Napjaink, 1985 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1985-07-01 / 7. szám
a jótett és a lovag mintaszerű élete arra ösztönzi őket, hogy győzzék le a Sárkányt. Lancelot a Sárkány pusztulása után véresen és sebesülten megpihen. Átvehetné most már a hatalmat is, de nem teszi, mert észreveszi, hogy a véres csaták közepette már neki is négy ujja lett. Ezért visszavonul a közélettől, de nem megy vissza Arthur király udvarába sem: őt csak a lovagi tett érdekli, maga a lovagi élet nem. További életét egy tóparti házban éli le, szerettei körében. Végső nyugalmat azonban nem talál, mert az emlékek súlyától nem szabadulni. Magatartásmodell is ez a Lancelot-feldolgozás: a lovag felismeri, hogy Merlinnek olyan hívekre van szüksége, akik a mellette való kiállást szolgálatnak tekintik. Lancelotazonban most már a szolgálat sem érdekli: ő a szolgálatot befejezettnek érzi már. Az író gyakran válik önmaga narrátorává, ezek a könyv legszebb részei. Itt a szép, nemesveretű gondolatokat kristálytiszta logika fűzi össze, a sorok között irónia bujkál, a T Bükki táj ás és szellem egymásra hatásán töprengvén egy tíz évszázadot megélt országban, amely legalább három, ha nem négy nemzetet szült Európa történelmének, hogy azután ennek a vajúdásnak fájdalmában saját teste szakadjon darabokra, meg kell állapítanunk, hogy ez a hegylátó típus a ritkábbik. A magyar kulturális éghajlatot éppen úgy elsősorban az Alföld határozza meg, mint a meteorológiait. Balassitól (aki pedig zólyomi!) Csokonain és Petőfin át Móricz Zsigmondig az emberi kifejezésben tükröződő táj síkság vagy hullámos dombvidék, s még a városi Radnóti Miklós is ezt látja a számára „nem térkép” tájban. Félreértés ne essék: szó sincs a magyar irodalomnak és művészetnek valamiféle erőltetett regionalizmus kalitkájába való kényszerítéséről. A szempontok és kölcsönhatások sokféleségéből most csupán azért emeljük ki a táj és a kultúra egymásra hatását, mert az északi kárpáti nagytáj peremén vagyunk. Trianon óta ez a perem-hegyvidék az önálló „észak” státusát kapta az újonnan megrajzolt országhatárok között s így regionális jelentősége összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint akárcsak a századelőn. Mindamellett a magyar kulturális földrajzban a határok azelőtt sem nyúltak sokkal északabbra. A legészakibb hegyek, amelyek a magyar szellemi életfolyamatokba még úgyahogy beütötték pecsétjüket, a Gömöriek, azon túl, a Fátra, a Tátra, a Beszkidek, a Magura, már nem a magyar, hanem a szlovák kultúra termőhelyei. Az egyetlen szerves, tőről fakadt hegyi magyar kultúra a székely, a Hargita, Gyergyó, Görgény, a Kelemenhavas sajátos foltján; s mi sem jellemzőbb, hogy a „havas”, mint a Magas-Kárpátok magyarrá asszimilált ideálja, a tudatban csak a székely sziget hegyeivel simul össze. A mi nyelvünkben nem léteznek sem Tátrai, sem Fátrai „havasok”. A Tarpataki vízesés Csontváry életművében semmivel sem hazaibb, mint a Taorminai színház. Bezzeg az Alföld művészi megjelenítései, Barabástól a nagy vonulaton: Munkácsyn, Szinyei Mersén, Paál Lászlón át az egri Kátai Mihályig! Az Alföld — az az otthon. A szülőföld. Mint Petőfi vallja: „ott vagyok honn, ott az én világom!” narrátorszövegek felett, mintegy boltozatképpen, egy sokat próbált ember szenvedése vergődik. A kisregényről végkövetkeztetés gyanánt elmondható: sikerrel lépett vele tovább írói útján a szerző. E következtetés a mű részletszépségekben való gazdagsága, nyelvének szépsége a narrátorszerep tökéletes megoldása láttán kel az olvasóban. A kritikusok is (Erki Edit, Tamás István, Borbély Sándor stb.) egyértelműen dicsérik a regényt. Fenntartásokat csupán Szász Endrénél látunk: szerinte a könyv túlságosan komolykodóra sikerült, mert nem sikerült benne a szerzőnek a lovagregények ma már anakronisztikusnak tűnő komolyságát némi iróniával feloldania. Abban azonban mindenki (kritikusok, barátok egyaránt) egyetért, hogy ez a kisregény Gerelyes írói fejlődésének sikeres állomása lehetett volna. Igen, már csak így, múlt időben: a szerző nem érhette meg legkedvesebb könyvének a megjelenését: 1973. március 31-én Sződligetről hazafelé jövet a Nyugati pályaudvar így marad Ady és Tamási a hazai irodalmi ízlés számára, az ősforrásokhoz való közelségével együtt, mindig némileg egzotikus. S mintha ezt igazolná az európai köztudat is. Az a huszonkét európai természettudós és kutató, aki a Hortobágy nemzeti parkká nyilvánítását kérte a Magyar Népköztársaság kormányától, a „pusztát” tartja annak a magyar differentia specificának, amellyel ez az ország, ez a földrajzi-politikai-történelmikulturális egység hozzájárul az európai ökokultúrához. Noha a Hortobágy nem eredeti sztyepp, csak emberi beavatkozás következtében vált azzá! A nemzeti parkok világszervezetében a Kiskunsági Nemzeti Parkot ítélik