Napjaink, 1985 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1985-07-01 / 7. szám

a jótett és a lovag mintaszerű élete arra ösztönzi őket, hogy győzzék le a Sárkányt. Lancelot a Sárkány pusztulása után vére­sen és sebesülten megpihen. Átvehetné most már a hatalmat is, de nem teszi, mert ész­reveszi, hogy a véres csaták közepette már neki is négy ujja lett. Ezért visszavonul a közélettől, de nem megy vissza Arthur ki­rály udvarába sem: őt csak a lovagi tett ér­dekli, maga a lovagi élet nem. További éle­tét egy tóparti házban éli le, szerettei köré­ben. Végső nyugalmat azonban nem talál, mert az emlékek súlyától nem szabadulni. Magatartásmodell is ez a Lancelot-feldol­­gozás: a lovag felismeri, hogy Merlinnek olyan hívekre van szüksége, akik a mellette való kiállást szolgálatnak tekintik. Lancelot­­azonban most már a szolgálat sem ér­dekli: ő a szolgálatot befejezettnek érzi már. Az író gyakran válik önmaga narrátorává, ezek a könyv legszebb részei. Itt a szép, ne­mesveretű gondolatokat kristálytiszta logika fűzi össze, a sorok között irónia bujkál, a T Bükki táj­ ás és szellem egymásra hatásán töpreng­vén egy tíz évszázadot megélt országban, amely legalább három, ha nem négy nem­­zetet szült Európa történelmének, hogy az­után ennek a vajúdásnak fájdalmában saját teste szakadjon darabokra, meg kell állapí­tanunk, hogy ez a hegylátó típus a ritkábbik. A magyar kulturális éghajlatot éppen úgy elsősorban az Alföld határozza meg, mint a meteorológiait. Balassitól (aki pedig zólyomi!) Csokonain és Petőfin át Móricz Zsigmondig az emberi kifejezésben tükröződő táj síkság vagy hullámos dombvidék, s még a városi Radnóti Miklós is ezt látja a számára „nem térkép” tájban. Félreértés ne essék: szó sincs a magyar irodalomnak és művészetnek vala­miféle erőltetett regionalizmus kalitkájába való kényszerítéséről. A szempontok és köl­csönhatások sokféleségéből most csupán azért emeljük ki a táj és a kultúra egymásra ha­tását, mert az északi kárpáti nagytáj pere­mén vagyunk. Trianon óta ez a perem-hegy­vidék az önálló „észak” státusát kapta az újonnan megrajzolt országhatárok között s így regionális jelentősége összehasonlíthatat­lanul nagyobb, mint akárcsak a századelőn. Mindamellett a magyar kulturális földrajz­ban a határok azelőtt sem nyúltak sokkal északabbra. A legészakibb hegyek, amelyek a magyar szellemi életfolyamatokba még úgy­­ahogy beütötték pecsétjüket, a Gömöriek, azon túl, a Fátra, a Tátra, a Beszkidek, a Magura, már nem a magyar, hanem a szlo­vák kultúra termőhelyei. Az egyetlen szerves, tőről fakadt hegyi magyar kultúra a székely, a Hargita, Gyergyó, Görgény, a Kelemenha­vas sajátos foltján; s mi sem jellemzőbb, hogy a „havas”, mint a Magas-Kárpátok magyarrá asszimilált ideálja, a tudatban csak a székely sziget hegyeivel simul össze. A mi nyelvünkben nem léteznek sem Tátrai, sem Fátrai „havasok”. A Tarpataki vízesés Csont­­vár­y életművében semmivel sem hazaibb, mint a Taorminai színház. Bezzeg az Alföld művészi megjelenítései, Barabástól a nagy vonulaton: Munkácsyn, Szinyei­ Mersén, Paál Lászlón át az egri Kátai Mihályig! Az Al­föld — az az otthon. A szülőföld. Mint Petőfi vallja: „ott vagyok honn, ott az én világom!” narrátorszövegek felett, mintegy