Napjaink, 1986 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
A kis népek csak akkor őrizhetik meg identitásukat, ha összetartanak Beszélgetés Detre Zsuzsával és Varga Györggyel. Detre Zsuzsa és Varga György házasok. Mindketten bohemisták, műfordítók. Nevük egyre több könyvön szerepel műfordítóként, összeállítóként, szerkesztőként. Detre Zsuzsa eddig Bohumil Hrabal Díszgyászát, valamint Vladimír Párás regényét, a Képzelet kínját ültette át magyarra, Varga György pedig Hrabal Gyöngéd barbárokját és Túlságosan zajos magányát, Jifí Pick Állatvédő ligáját és néhány színdarabot, egyebek között Alex Koenigsmark Kaposvárott bemutatott Agyő, kedvesem! című „zenekari bohózatát”. — Hogyan megy valaki a hetvenes-nyolcvanas években bohemistának Magyarországon? Hogyan és mivel kezdődött ez a vonzódástok a cseh kultúrához? Ha jól tudom, Prágában jártatok egyetemre. .. DETRE ZS.: — Hát.. . ott is. Gyuri három szemesztert, én egyet. Ami engem illet, afféle botcsinálta bohemistának indultam. Tudniillik francia—orosz szakon végeztem, s csak menet közben vettem föl harmadik szakként a csehet. Méghozzá abból a nagyon is gyakorlatias meggondolásból, hogy nem akartam tanítani. Amióta eszemet tudom, mindig is fordítani szerettem volna, mindig is irodalommal akartam foglalkozni, s mivel oroszból és franciából annyian fordítanak Magyarországon, úgy gondoltam, valami ritkább, mifelénk kevésbé beszélt nyelvet kellene keresnem. Amihez elsősorban a közelben, a szomszédban kellene körülnéznem. S amikor sorra vettem a lehetőségeket, végül is a cseh maradt... — Mikor volt ez? DETRE ZS.: — A hetvenes évek közepén. Az egyik ezért nem felelt meg, a másik azért..., úgyhogy végül kizárásos alapon döntöttem a cseh mellett... Meg hát az alapján, amit ismertem belőle: Haseket, Capeket... tényleg csak a legnagyobbakat. S úgy láttam, van mit fordítani, lesz mivel foglalkozni. S azt is tudtam, van lehetőség arra, hogy az ember kikerüljön hosszabb időre Csehszlovákiába. És hát végül is egy nyelvnél az a legfontosabb, hogy hosszabb időt tölthessen valaki az adott nyelvi közegben. — Korábban nem volt semmi előzménye ennek a döntésnek? DETRE ZS.: — Semmi... Ez csak az egyetemen dőlt el. — Az ELTÉ-n? DETRE ZS.: — Igen. VARGA GY.: — Dobossy Lászlónak voltunk a tanítványai. — Együtt jártatok Zsuzsával? VARGA GY.: — Cseh szakra igen. Én magyar—történelem szakos voltam, de már rögtön elsőéves koromban felvettem a csehet is. Zsuzsa harmadéves korában. Az egyetemre én késéssel kerültem, előtte dolgoztam, s egy évet jogot is hallgattam. Én afféle fekete bárány voltam otthon, az egész család aggódott, vajon mi a fene lesz ezzel a gyerekkel, nem lesz belőle sem esztergályos, sem kutatómérnök, sem sikeres geofizikus, s még mit tudom én, mi nem, így hát beírattak a jogi karra. Meg kell mondanom, idősödő szüleim meg hát én is afféle használható diplomának éreztük a jogi diplomát, s azért született ez a döntés. Azzal még bármit lehet csinálni, mondogattuk, s én belevágtam. Amikor aztán rájöttem, hogy a jogi diplomával nem lehet bármit csinálni, azzal jogásznak lehet lenni és kész, amihez persze nem fűlt a fogam, így hát gyorsan átmenekültem a bölcsészkarra. S milyen szakra léphettem át? Magyar-történelemre. Amihez kellett egy nyelvet is választanom. Nem, nem volt bennem olyasmi, hogy fordító legyek, eszembe sem jutott ilyesmi... Magasztosabb terveim voltak ennél, mindenféle irodalomtudományokkal meg ilyesmikkel kapcsolatban. És ekkor következett Kardos Pistának, a bátyám barátjának a szerepe, aki imádta Prágát és a cseh kultúrát; ő ültetett ugyanis bogarat a fülembe, s tőle indíttatván, én pedig Zsuzsa fülébe. Később a történelemtől sikerült megszabadulnom és magyar—cseh szakosként végeztem. — Tehát egyiketek esetében sem egy természetes, komolyabb előzményekre visszavezethető folyamat eredménye volt ez a választás. .. VARGA GY.: — Nem. Az