magyar mintaterületnek — azt a vidéket, amely Petőfi tudatában tükröződve és tollán kifejeződve vált halhatatlanná. Harmadik, Hamupipőke-nemzeti parkunk, a Bükk, mintha nemcsak Európának, a világnak, de a hazai közvéleménynek sem jelentene semmit. Vajon a Bükk, mely a kőkorban az aurignac-i kultúra egy egészen sajátos, önálló változatát, a szeletait teremtette meg, egy évezred magyar kultúrájában nem hagyott volna semmi nyomot? Emlékezzünk rá: a „Bükk” (s vele a Mátra, mely mint üdülőközpont ismertebb), mint tájegység, nagyon újkeletű; a tájegység, még a század elején, a Felvidék. A Felvidéknek volt egykor belépő portája Eger, ott, ahol az Alföld a Dunajecig terjedő hegyek birodalmával érintkezik. Eger végvár volt kulturálisan is. Tinódi megénekli ugyan a hegyormot az egri vár mögött, de még nevét sem említi. Nem tartja érdemesnek megemlíteni, hogy Eger mögött az Eged kéklik. A Bükk a XVI. század „száguldó riportere” számára is vadon, a senki földje, s bár váracskái is vannak, mint Odorvár és Füzérkő, sőt még a romantikának is adhatnának esélyt, hiszen koronként rablólovagok fészkelik oda be magukat, nem jutnak be az irodalomba, sem festő ecsetjére. Szarvaskő is csak szerény háttérerődje Egernek, szinte észrevétlen marad. Arany János lantján az északibb, a Vágvölgyi várak regéi kelnek életre, a Marssal társalkodó Vénusz is murányi. Salgó még csak itt-ott hírt ad magáról, Kisfaludy Sándor beúsztatja a képbe Csobáncot, Tátikát, a Balaton-felvidéket, a Mátra és a Bükk bérces tájait a feledés csendje borítja. Vitkovics halk hangja még Pestig is alig hallatlan súlyos balesetet szenvedett. Az agyában vérömleny keletkezett, melynek megműtése közben, a műtőasztalon halt meg, 1973. április 6-án. Költőtársa és barátja, Baranyi Ferenc búcsúztatta a Farkasréti temetőben. Nekrológok, méltatások egész sora jelent meg róla, a Nógrád megyei Palócföld szerkesztősége és a megyei tanács elhatározta: kétévenként novellaversenyt hirdet meg az emlékére. Kortársai közül a legtehetségesebbek közé tartozott Gerelyes Endre, aki Lancelot-val és az ugyancsak a halála után, az 1973-as Körképben megjelent novellával, a ,,Mennyországba menetelő részegek”-kel ért fel rövid írói pályája csúcsára. A tragikus hirtelenséggel nagyon fiatal korban bekövetkezett halál — mint ahogyan azt Tamás István is írja — egy ígéretes tehetség teljes kibontakozását gátolta meg a magyar irodalomban: „Most látszik igazán a nagy veszteség: nagy próbákra, nagy művészi tettekre lett volna képes.” SZELEI BÉLA szik, s inkább csak a szokatlan és sohasem hallott után tallózó korunk erősíti föl. S még századunkban is: hogy-hogy Gárdonyinál, aki Egernek legalább olyan halhatatlan emléket állított, mint maga a hősies védelem, amelyet a költészet szférájába emelt, nem jelennek meg a Bükk-vidék képei, hogy oly kevéssé gyújtja föl képzeletét a hegység, mely Fülep számára a Sixtusi kápolna volt? Itt, északon, Nógrád, a palócság és a magyar etnikumhoz közel került szlovákság Mikszáthot és Madáchot adta; a Mátra és a Bükk csak vendégeket fogadott. Nem tudjuk, de meglehet, hogy a középkorban, legalábbis a török előtt volt egy kulturálisan is virágzó korszaka a tájnak. Diósgyőr az Anjou-, a Zsigmond- és a Hunyadi-korban nagy élet színhelye lehetett, Ippolito d’Este pedig minden bizonnyal reneszánsz udvart tartott Felsőtárkányban. Birtokperek folytak Ágasvárért és Benevárért a Mátrában, a husziták érdemesnek tartották Odorvárt megszállni és az Eger—Diósgyőr postaútvonalat ellenőrizni. Azután a Mohácsot követő ásfél évszázad világsüllyesztő időszakadék volt, túlságosan is mély és széles ahhoz, hogy az élet ott folytatódhatott volna, ahol abbamaradt. Magyar királyság helyén Habsburg-birodalom, más áramlásirányok, más csatlakozások, más hangsúlyok. Eger vára elvesztette szerepét, romlásnak és kis híján feledésnek indult, de alatta megszületett Eger, a barokk város, magyar—athéni ambíciókkal, markhóttal, foglárral, mint egyetemi város-embrió (hogy mint ilyen soha meg ne szülessen), érseki székhelyként. Mögötte pedig változatlanul a hegyek, a hegyeken túl pedig Miskolc: az a város, amely a Bükkel együtt nőtt bele a magyar kultúra szervezetébe — az ipartörténet csatornáján. Nincs mit csodálkozni: a technikai kultúra éppen úgy az emberi szellem édes gyermeke, mint a költészet, a „techné” az ókor görögjeinek szótárában egyszerre volt művészet, és mesterség, a „poiétész” pedig, a poéta görög eredetije egyszerűen „csinálót”, — szebben: „alkotót” jelent. S lám: Fazola Henrik lakatos volt, tehát iparos, vállalkozó, s mint ilyen, egy iparág megalapítója; azonkívül a kovácsoltvas művésze, amint az egri Megyeháza azóta is hirdeti. Nagy Lajos tornyos vadász és magyar szellem Százötven éve született Herman Ottó. Sándor «. András írását emlékező tisztelettel közöljük.