boltozat­képpen, egy sokat próbált ember szenvedése vergődik. A kisregényről végkövetkeztetés gyanánt elmondható: sikerrel lépett vele tovább írói útján a szerző. E következtetés a mű rész­letszépségekben való gazdagsága, nyelvének szépsége a narrátorszerep tökéletes megol­dása láttán kel az olvasóban. A kritikusok is (Erki Edit, Tamás István, Borbély Sándor stb.) egyértelműen dicsérik a regényt. Fenn­tartásokat csupán Szász Endrénél látunk: szerinte a könyv túlságosan komolykodóra sikerült, mert nem sikerült benne a szerző­nek a lovagregények ma már anakroniszti­kusnak tűnő komolyságát némi iróniával feloldania. Abban azonban mindenki (kriti­kusok, barátok egyaránt) egyetért, hogy ez a kisregény Gerelyes írói fejlődésének sikeres állomása lehetett volna. Igen, már csak így, múlt időben: a szerző nem érhette meg legkedvesebb könyvének a megjelenését: 1973. március 31-én Sződli­­getről hazafelé jövet a Nyugati pályaudva­r így marad Ady és Tamási a hazai irodalmi ízlés számára, az ősforrásokhoz való közelsé­gével együtt, mindig némileg egzotikus. S mintha ezt igazolná az európai köztudat is. Az a huszonkét európai természettudós és kutató, aki a Hortobágy nemzeti parkká nyil­vánítását kérte a Magyar Népköztársaság kormányától, a „pusztát” tartja annak a ma­gyar differentia specificának, amellyel ez az ország, ez a földrajzi-politikai-történelmi­­kulturális egység hozzájárul az európai öko­kultúrához. Noha a Hortobágy nem eredeti sztyepp, csak emberi beavatkozás következté­ben vált azzá! A nemzeti parkok világszer­vezetében a Kiskunsági Nemzeti Parkot íté­lik magyar mintaterületnek — azt a vidéket, amely Petőfi tudatában tükröződve és tollán kifejeződve vált halhatatlanná. Harmadik, Hamupipőke-nemzeti parkunk, a Bükk, mint­ha nemcsak Európának, a világnak, de a ha­zai közvéleménynek sem jelentene semmit. Vajon a Bükk, mely a kőkorban az aurig­­nac-i kultúra egy egészen sajátos, önálló vál­tozatát, a szeletait teremtette meg, egy évez­red magyar kultúrájában nem hagyott volna semmi nyomot? Emlékezzünk rá: a „Bükk” (s vele a Mát­ra, mely mint üdülőközpont ismertebb), mint tájegység, nagyon újkeletű; a tájegység, még a század elején, a Felvidék. A Felvidéknek volt egykor belépő portája Eger, ott, ahol az Alföld a Dunajecig terjedő hegyek birodal­mával­ érintkezik. Eger végvár volt kulturá­lisan is. Tinódi megénekli ugyan a hegyormot az egri vár mögött, de még nevét sem említi. Nem tartja érdemesnek megemlíteni, hogy Eger mögött az Eged kéklik. A Bükk­ a XVI. század „száguldó riportere” számára is va­don, a senki földje, s bár váracskái is van­nak, mint Odorvár és Füzérkő, sőt még a romantikának is adhatnának esélyt, hiszen koronként rablólovagok fészkelik oda be ma­gukat, nem jutnak be az irodalomba, sem festő ecsetjére. Szarvaskő is csak szerény háttérerődje Egernek, szinte észrevétlen ma­rad. Arany János lantján az északibb, a Vág­­völgyi várak regéi kelnek életre, a Marssal társalkodó Vénusz is murányi. Salgó még csak itt-ott hírt ad magáról, Kisfaludy Sán­dor beúsztatja a képbe Csobáncot, Tátikát, a Balaton-felvidéket­­, a Mátra és a Bükk bérces tájait a feledés csendje borítja. Vit­­kovics halk hangja még Pestig is alig hallat­lan súlyos balesetet