igaz, és azt hiszem, Zsuzsa ezt túlságosan prózaian adta elő, hogy élt bennünk valamiféle vonzalom a cseh irodalom meg Prága iránt. DETRE ZS.: — S akkoriban, a hetvenes évek közepén még erősen élt a hatvanas évek mítosza. És hát sokat hallottunk arról, milyen is volt a hatvanas években Prága és milyen volt a cseh irodalom, s ez is közrejátszott. — Zsuzsa említette, hogy mindig is fordítani szeretett volna. Ennek volt-e valami előzménye? DETRE ZS.: — Hát... talán a családban. Anyám szintén szerkesztő, a Gondolat Kiadónál van, s fordít is... Tehát én úgy nőttem fel, hogy láttam, anyám ott görnyed az asztalnál és kéziratot szerkeszt meg kopog az írógépen. — Jó lenne, ha most beszélnénk a magyarországi bohemisztika és szlovakisztika jelenlegi helyzetéről is. Bizonyára van erről némi áttekintésetek. Én magam részéről úgy vélem, hogy még mindig rendkívül sok történelmi előítélet, babona, esetlegesség szól bele a cseh és a szlovák irodalom magyarországi recepciójának alakulásába. A magyarországi olvasónak nemegyszer gazdagabb és alaposabb információi lehetnek — és vannak is — a tőle távoli és idegen népek irodalmáról, kultúrájáról, mint a vele szomszédságban és évszázadokig történelmi közösségben élő népekéről. VARGA GY.: — Az esetlegesség jó szó. Rengeteg a rögtönzés. De maradjunk csak a cseh irodalomnál. A szlovákról most ne beszéljünk, mert mi nem vagyunk a szlovák kultúra, a szlovák problémakör jó ismerői. Bohemisztikát tanultunk, ami azt jelenti, hogy cseh irodalommal kell foglalkoznunk és azzal is foglalkozunk. DETRE ZS.: — Jó, hát én hivatalból, az Európa Könyvkiadó szerkesztőjeként foglalkozom a szlovákkal is, de meg kell mondanom, az, hogy a szlovák irodalomból mit adunk ki, elsősorban nem az én szintemen, tehát nem egy szerkesztő szintjén, hanem főszerkesztői, irodalmi vezetői és igazgatói szinteken dől el... Egyébként az évek során kialakult egyfajta munkamegosztás az Európa és a pozsonyi Madách Kiadó között. Azaz valóban inkább a Madách az, amely feltérképezi és egy viszonylagos teljességre törekedve kiadja a szlovák irodalmat. Az Európa által kiadott könyvek között a cseh művek dominálnak. Jó, ha évente egy-két szlovák mű megjelenik nálunk. A szlovák irodalom magyar fordításának gondját tehát természetszerűleg a Madách vállalta magára, mivel ez a kiadó végül is egy társadalmi közegben, közösségben él azzal. És hát szerintem nem is baj, hogy ez így alakult ki az évek során. VARGA GY.: — Az esetlegesség, ami előbbi kérdésedben megkapott, valóban egy jó szó. Az a véleményem, hogy 1945, de még inkább 1948 után eléggé kapkodva igyekeztünk mindent kiadni, hogy pótoljuk, amit addig elmulasztottunk. Persze, politikai megfontolásból elsősorban a baloldali műveket. Ami azt jelenti, hogy a cseh és szlovák irodalomról mint valami rendkívül haladó jelenségről alakult ki kép Magyarországon. Illetve, most csak a huszadik századi irodalomnál maradva, mert ehhez jobban konyítunk... mint valami kizárólag baloldali jelenségről. Ami az utóbbi időben borzasztóan bosszant, mert azóta is ezen a vonalon megyünk tovább, s közben elfeledkezünk ennek az irodalomnak olyan vonulatairól, amelyeket annak idején, tehát az ötvenes években nem tártunk fel kellőképpen. Holott a cseh irodalom korántsem volt annyira homogén, mint amilyennek látjuk. Itt lenne az ideje, hogy egészen a húszas-harmincas évekig visszanyúlva, megkeressük ezt a másik, elfelejtett, illetve igazából föl sem fedezett cseh irodalmat is. A hatvanas években újabb felívelés következett, noha ebbe erősen belejátszott egy afölötti lelkesedés is, hogy hirtelen mi minden kezdett történni Csehországban. Azazhogy egyszerre csak felbukkant egy Hrabal, aztán egy Fuks, majd egy Párás nevű ember, s egy Kundera nevű pasas is a Tréfával. Ettől kezdve az ő fordításuk kötötte le minden erőnket. Vagyis a kitűnő irodalomnak ez a szokatlan áradása valószínűleg a másik 11