társadalom és művészetek közt. Hermann István cikkét olvasom — Művészet és ideológia — a Társadalmi Szemle 12. számában. Ezt írja: „Egyre időszerűbbé válik, kapjon és adjon a művész olyan gondolatokat, melyek egyaránt megtermékenyítik a költészetet és a gondolkodást — egyszóval az életet.” Úgy vélem, ebben a mondatban tisztán, egyértelműen megfogalmazást nyert az az elvi és teljes értékű kölcsönviszony társadalom és művészet között, amelyre mint célra a közeledésnek irányulnia kell. Akkor talán megszületnek az utóbbi évek irodalmi terméséből egyre nyomasztóbban hiányzó jelentős művek, irodalmunk és művészeteink levetkőzik epigon modorosságaikat, a tartalom hatásosságát pótolni akaró formai cifraságokat. Akkor nem kell többet arról vitatkoznunk, miért oly esetleges mai irodalmunkban a munka, a dolgozó ember, a munkásélet ábrázolása s ál teóriák és okoskodás helyett művekkel érvelhetünk magunkért, s a társadalomért, amelyben élünk, dolgozunk. Hat óra elmúlt.. . Indulnak az autóbuszok, indul hazafelé az éjszakai műszak. Hallom zúgni, s látom is elvonulni sorban a farmotoros autóbuszokat. A bennük ülőket még nem ismerem. De a ház, ahol lakom, légvonalban alig 400 méterre van a gyártól, a zúgó, dübörgő, sistergő kohóktól. S azoktól a kemény kezű és arcú, keveset beszélő, a munkát életükként élő emberektől. 2 E. KOVÁCS KÁLMÁN A Morgóban A koratél hókutyái megmarják a cigányokat. Fagyfogai decembernek hosszú, éles sárkányfogak. Dühös kígyó fullánkjaként csipkednek északi szelek, ó, te árva cigány népség, a Morgóban mi lesz veled? Hiába is dugaszolod papírronggyal ablakodat, hegyes karom nyúl át rajta, és a göncöd alatt kutat. Dzsango éjjel a Morgóból egy menyecskét elragadott. A Bódvára fektette le, megolvadt a jég alattok. Hajnalban az asszony férje kését a zsebébe dugta. Merre vitték feleségét, lába nyoma elárulta. Itt már Devla nem segíthet, siralom a patak partja. Bódva piros hószőnyege cigánylegény ravatala. Fagyfogai decembernek hosszú, éles sárkányfogak. A Morgóban a cigányok keservesen szitkozódnak. VÁZLATOK VASS JÁNOS TOLLRAJZA Még egyszer a kárpát-ukrajnai magyar irodalomról és hagyományairól Válasz egy hozzászólásra Bevallom, vonakodva és kelletlenül reagálok Benedek András A magyar irodalom Kárpát-U Ukrajnában (Kritika, 1973. 12. 19—20.) című cikkemmel foglalkozó hozzászólására. Vonakodásom oka az, hogy a hozzászólás nem tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyek pozitívan egészítenék ki cikkemet. Ám mégsem térhetek ki a válaszadás elől. Ami a kérdés lényegét, vagyis a hagyományokat illeti, cikkemből félreérthetetlenül kitűnik, hogy én nem a Trianon előtti történelmi vagy egyéb helyi hagyományok fennforgását tagadom Kárpát-Ukrajnában, hanem Kárpát-Ukrajna mint külön tájegység irodalmi hagyományait hiányolom, amikor leszögezem: „Irodalmunknak ez az ága lényegében helyi hagyományok (azaz helyi irodalmi hagyományok) nélkül sarjadt ki.” Helyi irodalmi hagyományok ugyanis csak ott alakulhattak ki, ahol annak megvoltak a feltételei, ahol szervezett irodalmi élet volt, amely Budapest vonzásától függetlenül, önállóan alakult, akárcsak az első világháború után Csehszlovákiában, Romániában vagy Jugoszláviában. Vas eszébe jutna-e bárkinek, hogy a Murányi venus szerzőjét, Gyöngyösi Istvánt, vagy a korai szentimentalizmus költőjét, Dayka Gábort — hogy másokról ne is beszéljek! — a kárpát-ukrajnai magyar irodalom hagyományteremtő írói közé sorolja csupán azért, mert életükből egy-két évet Ungvárott töltöttek? Elfogadhatatlan az a megállapítás is, hogy Kárpát-Ukrajna „jellegzetesebb, körülhatároltabb vidék..., mint pl. a történelmileg és néprajzilag több tájegységre bomló csehszlovákiai magyar nyelvterület.” Nem kétséges ugyanis, hogy a történelmi Magyarország nyelvi, néprajzi peremterületei — északon éppúgy, mint délen és részben keleten is — szorosan összefüggtek az ország központi területével. S valójában ez volt az oka, hogy az első világháború végéig ezeken a peremterületeken nem alakult ki sajátosan e tájegységekből fakadó, önálló irodalom. Más volt a helyzet a történelmileg évszázadokon át különálló Erdélyben. Jóllehet ezt egyesek kétségbe vonják, ám a tények másról tanúskodnak. Az első világháború utáni erdélyi magyar irodalom egyik jelentős alakja, Szentimrei Jenő ezzel kapcsolatban megállapítja: „Az a törekvés, mely Erdélyben és lehetőleg Kolozsváron külön irodalmi központ kialakítására irányult, egyidős a magyar irodalom történetével. Ezen dolgoztak a nyelvújítás idején már Aranka György és Döbrentei Gábor, majd a szabadságharc leverése után az Erdélyi Múzeum Egylet megalapításával Mikó Imre és a nyolcvanas évek végén Petelei István és Bartha Miklós, az Erdélyi Irodalmi Társulat alapítói.” (Benedek Marcell: Irodalmi Lexikon, Budapest, 1927, 285. 