szenvedett. Az agyá­ban vérömleny keletkezett, melynek meg­­műtése közben, a műtőasztalon halt meg, 1973. április 6-án. Költőtársa és barátja, Ba­­ranyi Ferenc búcsúztatta a Farkasréti teme­tőben. Nekrológok, méltatások egész sora je­lent meg róla, a Nógrád megyei Palócföld szerkesztősége és a megyei tanács elhatá­rozta: kétévenként novellaversenyt hirdet meg az emlékére. Kortársai közül a legtehetségesebbek közé tartozott Gerelyes Endre, aki Lancelot-val és az ugyancsak a halála után, az 1973-as Kör­képben megjelent novellával, a ,,Mennyor­szágba menetelő részegek”-kel ért fel rö­vid írói pályája csúcsára. A tragikus hir­telenséggel nagyon fiatal korban bekövet­kezett halál — mint ahogyan azt Tamás Ist­ván is írja — egy ígéretes tehetség teljes kibontakozását gátolta meg a magyar iro­dalomban: „Most látszik igazán a nagy vesz­teség: nagy próbákra, nagy művészi tettek­re lett volna képes.”­ ­ SZELEI BÉLA szik, s inkább csak a szokatlan és sohasem hallott után tallózó korunk erősíti föl. S még századunkban is: hogy-hogy Gárdonyinál, aki Egernek legalább olyan halhatatlan em­léket állított, mint maga a hősies védelem, amelyet a költészet szférájába emelt, nem jelennek meg a Bükk-vidék képei, hogy oly kevéssé gyújtja föl képzeletét a hegység, mely Fülep számára a Sixtusi kápolna volt? Itt, északon, Nógrád, a palócság és a ma­gyar etnikumhoz közel került szlovákság Mikszáthot és Madáchot adta; a Mátra és a Bükk csak vendégeket fogadott. Nem tudjuk, de meglehet, hogy a közép­korban, legalábbis a török előtt volt egy kulturálisan is virágzó korszaka a tájnak. Diósgyőr az Anjou-, a Zsigmond- és a Hu­nyadi-korban nagy élet színhelye lehetett, Ippolito d’Este pedig minden bizonnyal re­neszánsz udvart tartott Felsőtárkányban. Bir­tokperek folytak Ágasvárért és Benevárért a Mátrában, a husziták érdemesnek tartották Odorvárt megszállni és az Eger—Diósgyőr postaútvonalat ellenőrizni. Azután a Mohá­csot követő ásfél évszáz­ad világsüllyesztő időszakadék volt, túlságosan is mély és szé­les ahhoz, hogy az élet ott folytatódhatott volna, ahol abbamaradt. Magyar királyság helyén Habsburg-birodalom, más áramlás­irányok, más csatlakozások, más hangsúlyok. Eger vára elvesztette szerepét, romlásnak és kis híján feledésnek indult, de alatta meg­született Eger, a barokk város, magyar—athé­ni ambíciókkal, markhóttal, foglárral, mint egyetemi város-embrió (hogy mint ilyen so­ha meg ne szülessen), érseki székhelyként. Mögötte pedig változatlanul a hegyek, a­ hegyeken túl pedig Miskolc: az a város, amely a Bükkel együtt nőtt bele a magyar kultúra szervezetébe — az ipartörténet csa­tornáján. Nincs mit csodálkozni: a technikai kultú­ra éppen úgy az emberi szellem édes gyer­meke, mint a költészet, a „techné” az ókor gö­rögjeinek szótárában egyszerre volt művészet, és mesterség, a „poiétész” pedig, a poéta görög eredetije egyszerűen „csinálót”, — szebben: „alkotót” jelent. S lám: Fazola Henrik lakatos volt, tehát iparos, vállalkozó, s mint ilyen, egy iparág megalapítója; azonkívül a ková­csoltvas művésze, amint az egri Megyeháza azóta is hirdeti. Nagy Lajos tornyos vadász­ és magyar szellem Százötven éve született Herman Ottó. Sándor «. András írását emlékező tisztelettel közöljük.

Next