Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-10-01 / 10. szám
1. Kiszáradt diófa. Előbb gyerek nagyságú, színes madárijesztő figura válik láthatóvá a segélykérő karokként égre meredő, csupasz ágak közt, majd — a fa mögött vagy száz méterre — egy csupakő, félbe hagyott, vakolatlan maradt behemót épület. Ablakszemei üregesen, vak ember módjára bámulnak a világba. Kisded csapat ácsorog előtte; rozsdálló tábla jelzi, hogy itt székel a földművesszövetkezet boltja. Nyílik-csukódik az ajtó. Az udvaron, a kötésig érő gazos fűben platós utánfutó rozsdás maradványa, leereszkedett gumikereke elvész a gyomnövények rengetegében, szinte része már a természetnek. 2. A bolt előtti betonjárdába karcolt évszám: 1968. Fölpillantunk, kihaltnak látszó falu szép, boltíves tornácú házai bújnak meg a kies völgyben. Gyenge szél borzolja a fák levelét. A kripták csöndje és nyugalma. A bolt körül van csak némi forgalom, itt is megfáradt öregek lézengenek, a múltról és a halálról beszélgetnek. 3. Másik, szinte kihaltnak látszó falu. Itt is csak öregek bandukolnak. Megszólítunk egy fiatalabbnak látszó — 58 éves — asszonyt: — Vannak-e gyerekei, látogatják-e? — Már nem gyónnék ide, szerteszéledtek. — Hol, merre vannak? — Az egyik Szirmabesenyőn, a másik Arnóton építkezett. Két lányom van. Faipari tecnikumot végzett az egyik vő, a másik meg sofőr. Az idevaló, az a vő. — Vannak-e még fiatalok a faluban? — Ó... ilyen jánkák, mint én. — Hányan laknak összesen a faluban? — Én nem tudom. Hát... minden harmadik házban laknak még. — Hány ház van a faluban? — Nem tudom. — Nem idevaló? — Idevaló vagyok én, még a nagyapám is itt született, ezér nehéz innét elmenni... ilyennek mán. — Szeretik ezt a helyet? — A gyerekek mindig azt mondják, hogy mán menjünk. Majd elmegyünk, amikor muszáj, ugye, addig nem. — A háztáji kertben mit termelnek? — Hát most takarmányt. Mer nincs aki dógozza. A téesz nem dógozi meg.— Búcsú szokott-e itt lenni? — Ó, kettő is. Az egyik István király napján, a római, a görög meg október első vasárnapján. — Hány ember gyűlik itt össze olyankor? — Nem sok. — Én azt hallottam, hogy sok! Hát a fiúk-lányok nem jönnek haza? — Hát ők hazagyűlnek, a hozzátartozók... de nem úgy van, mint azelőtt, hogy a környék falukból is... hát most mennek inkább a fiatalok valahova, de nem ide a búcsúba. Hogyne! Mennek üdülni vagy mit tudom én, hova járnak, mer én még sose láttam, fürödni. Lillára vagy Tapolcára... ? Azt se tudom, mi az. — Nem járt még Tapolcán? — Még sose vótam ott. — És Miskolcon? — Hát oda megyek a gyerekekhez. Megyek a busszal. — Mit jelent az, hogy akkor mennének a gyerekekhez, mikor „muszáj” lesz? — Hát mikor mán tehetetlenek vagyunk. Míg el bírunk menni a tejecskét elvinni Újlakra, ott néha bor is van, addig maradunk. De mikor mán nem tudunk elmenni, persze, meg mán tehenet se tudunk tartani, akkor mán minek vagyunk... — Támogatják még a fiatalokat? — Még muszáj, mer most építkeznek. — Szóval még mindig maguk támogatják őket, nem ők magukat... — Hát ha oda akarunk menni lakni... Most még örülünk, hogy mink tudunk adni... Úgy gondoljuk, ha adunk abba a lakásba, csak lesz benne helyünk. Bár mink itt születtünk, hát nekünk itt jó, akárhogy van. Biztosan. — Nem lehet rossz itt élni. — Hát valamikor jó vót itt, mikor fiatalok vótunk, úgy magunknak megvótunk. Habár akkor is menni kellett kepét aratni, fiatal koromba, hát akkor mentem persze Vendégibe, Szalai nagyságos úrbon... Na de fiatal vólam, akkor azért úgy vót jó, no... most öreg vagyok, hát így is jónak kell lenni. Városon én nem tudnék lenni, az biztos... olyan nagy házba, jaj, abba én nem mennék... még ha a buszból nézem is, mondom: hát gyerekek, hát hogy létezik abba lakni... hát hogy mernek oda felmenni, jó isten az égből, hát hogy lehet azt... Az enyémek nem is mentek Miskolcra, mentek falura, van egy kis kertjük nekik, hogy a ződség meglegyen, ne kelljen a petrezselyem ződjéér is a piacra menni, hát már az milyen ... 