Napjaink, 1987 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1987-11-01 / 11. szám

E­lvárják mostanában a köz­művelődés intézményeitől a rentábilis, önfenntartó tevé­kenységet. Hallgatólagosan „al­kalmazva” Liska Tibor „piacori­entált szocialista vállalkozás” el­méletét a kulturális intézmény­­rendszerre. Kiderült, hogy évek mulasztásait nem lehet egy­­ napi önállóság függvényében sem meg nem történtté tenni. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a hetvenes évek elején kezdődött megtorpanás nem rövid távú, nem véletlenszerű jelenség. A látszó­lagos sikerek mámorában senki sem gondolt arra, hogy hiányzik a kellő megalapozottság. Csak napjainkban döbbentünk rá a helyzet tarthatatlanságára. Reformra várva című írásában Tóth Imre Lászlónak igaza van. Még akkor is, ha szemére vethe­tik — keményen fogalmaz. Tény, hogy kerüli a pátoszt,­ia nagy szavakat, olykor élesebben, őszin­tébben szól — kimondva az igaz­ságot —, mint az ma még szoká­sos. Az új iránti idegenkedés, a tőle való félelem szinte egyidős az emberrel. Mégis furcsa, hogy pont azok a szakemberek nem fogékonyak igazán a haladást segítő kísérletek, korszerűsíté­sek iránt, akiknek e tevékeny­ség feladatuk lenne. Inkább ke­resnek önigazolást, egymás ered­ményeit, eredménytelenségeit ma­gasztalva, vagy mentegetve. Ilyen érzéssel olvastam én is Borsod- Abaúj-Zemplén megye közműve­lődése szakembereinek Csorba Piroskával folytatott kerekasztal­­beszélgetését. A diskurzus vezetője megjegy­zi: „Ez a helybenjárás a gazda­ságból természetesen más szfé­rába — így a kultúra, a műve­lődés területére is átterjedt.” Nyilván azért, mert a kulturális szférában ténykedtek (tényked­nek) olyan vezetők is, akik nem ismerték fel, hogy lépni kell! Mi­közben mások fejlődtek, mi le­maradtunk ... Ezt a helybenjárást tükrözi az a — meglehetősen kétes értékű — gyakorlat, miszerint (1987- ben!) az ambiciózus népművelőnek azzal segítenek, hogy javasolják: szerezze meg minél előbb a szak­képesítést. Olyan ez, mintha a fuldoklónak azt javasolnánk: szerezzen minél előbb egy men­tőövet !... De, hogy ötletekben nincs hiány, azt egy „beavató tanfolyam” léte is bizonyítja. Először arra gondoltam — inni tanítják a zöldfülű népművelőt (Ha fiú! A lányok eseté­ben „ha­szerkesztőség­­i munkára” tippeltem...). De nem. „Itt — különböző szituáci­ós játékokkal, tréning jellegű foglalkozásokon (Az általam em­lítettek e kategóriákba még be­leférnek — a szerző) — tisztáz­zák a számukra, hogy milyen is egy falu, mi az, hogy mozgástér, mi lesz ott az ő feladata, ho­gyan köszönjön a papnak, milyen viszonyban legyen a párttitkárral, mire számíthat a tanácstitkártól, milyen jellegű problémákat be­szélhet meg a tanácselnökével, hogyan forduljon a tanácshoz, milyen joga és kötelessége van a fenntartónak az intézménnyel szemben, melyek azok az intéz­ményi feladatok, amelyek a leg­szélesebb lakossági fórumok elé kívánkozhatnak”. — mondotta a KMK igazgatója, ezt is. Megje­gyezve : „Ezzel számtalan fö­lösleges falnak ütközéstől óvjuk a kezdőket.” Szeretném hinni. De saját — gyakorlati — tapasztalataim nem tesznek elbizakodottá e téren sem. Addig rendben lenne a do­log, hogy a népművelővel tudato­sítják, kik azok a személyek, akikkel „jóba kell lenni!” Mert még itt tartunk. A személyes jó kapcsolatok nélkül jönnek a fa­lak ... Azon már meg sem üt­köztem, hogy a „beavató tanfo­lyam” tematikájából —, de a fel­sorolásból mindenképp! — kima­radt a településen élő emberek­kel való kapcsolattartás, azok megismerésének módja, stb. Azt, hogy egy falusi népművelő — bécs’ művelődési ház igazgató — mennyire egyedül van a község­ben, szintén nem ártana tudato­sítani. Előnyös, ha ért a kisebb szakipari munkákhoz (zárjavítás, stb.). Arról nem is szólva, hogy a lényeges eseményekre kell kon­centrálnia (falugyűlés, stb.). Ha a kiemelt rendezvényeket (tele­püléseken eltérőek a hangsúlyok!) jól előkészíti — dekoráció rend­ben, elnökségi asztal, székek a helyükön, kultúrműsor bevetés­re kész..., hangosítás oké, a nagyterem zsúfolásig.... stb. — már jó népművelő (!). A többi — a népművelői tevékenység vele­je! — ehhez képest másodlagos jelentőséggel bír. A szakmai megítélés a helyi vezetés kezében van. Arról nem is szólva, hogy soha sem szabad (a békesség kedvéért!) több pénzt kérni, mint amit adnak, mert ez „idegesíti a tanácsiakat”. Pályázni... azt lehet. De mi lesz a beindított fo­lyamatokkal, ha elfogy a dotá­ció?... Ez többnyire szóba sem szokott kerülni. Tény, hogy a pillanatnyi, al­kalmi érdekek nevében