Napjaink, 1986 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1986-12-01 / 12. szám

A kis népek csak akkor őrizhetik meg identitásukat, ha összetartanak Beszélgetés Detre Zsuzsával és Varga Györggyel­­. Detre Zsuzsa és Varga György házasok. Mindketten bohemisták, műfordítók. Nevük egyre több könyvön szerepel műfordítóként, összeállítóként, szerkesztőként. Detre Zsuzsa eddig Bohumil Hrabal Díszgyászát, valamint Vladimír Párás regényét, a Képzelet kínját ültette át magyarra, Varga György pedig Hrabal Gyöngéd barbárokját és Túlságosan zajos magányát, Jifí Pick Állatvédő ligáját és néhány színdarabot, egyebek között Alex Koenigsmark Kaposvárott bemutatott Agyő, kedvesem! című „zenekari bohózatát”. — Hogyan megy valaki a hetvenes-nyolc­vanas években bohemistának Magyarorszá­gon? Hogyan és mivel kezdődött ez a vonzó­dástok a cseh kultúrához? Ha jól tudom, Prágában jártatok egyetemre. .. DETRE ZS.: — Hát.. . ott is. Gyuri három szemesztert, én egyet. Ami engem illet, afféle botcsinálta bohemistának indultam. Tudniil­lik francia—orosz szakon végeztem, s csak menet közben vettem föl harmadik szakként a csehet. Méghozzá abból a nagyon is gya­korlatias meggondolásból, hogy nem akar­tam tanítani. Amióta eszemet tudom, mindig is fordítani szerettem volna, mindig is iroda­lommal akartam foglalkozni, s mivel orosz­ból és franciából annyian fordítanak Magyar­­országon, úgy gondoltam, valami ritkább, mi­felénk kevésbé beszélt nyelvet kellene keres­nem. Amihez elsősorban a közelben, a szom­szédban kellene körülnéznem. S amikor sor­ra vettem a lehetőségeket, végül is a cseh maradt... — Mikor volt ez? DETRE ZS.: — A hetvenes évek közepén. Az egyik ezért nem felelt meg, a másik azért..., úgyhogy végül kizárásos alapon döntöttem a cseh mellett... Meg hát az alap­ján, amit ismertem belőle: Haseket, Cape­­ket... tényleg csak a legnagyobbakat. S úgy láttam, van mit fordítani, lesz mivel foglal­kozni. S azt is tudtam, van lehetőség arra, hogy az ember kikerüljön hosszabb időre Csehszlovákiába. És hát végül is egy nyelv­nél az a legfontosabb, hogy hosszabb időt tölthessen valaki az adott nyelvi közegben. — Korábban nem volt semmi előzménye ennek a döntésnek? DETRE ZS.: — Semmi... Ez csak az egye­temen dőlt el. — Az ELTÉ-n? DETRE ZS.: — Igen. VARGA GY.: — Dobossy Lászlónak vol­tunk a tanítványai. — Együtt jártatok Zsuzsával? VARGA GY.: — Cseh szakra igen. Én ma­gyar—történelem szakos voltam, de már rög­tön elsőéves koromban felvettem a csehet is. Zsuzsa harmadéves korában. Az egyetemre én késéssel kerültem, előtte dolgoztam, s egy évet jogot is hallgattam. Én afféle fekete bá­rány voltam otthon, az egész család aggódott, vajon mi a fene lesz ezzel a gyerekkel, nem lesz belőle sem esztergályos, sem kutatómér­nök, sem sikeres geofizikus, s még mit tu­dom én, mi nem, így hát beírattak a jogi karra. Meg kell mondanom, idősödő szüleim meg hát én is afféle használható diplomának éreztük a jogi diplomát, s azért született ez a döntés. Azzal még bármit lehet csinálni, mondogattuk, s én belevágtam. Amikor az­tán rájöttem, hogy a jogi diplomával nem le­het bármit csinálni, azzal jogásznak lehet lenni és kész, amihez persze nem fűlt a fo­gam, így hát gyorsan átmenekültem a böl­csészkarra. S milyen szakra léphettem át? Magyar-történelemre. Amihez kellett egy nyelvet is választanom. Nem, nem volt ben­nem olyasmi, hogy fordító legyek, eszembe sem jutott ilyesmi... Magasztosabb terveim voltak ennél, mindenféle irodalomtudomá­nyokkal meg ilyesmikkel kapcsolatban. És ekkor következett Kardos Pistának, a bá­tyám barátjának a szerepe, aki imádta Prá­gát és a cseh kultúrát; ő ültetett ugyanis bo­garat a fülembe, s tőle indíttatván, én pedig Zsuzsa fülébe. Később a történelemtől sike­rült megszabadulnom és magyar—cseh sza­kosként végeztem. — Tehát egyiketek esetében sem egy ter­mészetes, komolyabb előzményekre visszave­zethető folyamat eredménye volt ez a vá­lasztás. .. VARGA GY.: — Nem. Az igaz, és azt hi­szem, Zsuzsa ezt túlságosan prózaian adta elő, hogy élt bennünk valamiféle vonzalom a cseh irodalom meg Prága iránt. DETRE ZS.: — S akkoriban, a hetvenes évek közepén még erősen élt a hatvanas évek mítosza. És hát sokat hallottunk arról, mi­lyen is volt a hatvanas években Prága és milyen volt a cseh irodalom, s ez is közre­játszott. — Zsuzsa említette, hogy mindig is fordí­tani szeretett volna. Ennek volt-e valami előzménye? DETRE ZS.: — Hát... talán a családban. Anyám szintén szerkesztő, a Gondolat Kiadó­nál van, s fordít is... Tehát én úgy nőttem fel, hogy láttam, anyám ott görnyed az asz­talnál és kéziratot szerkeszt meg kopog az írógépen. — Jó lenne, ha most beszélnénk a magyar­­országi bohemisztika és szlovakisztika jelen­legi helyzetéről is. Bizonyára van erről némi áttekintésetek. Én magam részéről úgy vé­lem, hogy még mindig rendkívül sok törté­nelmi előítélet, babona, esetlegesség szól be­le a cseh és a szlovák irodalom magyarorszá­gi recepciójának alakulásába. A magyaror­szági olvasónak nemegyszer gazdagabb és ala­posabb információi lehetnek — és vannak is — a tőle távoli és idegen népek irodalmáról, kultúrájáról, mint a vele szomszédságban és évszázadokig történelmi közösségben élő né­pekéről. VARGA GY.: — Az esetlegesség jó szó. Rengeteg a rögtönzés. De maradjunk csak a cseh irodalomnál. A szlovákról most ne be­széljünk, mert mi nem vagyunk a szlovák kultúra, a szlovák problémakör jó ismerői. Bohemisztikát tanultunk, ami azt jelenti, hogy cseh irodalommal kell foglalkoznunk és az­zal is foglalkozunk. DETRE ZS.: — Jó, hát én hivatalból, az Európa Könyvkiadó szerkesztőjeként foglalko­zom a szlovákkal is, de meg kell mondanom, az, hogy a szlovák irodalomból mit adunk ki, elsősorban nem az én szintemen, tehát nem egy szerkesztő szintjén, hanem főszer­kesztői, irodalmi vezetői és igazgatói szinte­ken dől el... Egyébként az évek során kiala­kult egyfajta munkamegosztás az Európa és a pozsonyi Madách Kiadó között. Azaz való­ban inkább a Madách az, amely feltérképezi és egy viszonylagos teljességre törekedve ki­adja a szlovák irodalmat. Az Európa által kiadott könyvek között a cseh művek domi­nálnak. Jó, ha évente egy-két szlovák mű megjelenik nálunk. A szlovák irodalom ma­gyar fordításának gondját tehát természet­szerűleg a Madách vállalta magára, mivel ez a kiadó végül is egy társadalmi közegben, közösségben él azzal. És hát szerintem nem is baj, hogy ez így alakult ki az évek so­rán. VARGA GY.: — Az esetlegesség, ami előbbi kérdésedben megkapott, valóban egy jó szó. Az a véleményem, hogy 1945, de még inkább 1948 után eléggé kapkodva igyekeztünk min­dent kiadni, hogy pótoljuk, amit addig el­mulasztottunk. Persze, politikai megfontolás­ból elsősorban a baloldali műveket. Ami azt jelenti, hogy a cseh és szlovák irodalomról mint valami rendkívül haladó jelenségről alakult ki kép Magyarországon. Illetve, most csak a huszadik századi irodalomnál marad­va, mert ehhez jobban konyítunk... mint valami kizárólag baloldali jelenségről. Ami az utóbbi időben borzasztóan bosszant, mert azóta is ezen a vonalon megyünk tovább, s közben elfeledkezünk ennek az irodalomnak olyan vonulatairól, amelyeket annak idején, tehát az ötvenes években nem tártunk fel kellőképpen. Holott a cseh irodalom koránt­sem volt annyira homogén, mint amilyennek látjuk. Itt lenne az ideje, hogy egészen a húszas-harmincas évekig visszanyúlva, meg­keressük ezt a másik, elfelejtett, illetve iga­zából föl sem fedezett cseh irodalmat is. A hatvanas években újabb felívelés követke­zett, noha ebbe erősen belejátszott egy afö­lötti lelkesedés is, hogy hirtelen mi minden kezdett történni Csehországban. Azazhogy egyszerre csak felbukkant egy Hrabal, aztán egy Fuks, majd egy Párás nevű ember, s egy Kundera nevű pasas is a Tréfával. Ettől kezdve az ő fordításuk kötötte le minden erőnket. Vagyis a kitűnő irodalomnak ez a szokatlan áradása valószínűleg a másik 11

Next