4. Miskolci új lakótelep. Panelből épült felhőkarcolók ijesztően magas, riasztóan sivár tömbjei vonulnak a látómezőben. Nagyvárosi zaj. 5. Idilli falukép, mintha falikárpitra szőtték volna. Harangszó száll a dombok felett. A szűkülő látómezőben már csak a faluvége házait látjuk egy omlófélben levő ház bejárati ajtókeretéből, melyet néhány tégla éppen állva tart meg. 6. Csattogó vonatkerekek. A miskolci Tiszai pályaudvarra befutó, a környékről bejáró munkásokat szállító hajnali vonat. A zsúfolt szerelvények ontják magukból a népet, a peron megtelik álomittas tekintetű, fáradt vonású emberekkel. Arcokra rótt életsorsok. 7. Elhagyott ház. A tetőn széles lyuk, a szobából kilátni az égre. A délutáni napfény keményen vág be a szoba homályába, mintha templomban lennénk. A falakon szentképek, régi kalendárium, a felszökő talajvíz szintjét mérni lehet rajtuk. Középen ócska szekrény, a sarokban örökre kihűlt dobkályha. Mozgás is van: a szomszéd ludai itt tanyáznak, s a halott szoba függönyeit meg-meglebbenti a szél. 8. Falusi utca Miskolc agglomerációs körzetében. Hosszan, szalagszerűen húzódik a falu. A betonúton tehén ballag, mellette farmernadrágos, színesinges fiatalember próbálgatja a motorját. „Mézeskalács-házak”, kétszintes modern házak, épülő házak, kő- és téglahalmokkal előterükben. Építési anyagot szállító lovaskocsi áll meg az egyik épülő ház előtt. Fürdőruhás fiatalasszony létrán áll, a redőnyt festi pirosra. Két feketébe-szürkébe öltözött idős asszony a cifra kerítés vaskacskaringóit pingálja kanárisárgára. A kertek alól jól látszik: egész házsorok — egy-egy házsor, egy-egy csereháti falu fiatalsága — épülnek itt. 9. Elhagyott iskolaépület. Masszív, téglából, kőből épült. A bejárati ajtó előtti lépcsőfokok töréseiből sárga virágú gyom virít, bizonyítékául annak, hogy rég nem járhattak itt. Ezt bizonyítja a szedetlen kerti fák elhullajtott, földön rothadó gyümölcse, valamint a „községi könyvtár” feliratú bádogtábla elrozsdásodott volta is. Bármerre vizslat a kamera, sehol egy lélek. 10. Miskolci új lakótelep. Panel-felhőkarcolók katonás sora vonul — képtelenül hosszan, alig elviselhető egyformasággal — a magasra tekintő látómezőben. * Nádasy László az Életképtelenek? című dokumentumfilm forgatókönyvét Gulyás Mihály szociográfiai cikkeinek és riportjainak felhasználásával készítette. 11. Keskeny köves út. Kétoldalt — csöndben enyésző házak előtt — fák, bokrok az út mentén. Gyenge ívű kanyar: a fű és a gyom mind tömörebben takarja a köveket. Lassan már csak a zöld-sárga növényzet látszik, az út belevész az embernélküliség — egy elhagyott civilizáció — dzsungel-vadonába. Út, amelynek nincs folytatása: a megszűnés szimbóluma. S hogy mit szüntetünk meg, milyen kultúrát: szépen faragott, kidőlt kapu jelzi, melyet a földbe tapostak, s már elborítja a gaz. Alig kivehetők — de még kivehetők — a szép faragások. A nagy csöndben távoli hang: egy asszony énekel, mintha a földbe tapodott fafaragás változna et szomorú-szép dallammá. 12. Miskolc, Tiszai pályaudvar, Alkony. Munkából megtérő, fáradt ingázók szállnak fel a várakozó szerelvényekre. Nehézkesen nekilendülő, csikorogva induló fekete vonatok, zihálva csattogó vonatkerekek. Kupéba zsúfolt emberek sziluetje, a kerekek csattogása mintha az ő zihálásuk lenne. 