Napjaink, 1983 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1983-10-01 / 10. szám
D SÁNDOR IVÁN Mérték és hiány a Babits valóságos irodalmi szerepéről „Ha valakiről azt olvassuk, hogy igazolta őt az idő, azt mindig úgy kell értelmeznünk, hogy ő leckéztette meg az időt, s az meghunyászkodva végre engedelmeskedik neki. A testileg gyenge és esendő Babits, a gyenge testben lakó lelkek szívósságával, tapintatosságával, de rendíthetetlenségével tanította móresre az időt.” Illyés Gyula írt így már két évvel Babits halála után. Az eltelt négy évtized felerősítette szavait, miközben Babits a Babits jelenséggé transzponálódott. Aminek meghatározása, és az idővel telített hiányának értelmezése „rejtelmesnek” kikiáltott kapcsolatokat is segíthet megvilágosítani: az irodalmi élet fogalmát; íróknak egymáshoz és koruk hatalmi intézményeihez való viszonyát; írónemzedékek születésének — önmagára találásának , túlélésének folyamatait, a folyóiratok dajka szerepét, otthonteremtő melegét, s velük az irányzatok belső fejlődésgörbéit. Egyre bizonyosabb, hogy az űr, amit a jelenséggé reinkarnálódott személy hiánya hozott létre, nem mást fejez ki, mint a művészet évszázadok alatt hétköznapian ismétlődő szituációját, a történelem szokásos útiporába taposódó egzisztenciájának ingatagságát. De: nem becsüljük-e túl Babits szerepét, ha hiányát ilyen centrálisnak tartjuk? Nem művének esztétikai minőségét, ott van a legkevesebb veszély a túlértékelésre. Hanem az egész irodalomban elfoglalt helyét, az egészre gyakorolt hatását. A Nyugaton, a ..saját körön túlterjedő sugárzást nem értékeljük-e többre, mint amennyi az valójában volt? Hiszen Babits leginkább mégiscsak egy ideált-nemzedéket-folyóiratot képviselt. Egy irányzat katedrálisát építette-védte. Ráadásul kiemelt szerepe nem is fog át annyi időt (a két világháború közötti évtizedeket), mint az első rápillantásra gondolható, hiszen a húszas évek elején igen erős volt a vesztett háború, a bukott forradalom, a Trianon utáni bénultság; a harmincas évek végén pedig már ő maga is arról ír, hogy kifelé megy „ebből” az irodalomból, nem érzi magát otthon „ebben” a világban. A közben eltelt másfél évtized viszont már az új tájékozódások, irányzatok ideje is, előretör a második nemzedék, elindul a harmadik, más ars poeticák, folyóiratok is az irodalom élvonalába sietnek. Mégis: ennek a sokféle értéknek a képződésében Babitsnak valamilyen formában mindvégig központi szerepe volt. A magyar irodalom két világháború közötti kivételes gazdagságához, természetéhez nem is férhetünk hozzá szerepének-hatásának vizsgálata nélkül; igen, egy olyan irodalom jellegéhez, belső erővonalaihoz, amelyik vetekszik a magyar irodalom legnagyobb szakaszaival. (Hogy súlyos válságokkal szabdalt, lejtőn zuhanó kor irodalma volt? Ki tagadná? Miként azt sem, hogy nemzeti irodalmunk sok fényes szakasza zord időkre esik.) Babits mindenekelőtt a Nyugat első nemzedékét jelentette, annak hullámain segítette előre a második nemzedéket, figyelte a harmadikat, adott inspirációt (mondjuk így el nem fogadott terminussal élve) a „negyediknek”. Éppen így lett alapelve az, hogy ha egy nemzedék, egy esztétika, egy folyóirat van, annak saját jellege éppen attól domborodik ki, hogy vannak más ideálok, nemzedékek, folyóiratok is. Az egy csak addig lehet erős, amíg esztétikai-gondolati értékeivel ki tudja