1.). De ezt tanúsítja az a számtalan, hosszabb-rövidebb ideig fennállt irodalmi folyóirat is, amely annak idején Erdélyben megjelent. Elég, ha csak a kolozsvári Élet és Irodalomra, a nagyváradi Előrére, Csarnokra, vagy az aradi Délvidékre utalok. A hozzászóló egyik oldalon a hagyományok elismerését sürgeti, a másik oldalon viszont elutasítja Illés Bélát, aki valójában — 1920— 21-ben — legelsőként publikált kárpát-ukrajnai valóságot tükröző elbeszéléseket. Illés ebben az időszakban megjelent első elbeszéléskötetében, a Ruszin Petra temetésében, s későbbi írásműveiben (Kárpáti rapszódia, Ég a Tisza) is gazdagon merített e vidék témavilágából. De nem fogadja el Sütő Kálmán beregsomi parasztköltőt sem, mert Ady-hatás ütközik ki Lelkeket jöttem venni című, 1936- ban megjelent első verskötetének verseiben. Ugyanakkor kifogásolja, hogy cikkemben elmulasztottam felsorolni a pedagógiai, szociológiai és történelemtudományi szakírókat: Czabán Samut, Mónus Gyulát, Neufeld Bélát, Szabó Imrét és Sas Andort, jóllehet ez nem volt feladatom. Cikkemben, amelynek témája és terjedelme eleve szabott volt, csak a szépirodalommal foglalkozhattam. A hozzászóló cáfolja azt a megállapításomat, hogy a terület magyar ajkú lakossága, noha húsz év demokratikus nevelését hozta magával Csehszlovákiából, csak kis hányadában volt szocialista világnézetű, azaz zömében nem vallotta magáénak a tudományos szocializmust. A lelőhely megnevezése nélkül egy 1925. évi választási adatra hivatkozik, arra alapítja cáfolatát. E szerint Kárpát- Ukrajna mintegy 650 000 főnyi lakosságából 21 000-en szavaztak a kommunista pártra. Hogy ebből mennyi volt magyar nemzetiségű, az nem állapítható meg. Nem kétséges, hogy a magyarlakta területeken, így Beregszászon is, természetesen, a magyar nemzetiségűek többségben voltak az ukránokkal szemben. Szabad-e azonban ebből a tényből azt a következtetést levonni, hogy a magyar nemzetiségű lakosság zömmel szocialista világnézetű volt? Tény, hogy a harmincas években egyre nőtt a magyar párttagok száma, de az 1938—1944 közötti Horthy-uralom, a második világháború, a fasiszta német megszállás rettenetes pusztítást vitt véghez a kommunisták soraiban.. A börtönök, a munkaszolgálat, a gyűjtőtáborok többszörösen megtizedelték őket. Mindez a lakosság polgári rétegét kevésbé sújtotta. Innen van, hogy a felszabadulás pillanatában ez a réteg többségben volt, és ez az arány az elmúlt harminc év alatt csak fokozatosan változott meg. Ezt az ottani lakossággal való sűrű érintkezéseim kapcsán szerzett tapasztalataim alapján állapíthattam meg. Cikkemben — ugyancsak helyszűke miatt — nem foglalkozhattam valamennyi kárpát- ukrajnai irodalmi stúdióval, csak két fővárosival. A Forrással és a József Attila Irodalmi Stúdióval, mint a két legmarkánsabb tömörüléssel. A beregszászi irodalmi stúdió, ír nak, amellyel inkriminált cikkemben nem foglalkozhattam, noha éppúgy megérdemeltem volna a bővebb ismertetést, mint a másik kettő, immár két évtizedes hagyományai vannak. Ott voltam annak idején életre dajkálásánál, ezt illenék tudnia Benedek Andrásnak. A Napjainkban megjelent kritikám egyébként A várakozás legszebb reggelén című antológiában napvilágot látott versekkel foglalkozik, és megállapításaimat nem lehet visszavetíteni egy irodalmi stúdió tagjaira, kiváltképp, ha annak a stúdiónak négyszer-ötször annyi tagja van, mint a kötetben szereplő költők száma. A teljesség kedvéért még szeretnék emlékeztetni arra, hogy idézett kritikámban nemcsak negatív, hanem jórészt pozitív megállapításaim vannak. Kritikai megállapításaim elsősorban bizonyos kategóriájú művekre vonatkoznak és nem általában értékelik a kötet szerzőinek munkáját. 1. Végül nem tartom elfogadhatónak azt amegjegyzését a hozzászólónak, hogy helyesebb lett volna a kárpát-ukrajnai magyar irodalom keletkezésével és helyzetével foglalkozó cikk helyett az e témával foglalkozó cikkek, tanulmányok, publikációk elemzését elkészítenem. Ha a rendelkezésemre álló hely erre módot adott volna, a többivel együtt — de csak így! — szívesen vállaltam volna ezt a feladatot is. Annál is inkább, mert a kárpátukrajnai magyar irodalomról eddig Magyarországon megjelent írásokban számos korrekcióra szoruló adat fordul elő, melyekre hasznos lett volna az olvasók figyelmét felhívni. SÁNDOR LÁSZLÓ