még a szerény költségvetéseket is megnyirbálják a fenntartók, s így aztán egyre több művelő­­lődési ház „vegetál”. A negatív távlati következmények belát­­hatatlanok. Vannak azonban lát­ható fejlemények is. Igaz, a ta­nácsi intézmények nem egy-két év alatt romlottak el. A szem­lélet azonban ma is változatlan. Valahogy úgy történhetik ez, hogy íróasztal mellől szemlélik az eseményeket. Közművelődé­sünk jelen állapota bizonyíthat­ja ennek káros hatásait. Hogy mire gondolok? A látványos intézkedésekre, többek között. Divattá vált a kisebb községek­ben az iskolai és községi könyv­tár összevonása. Az integráció — van rá példa — néhol kife­jezetten előnyös —, de nem ál­talános érvénnyel az. Szerencsére, letűnőben van a hivatali státus túlértékelése, előtérbe kerülnek az észérvek, a szakmai hozzáértés és a de­mokratizmus érvényesítése — a valós demokrácia és annak megnyilvánulásai. Ezt azonban csak cselekvően lehet elősegíte­ni. Elkerülhetetlen, hogy észre­vegyük: a hagyományosan szűk és merev kultúrafelfogás keretei között gondjainkon nem segít­hetünk. Egy-egy kiemelt intéz­ménybe „pumpált” milliók kisu­gárzásától nem várhatunk for­dulatot, csak elodázhatjuk a szükséges reformlépések megté­telét. Ez a látásmód és gyakor­lat többszörös hátrányt jelent a perifériára szorult szociális cso­portoknak. Az esélyegyenlőségek megszüntetése pedig kiváltképp ezen a területen kíván sokkal erőteljesebb nézetmódosulást és a szükséges feltételek megte­remtését. ___ A közművelődés lehetséges reformtörekvéseit a gazdaság­­irányítás reformszemléletének kiterjesztésével egyidőben — a társadalmi élet más területeihez hasonlóan — következetesen meg kell valósítani. A nemzeti műveltség növelése csak a szer­ves fejlődés törvényszerűségei­hez való alkalmazkodással, az egész társadalmat átfogó, közös­ségi jellegű művelődéssel való­sítható meg. Építeni kell a kö­zösségek önálló kezdeményezé­sére, de nélkülözhetetlen felté­tel az intézményi nyitottság, megfelelő szakaparátussal a hát­térben. A szabályozás, ösztön­zés olyan folyamatára van szükség, ahol az erőteljes de­centralizáció keretében, s való­ban önkormányzattal rendel­kezve teret nyerhetnek a kö­zösségi és egyéni szükségletek, ahol az irányítás-végrehajtás szerkezetében a szakmai önálló­ság, illetékesség és alkotóképes­ség lényegesen nagyobb teret kap. Az úgynevezett hatékony­ság fokozását a közművelődés területén csak a közösségek és egyének nyilvános fóruma mi­nősíthetné valójában. Olyan rugalmasabb rendszer kell, amelyben tudatosan vállal­juk a kialakult, jelenleg létező struktúráit ízlés, világkép, szük­séglet adott közösségben ural­kodó szintjét és biztosítjuk azt, hogy a közösség önállóan tegye és tehesse meg azokat a nél­külözhetetlen mozzanatokból ál­ló legkisebb, de hatásos előre­lépéseket, amelyekre szükség van — az emberekben rejlő le­hetőségek jobb kihasználása ér­dekében. Jól érzékelteti ezt publikáció­jában Tóth Imre László: „A városi művelődési központok méreteiket tekintve mozdítha­tatlan monstrumok, melyek kö­zött — környezetüktől jórészt függetlenül — több a hasonló­ság, mint a különbség. Tehát autonóm fejlődésről esetükben ezidáig aligha lehetett szó. Át­alakulásukat feldarabolásukkal, s laza fúziójuk létrehozásával kell kezdeni. Bizonyára az sem vol­na haszontalan, ha a jövőben szerveződő „művelődési társulá­sok” legfőbb vezetőjét helyi népszavazáson választaná. ”S noha szokatlan, de nem példa nélküli lépésről van szó, min­den mérlegelés nélküli elutasí­tása meggondolatlanság. Meg­gondolatlanság azért, mert a fejlődés megköveteli az alterna­tív döntési lehetőségek alkal­mazását. A „fölfelé mutogatásnak” ugyanis már nem sok értelme van. Ehelyett bizonyítani kell! A jövőben a vezetők megítélé­sének mércéje az eredményes­ség lesz... A döntéseknél meg kell ismerni az állampolgárok véleményét. Ha nem akciókra szervezett hanem folyamatos — érdeklődésre számottartó — programok várják a művelődé­si házakban (klubokban, stb.) a látogatókat, bizonyára nem kell majd azon sopánkodni, hogy üresek a termek, nem kelnek el a jegyek, nincs bevétel. A népművelőnek a művelődő ember önállósult érdekeit, ön­kiteljesedését és teljességigé­nyét, teremtőképességre rendelt­ségének az érdekét és jogát kell képviselnie. Ez a népművelők pótolhatatlan, sajátos szerepvál­lalása ...39 GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR Egyetlen lehetőség: a reform Tóth Imre László írásának folytatásaként* ” A témához további írásokat vi­tatkozó véleményeket szívesen vár közlésre .

Next