Napjaink, 1983 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1983-10-01 / 10. szám

­D SÁNDOR IVÁN Mérték és hiány a Babits valóságos irodalmi szerepéről „Ha valakiről azt olvassuk, hogy igazolta őt az idő, azt mindig úgy kell értelmeznünk, hogy ő leckéztette meg az időt, s az meghunyász­kodva végre engedelmeskedik neki. A testileg gyenge és esendő Ba­bits, a gyenge testben lakó lelkek szívósságával, tapintatosságával, de rendíthetetlenségével tanította móresre az időt.” Illyés Gyula írt így már két évvel Babits halála után. Az eltelt négy évtized felerősítette szavait, miközben Babits a Babits jelenséggé transzponálódott. Ami­nek meghatározása, és az idővel telített hiányának értelmezése „rej­telmesnek” kikiáltott kapcsolatokat is segíthet megvilágosítani: az irodalmi élet fogalmát; íróknak egymáshoz és koruk hatalmi intéz­ményeihez való viszonyát; írónemzedékek születésének — önmagára ta­lálásának , túlélésének folyamatait, a folyóiratok dajka szerepét, ott­honteremtő melegét, s velük az irányzatok belső fejlődésgörbéit. Egy­re bizonyosabb, hogy az űr, amit a jelenséggé reinkarnálódott sze­mély hiánya hozott létre, nem mást fejez ki, mint a művészet évszá­zadok alatt hétköznapian ismétlődő szituációját, a történelem szoká­sos útiporába taposódó egzisztenciájának ingatagságát. De: nem becsüljük-e túl Babits szerepét, ha hiányát ilyen centrá­lisnak tartjuk? Nem művének esztétikai minőségét, ott van a legke­vesebb veszély a túlértékelésre. Hanem az egész irodalomban elfog­lalt helyét, az egészre gyakorolt hatását. A Nyugaton, a ..saját kör­­­ön túlterjedő sugárzást nem értékeljük-e többre, mint amennyi az valójában volt? Hiszen Babits leginkább mégiscsak egy ideált-nem­­zedéket-folyóiratot képviselt. Egy irányzat katedrálisát építette-védte. Ráadásul kiemelt szerepe nem is fog át annyi időt (a két világháború közötti évtizedeket), mint az első rápillantásra gondolható, hiszen a húszas évek elején igen erős volt a vesztett háború, a bukott forra­dalom, a Trianon utáni bénultság; a harmincas évek végén pedig már ő maga is arról ír, hogy kifelé megy „ebből” az irodalomból, nem érzi magát otthon „ebben” a világban. A közben eltelt másfél évtized viszont már az új tájékozódások, irányzatok ideje is, előretör a második nemzedék, elindul a harmadik, más ars poeticák, folyó­iratok is az irodalom élvonalába sietnek. Mégis: ennek a sokféle értéknek a képződésében Babitsnak va­lamilyen formában mindvégig központi szerepe volt. A magyar iro­dalom két világháború közötti kivételes gazdagságához, természeté­hez nem is férhetünk hozzá szerepének-hatásának vizsgálata nélkül; igen, egy olyan irodalom jellegéhez, belső erővonalaihoz, amelyik ve­tekszik a magyar irodalom legnagyobb szakaszaival. (Hogy súlyos válságokkal szabdalt, lejtőn zuhanó kor irodalma volt? Ki tagadná? Miként azt sem, hogy nemzeti irodalmunk sok fényes szakasza zord időkre esik.) Babits mindenekelőtt a Nyugat első nemzedékét jelentette, annak hullámain segítette előre a második nemzedéket, figyelte a harma­dikat, adott inspirációt (mondjuk így el nem fogadott terminussal él­ve) a „negyediknek”. Éppen így lett alapelve az, hogy ha egy nem­zedék, egy esztétika, egy folyóirat van, annak saját­ jellege éppen at­tól domborodik ki, hogy vannak más ideálok, nemzedékek, folyóira­tok is. Az egy csak addig lehet erős, amíg esztétikai-gondolati érté­keivel ki tudja