vívni helyét a többiek között, vagyis olyan mértéket jelent, amelytől lehet távol maradni, amit lehet megközelíteni, netán túlhaladni, ám lássuk csak, ki képes rá a teljesítményével. Hogy pedig mindehhez miféle poeticai, erkölcsi elv szükségeltetik, arra ott, ahol annyiszor érvényesültek-érvényesülnek sivár szempontok, talán nem kell emlékeztetni. De a centrális, az egész irodalomra oly nagy hatást gyakorló szerephez ennyi sem lett volna még elég. Babits további három ponton is alábástyázta még művét. Az első: Ady-recepciója. A mozdulat, ahogy elismerően és férfiasan szembenézett a barát nagyságával, hatásával, segített művét áttestálni az utókorra. „S talán először próbáltam elfogulatlanul, polémiátlanul elemezni azt a poézist, melyről még igen sokan és igen soká fognak beszélni és írni.” „... ilyen »■bűvös, magas szépségek« énekesének vallotta magát. Illés szekere ezek között száguld, szenvedélyesen kergetve, ami »esztelenül szép«.” Első és utolsó Ady-írásából valók ezek a mondatok 1919-ből és 1939- ből. Ez alatt a három évtized alatt mindig az Ady-életmű lényegét kereste maga, az irodalom, a nemzet számára. A második kicövekelési pont: annak az írónak a vállalkozása, aki, amikor a legmagasabb szintű irodalmat teremti, vagyis miközben figyelme első látszatra csak önmagára vetül, közben ugyanilyen intenzitással fordul kortársai felé is, és ugyanazon a szinten vállalja-műveli a szerkesztői, a folyamatos kritikusi tevékenységet, mint ahová líráját emelte. Mit tartott a kritikáról? Elsősorban azt látta a feladatának, hogy „megtörje a gyáva eufémizmust, amely a magyar kritikában lábra kapott, s visszaállítsa a szavak becsületes értelmét”. Mert aki a magyar kritikát olvassa, „azt hiheti, hogy irodalmunk csupa hibátlan alkotásból áll, holott a világ nagy remekei is gyakran súlyos, látszólag lényegbevágó hibákat mutatnak. De bizonyos nívón fölül az irodalomban nem ellentétes többé az erénnyel, s fölemlítése nem gáncs, csak jellemzés.” És mit tartott a szerkesztésről? „Nehéz dolog a szerkesztés, s más, mint a kritika. A kritikus lehet szubjektív, s harcosan képviselhet egy erősen egyéni ízlésárnyalatot az irodalmi koncertben: a szerkesztőnek meg kell tagadnia, vagy inkább meg kell sokszoroznia magát, hogy a kormányozhatatlan irodalmi fejlődésnek szabad utat nyisson; több ember szemével kell néznie egyszerre, hogy mint a jó posztás, minden kaput szem előtt tarthasson. A harmadik kicövekelési pont: a teljes, művészi és személyes integritása, viszonya a hatalomhoz, az intézményekhez. Költészetének, irodalmi, szerkesztői teljesítményének, erkölcsének sugárzásával elérte, hogy a kurzus politikusainak, hivatali képviselőinek, hatalmasainak, törpe okosainak eszébe sem juthatott, hogy elirigyeljék helyét az irodalmi életben, hogy megkíséreljenek neki diktálni, még csak ajánlani is, hogy esztétikában, ízlésben partneri közelségébe próbáljanak kerülni. Babits így a művészet számára mindig olcsó szempontoktól mentes művészi példát, gondolatot, netán cáfolatot állíthatott annak természetéhez, belső áramlásához méltó deltákat kínált, hogy az irodalom sodrása azokon haladva hűsíthesse az élet, a nemzeti lét perzselt partjait. Egy nemzet irodalma, hangok, színek, stílusok, irányzatok, elvek és nemzedékek küzdelme. Ezt a felismerést érvényesítette. Vallotta: 3 BABITS: ISTEN FOGAI KÖZT FELEDY GYULA RAJZA