13. Megdőlt autóbusz-állomást jelző tábla. Mintha a világ végén lenne. Libacsapat gágogja körül. Az alkonyat aranyporában marhacsorda közeledik. A Csordás — hajlott korú s hátú öregember — alig bírja követni a jószágot. Egy másik öreg, a falu központjában, gémeskútból meri a vizet; szikár alakja reszketegen tükröződik a kút körüli tócsákban. Egy kapubálvány előtt feketébe öltözött öregasszonyok trécselnek. 14. Kecskék zergeként ugrálnak a sziklás hegyoldalon. 15. Középkori templomerődítmény tornyán gólyatelepek emelgeti a szárnyait, tollászkodik. 16. Falu végén vert falú ház maradványai. A dús vegetációban már alig látszik, hogy itt ház állt valaha, nem is olyan régen; a növényzet zöldje belepi a sárga falmaradványokat. Az alkonyi nap fénye vakítóan tükröződik a kavicsos medrű patak lusta folyású, tiszta vizében. A ligetes táj hátterében birkanyáj legelészik. 17. Az út mentén, hegyek karéjába vont lapályon asszonyok kapálnak. 18. Idős asszony a szőlőjét kacsolja; mögötte a mély völgyben meghúzódó falu. 19. Idős, fejkendős asszony sziluette az alkonyatban. Egyetlen tehénkéjét legelteti a határban. A tehén inkább a lerágott füvet harapdálja, de nem mozdul mellőle. Bordájának rácsozata átüt barna foltos bőrén. 20. Frissen meszelt, nemes formákat őrző, tornácos parasztház előtt, a kertben: idős emberpár — mintha ők volnának Philemon és Baucis — foglalatoskodik, gyomlál, kapál, tisztogat. Lassú, megfáradt, de összeszokott mozdulatokkal. Szavak nélkül is értik egymást. 21. Az ég szürke hátterében, magas domb élén megrakott lovaskocsi halad lassúdad nyikorgással. Előtte puli szaporázza lépteit, mögötte ballag a gazda. 22. Kastély és parkja. Mindkettő elhanyagolt, mégis szép még. A kastélyt — láthatóan — raktárnak használja a téesz. A halastó környezete elvadult, de még mindig táplálja a forrás vize. Az egykori gyógyfürdő épületének már nyoma sincs — a kádakat itatóvályúnak használják, akiknek jutott —, ám a kút vizéből, mely a forrásból költekezik, naponta merít ma is a közelében lakó család. Lelkendezve, egymás szavába vágva mesélnek a „csudaforrás” egykori híréről, változatlan gyógyító erejű hatásáról: — Elhoztam a vendéget szekérrel, és kérem szépen, három hét múlva a maga lábán ment haza! — Hát bizony, ez aranybánya vót, aranybánya. — A szivattyút kézzel hajtották, vót meleg víz, nagy kádba melegítették, a betegek szalmából font nyugágyakon napoztak. Itt vót a kazánház a kút mögött, itt vót a fal. A pataktól két méterrel idébb vót az alsó fala, az eleje meg a bokroknál. Hány kád vót benne? Három fülke vót kettes, egy kádas két fülke. A kádak? Szanaszéjjel. Mindent széjjelhordtak a háború után, az utolsó szem téglát is. Ez a cső még eredeti itten, ezen vezették a vizet a kazánházba... — Ha a téesz ezt újjáépítette vóna, nagyobb jövedelmet hozott vóna neki, mint a nem tudom mi... 23. Nemes vonalú, kúriának is beillő, de elhanyagolt ház gazos-poros udvarán ugat a kutya. A gazda — bibliai kort megért, 95 esztendős aggastyán — megköti, szíves figyelemmel fordul felénk. A lánya is, aki védelmezően lép mellé, öregaszony már. A vénember — Bahor Ferenc — mindenáron borával akar megkínálni, amit kapálatlan-kötözetlen szőlője adott. A szeme élénken csillog, szabatos, tömör, értelmes válaszokat ad kérdéseinkre. — Úgy hallottuk, maga bátyám a tízes években megjárta Amerikát. Miért ment oda? — Hogy megkeressem a fődárát. — És miért jött vissza? — Mer bolond vótam. — Miért mondja ezt? — Mert ott a munkám után megbecsültek. — Itt nem? — Itt nem. Pedig a bárónak se vótak olyan jó lovai, mint nekem... — Miért költöznek el innen a fiatalok? — Mer büdös nekik a munka. Még a szüleik sírjáról se takarítják le a gazt. — Mi lesz itt húsz-harminc év múlva? — Semmi. Nem kell hozzá harminc év, embert itt nem találnak. Megkongatták már a lélekharangot mifölöttünk. — Miért van ez így? — Mer a főd elveszítette a becsületét. Nagy árat fognak ezér fizetni... 