vívni helyét a többiek között, vagyis olyan mértéket jelent, amelytől lehet távol maradni, amit lehet megközelíteni, netán túlhaladni, ám lássuk csak, ki képes rá a teljesítményével. Hogy pe­dig mindehhez miféle poeticai, erkölcsi elv szükségeltetik, arra ott, ahol annyiszor érvényesültek-érvényesülnek sivár szempontok, talán nem kell emlékeztetni. De a centrális, az egész irodalomra oly nagy hatást gyakorló sze­rephez ennyi sem lett volna még elég. Babits további három ponton is alábástyázta még művét. Az első: Ady-recepciója. A mozdulat, ahogy elismerően és férfiasan szembenézett a barát nagyságával, ha­tásával, segített művét áttestálni az utókorra. „S talán először pró­báltam elfogulatlanul, polémiátlanul elemezni azt a poézist, mely­ről még igen sokan és igen soká fognak beszélni és írni.” „... ilyen »■bűvös, magas szépségek« énekesének vallotta magát. Illés szekere ezek között száguld, szenvedélyesen kergetve, ami »esztelenül szép«.” Első és utolsó Ady-írásából valók ezek a mondatok 1919-ből és 1939- ből. Ez alatt a három évtized alatt mindig az Ady-életmű lényegét kereste maga, az irodalom, a nemzet számára. A második kicöveke­­lési pont: annak az írónak a vállalkozása, aki, amikor a legmagasabb szintű irodalmat teremti, vagyis miközben figyelme első látszatra csak önmagára vetül, közben ugyanilyen intenzitással fordul kortár­sai felé is, és ugyanazon a szinten vállalja-műveli a szerkesztői, a folyamatos kritikusi tevékenységet, mint ahová líráját emelte. Mit tartott a kritikáról? Elsősorban azt látta a feladatának, hogy „meg­törje a gyáva eufémizmust, amely a magyar kritikában lábra kapott, s visszaállítsa a szavak becsületes értelmét”. Mert aki a magyar kri­tikát olvassa, „azt hiheti, hogy irodalmunk csupa hibátlan alkotásból áll, holott a világ nagy remekei is gyakran súlyos, látszólag lényeg­bevágó hibákat mutatnak. De bizonyos nívón fölül az irodalomban nem ellentétes többé az erénnyel, s fölemlítése nem gáncs, csak jel­lemzés.” És mit tartott a szerkesztésről? „Nehéz dolog a szerkesztés, s más, mint a kritika. A kritikus lehet szubjektív, s harcosan kép­viselhet egy erősen egyéni ízlésárnyalatot az irodalmi koncertben: a szerkesztőnek meg kell tagadnia, vagy inkább meg kell sokszoroznia magát, hogy a kormányozhatatlan irodalmi fejlődésnek szabad utat nyisson; több ember szemével kell néznie egyszerre, hogy mint a jó posztás, minden kaput szem előtt tarthasson. A harmadik kicövekelési pont: a teljes, művészi és személyes in­tegritása, viszonya a hatalomhoz, az intézményekhez. Költészetének, irodalmi, szerkesztői teljesítményének, erkölcsének sugárzásával el­érte, hogy a kurzus politikusainak, hivatali képviselőinek, hatalma­sainak, törpe okosainak eszébe sem juthatott, hogy elirigyeljék he­lyét az irodalmi életben, hogy megkíséreljenek neki diktálni, még csak ajánlani is, hogy esztétikában, ízlésben partneri közelségébe pró­báljanak kerülni. Babits így a művészet számára mindig olcsó szem­pontoktól mentes művészi példát, gondolatot, netán cáfolatot állítha­tott annak természetéhez, belső áramlásához méltó deltákat kínált, hogy az irodalom sodrása azokon haladva hűsíthesse az élet, a nem­zeti lét perzselt partjait. Egy nemzet irodalma, hangok, színek, stílusok, irányzatok, elvek­­ és nemzedékek küzdelme. Ezt a felismerést érvényesítette. Vallotta: 3 BABITS: ISTEN FOGAI KÖZT FELEDY GYULA RAJZA

Next