24. Egy elhagyott ház udvarának térdig érő gazosában, a roskadozó eresz alatt, kézi hajtású rosta. Nem kell senkinek. Amint hogy az a vetőgép sem, mely kívül, a ház előtt, egy galagonyabokor tövében rozsdásodik. 25. Az ország legkisebb alsófokú körzeti székhelye: Felsőgagy — hozzá tartozik még Alsógagy, Gagyapáti, Csenyéte — tanácselnökével beszélgetünk. — Hányan laknak a községben? — Vagy háromszázan... Ötven évvel ezelőtt még hatszáz lakosa volt. — Az elmúlt évben hányan jelentkeztek ki a négy községből? — Meg kell nézni a nyilvántartást... Tavaly egész évben harminchat személy jelentkezett ki állandóra. — És az idén? » — Az idén június végéig már negyven!... Éjszaka, ha az ember nem tud elaludni, számolgat. Én már kiszámoltam: tíz év múlva nem lesz itt, csak öt tehén... — Most mennyi van? — Most még olyan százhúsz-százharminc körüli a háztáji állomány létszáma. Tavaly a háztáji felvásárlásból egymillió forint tiszta haszna volt a téesznek. De mit lehet attól várni, hogy a részesművelést megszüntették, és így száznyolcvan forintjába kerül egy mázsa takarmány a téesztagnak? Semmi jót. Az állami ártámogatás egy darabig fönntartja még a termelési kedvet, de mi lesz öt-tíz év múlva? Mire az öregek kihalnak... ? — Hány gyerek született tavaly a körzetben? — Összesen tizenhat, ebből tizenkettő cigány családoknál. Nehéz így jövőt tervezni... — Azt hallottuk, a körzet önállósága már nem tart soká, hamarosan a tartósan alsófokú központnak kinevezett Baktákékhez csatolják. Örülnek ennek? — Egy cseppet sem. Az önállóság elvesztése a fiatalság maradékát is kihajtja innen, ebből a körzetből. — Hová mennek? — Valamelyik Miskolc-közeli faluig meg se állnak. Ott építkeznek, ha van kezdő tőkéjük. Ha nincs, a túlnépesedéssel, lakásgonddal küzdő város illegális albérlőinek a számát fogják gyarapítani. 26. Garadna községben, a Hernád völgye és a Cserehát metszéspontján: elhagyott parasztház. Fehér fala előtt szikár alak: Gulyás Mihály író. Szülőházának emlékeztető környezetében szülőföldjének kettős arculatáról vall. Elmondja: gyerekkorában járta még az a nóta, mely szerint a csereháti bíró lánya szívesen veszi a Hernád menti kondás fiának az udvarlását... Mi okozta a csereháti falvak nyomorúságát, mostoha sorsát? Az egykori birtokosok felelőtlensége, akik kiirtatták az őstölgyeseket — a Cserehát nevét adó „cserfákat” —, nem törődve a következményekkel, a föld és a népesség eróziójával. A lejtős területek szántói évente 40—120 tonna termőtalajt veszítettek hektáronként az esőzések miatt — ezt trágyázással nem lehetett pótolni —, s az alázúduló vízáradat valósággal „lemosta” az embert is a dombvidékről. Az Amerikába „kitántorgott” másfélmillió közt sokan voltak cserehátiak. A felszabadulás után — a kötelező terménybeszolgáltatás, az extenzív iparfejlesztés éveiben — az elvándorlás, különösen a fiatalság körében, menekülésszerű méreteket öltött; évenként 25 százalékkal csökkent a Cserehát népessége. Megindult a falusi gyerekek „össztársadalmi elnevelése” a falutól, a mezőgazdaságtól. Csakhogy ekkor már Miskolc és Kazincbarcika lett az elvándorlók „amerikája”. Vajon ésszerű folyamat-e nagy múltú, történelmi emlékekben és a természeti környezet szépségeiben bővelkedő falvak elnéptelendése, a mezőgazdaságban dolgozók vészes elöregedése egyfelől, másfelől a városok és agglomerációs körzetek egészségtelen túlzsúfolódása? Igazat adhatunk-e azoknak a településtudományi szakembereknek, akik az „életképes” települések minimális lakosságszámát ötezer főben állapították meg, annak a településfejlesztési koncepciónak, mely a Cserehát 62, az ország 1483 ezer főnél kevesebb lakosságszámú községét rövid úton „leírná”, halálra ítélné? Hiszen az urbanizáció szocialista célja csak a város és a falu közti különbség — ami az élet lehetőségeit, az életmód civilizáltságát illeti — felszámolása lehet, nem pedig a falu felszámolása a maga sajátos és pótolhatatlan értékeivel, pozitív elemeivel együtt. De vajon megállítható-e, visszafordítható-e még a káros, ésszerűtlen folyamat? Talán igen, ha teszünk is érte valamit. Sok jel mindenesetre azt mutatja, hogy a csereháti falvak nem életképtelenek, legföljebb tetszhalottak. Máris ébredeznek, s teljesebb életre keltésük nagyrészt szubjektív feltételek függvénye. 27. A felsővadászi Rákóczi-kastély. Bent II. Rákóczi Ferenc egész alakos, életnagyságú képmását őrzik. Iskola székel most itt, gyermekek rajzanak ki az épületből. Közelből szembetűnő a leromlása, távolból — a tájban szemlélve — gyönyörűségesen, fájdalmasan szép. 28. A rakacai víztároló párját ritkító természeti környezetében, a vízparton színes sátrak előtt vagy hétvégi házaik kertjében pihenő emberek. 29. A forrói „Kakas csárda”. Az épületet, mely egykor Kassa város postaszállása és vendégfogadója volt (múlt századi fényképet is őriznek róla), a helyi kisipari szövetkezet állította helyre, műemléki becsének tiszteletben tartásával, a műemlékvédelem utólagos jóváhagyásával. A csárda máris idegenforgalmat vonz, előtte gépkocsik parkolnak, bent vidám nemzetközi társasággal találkozunk. 30. A selyebi modern, csupaüveg-tornyú templom. Bent márványtábla hirdeti, hogy egy Selyebről elszármazott amerikás magyar adományából és a hívők gyűjtéséből emelték. 31. A rakacai könyvtár ugyancsak odavaló amerikás magyar hagyatékából épült, az ő nevét is márványtábla örökíti. Az impozáns, mégis ízléssel megformált épület előtt szobor díszült a pázsiton. Bent a fiatal könyvtárosnő irányításával eleven élet zajlik; fiatalok, öregebbek egyaránt megfordulnak itt. S nemcsak könyvet kölcsönözni: képzőművészeti, néprajzi, színjátszó szakkör is működik. 32. A „fancsali feszület” ekevasból kovácsolt, villámsújtotta Krisztus-alakját máig őrzik Fancsal községben. De ma már nem ez a falu egyetlen nevezetessége; a jól prosperáló termelőszövetkezet nevezetesebb. Éppen almaszüretre érkezünk. Az itt termett almának — a helybeliek szerint — jobb íze van, mint a szabolcsi jonatánnak, tárolhatóbb, jobban bírja a szállítást. Az elnök, aki alakulása óta vezeti a szövetkezetét, megmutatja a domboldalakat elborító almáskerteket, szőlő- és gyümölcstelepítéseket, melyekkel sikerült a talajt megkötni, gátat vetni az eróziónak. S ezzel egyúttal a népesség „erózióját” is meggátolták. 33. A szanticskai, októberi görög katolikus búcsú. Mindössze huszonnyolcan laknak az aprócska, festői fekvésű faluban, sok az üres ház. Most mégis eljött a pap, s itt vannak a hozzátartozók, a faluból elszármazott fiatalok. Ez is az életrevalóság jele: azt mutatja, hogy még az elvándoroltaknak is szükségük van a szülőfalura, hogy valahová időnként hazamehessenek. Cseng-bong a harangocska, de ezt most nem érezzük lélekharangnak. 34. Nyésta. Kismama újszülött csecsemőjével. Az asszonyok egymásnak adják a kilincset, hozzák a „komatálakat”. 1974-ben szenzációként járta be Nyéstát a hír: gyermek született! Hat év óta először ebben a faluban. Azóta már több újszülött is van, mert nem egy ifjú párt hazakényszerített a városi lakáshiány. De a szép szokás azóta is megmaradt: minden fiatal anya annyi kamatálat kap, ahány család él a faluban, s az újszülött annyi ingyen pesztonkát, ahány gyereklány. Kis ökleivel csapkod, gőgicsél a csecsemő, az élet újjáéledésének egyszerű, de hiteles jelképe ez. Nádasy László ÉLETKÉPTELENEK? A Cserehát című dokumentumfilm forgatókönyve* ILLUSZI KAYU LENKEY ZOLTÁN RAJZA NAPJAINK 5