Napjaink, 1987 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1987-11-01 / 11. szám
Elvárják mostanában a közművelődés intézményeitől a rentábilis, önfenntartó tevékenységet. Hallgatólagosan „alkalmazva” Liska Tibor „piacorientált szocialista vállalkozás” elméletét a kulturális intézményrendszerre. Kiderült, hogy évek mulasztásait nem lehet egy napi önállóság függvényében sem meg nem történtté tenni. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a hetvenes évek elején kezdődött megtorpanás nem rövid távú, nem véletlenszerű jelenség. A látszólagos sikerek mámorában senki sem gondolt arra, hogy hiányzik a kellő megalapozottság. Csak napjainkban döbbentünk rá a helyzet tarthatatlanságára. Reformra várva című írásában Tóth Imre Lászlónak igaza van. Még akkor is, ha szemére vethetik — keményen fogalmaz. Tény, hogy kerüli a pátoszt,ia nagy szavakat, olykor élesebben, őszintébben szól — kimondva az igazságot —, mint az ma még szokásos. Az új iránti idegenkedés, a tőle való félelem szinte egyidős az emberrel. Mégis furcsa, hogy pont azok a szakemberek nem fogékonyak igazán a haladást segítő kísérletek, korszerűsítések iránt, akiknek e tevékenység feladatuk lenne. Inkább keresnek önigazolást, egymás eredményeit, eredménytelenségeit magasztalva, vagy mentegetve. Ilyen érzéssel olvastam én is Borsod- Abaúj-Zemplén megye közművelődése szakembereinek Csorba Piroskával folytatott kerekasztalbeszélgetését. A diskurzus vezetője megjegyzi: „Ez a helybenjárás a gazdaságból természetesen más szférába — így a kultúra, a művelődés területére is átterjedt.” Nyilván azért, mert a kulturális szférában ténykedtek (ténykednek) olyan vezetők is, akik nem ismerték fel, hogy lépni kell! Miközben mások fejlődtek, mi lemaradtunk ... Ezt a helybenjárást tükrözi az a — meglehetősen kétes értékű — gyakorlat, miszerint (1987- ben!) az ambiciózus népművelőnek azzal segítenek, hogy javasolják: szerezze meg minél előbb a szakképesítést. Olyan ez, mintha a fuldoklónak azt javasolnánk: szerezzen minél előbb egy mentőövet !... De, hogy ötletekben nincs hiány, azt egy „beavató tanfolyam” léte is bizonyítja. Először arra gondoltam — inni tanítják a zöldfülű népművelőt (Ha fiú! A lányok esetében „haszerkesztőségi munkára” tippeltem...). De nem. „Itt — különböző szituációs játékokkal, tréning jellegű foglalkozásokon (Az általam említettek e kategóriákba még beleférnek — a szerző) — tisztázzák a számukra, hogy milyen is egy falu, mi az, hogy mozgástér, mi lesz ott az ő feladata, hogyan köszönjön a papnak, milyen viszonyban legyen a párttitkárral, mire számíthat a tanácstitkártól, milyen jellegű problémákat beszélhet meg a tanácselnökével, hogyan forduljon a tanácshoz, milyen joga és kötelessége van a fenntartónak az intézménnyel szemben, melyek azok az intézményi feladatok, amelyek a legszélesebb lakossági fórumok elé kívánkozhatnak”. — mondotta a KMK igazgatója, ezt is. Megjegyezve : „Ezzel számtalan fölösleges falnak ütközéstől óvjuk a kezdőket.” Szeretném hinni. De saját — gyakorlati — tapasztalataim nem tesznek elbizakodottá e téren sem. Addig rendben lenne a dolog, hogy a népművelővel tudatosítják, kik azok a személyek, akikkel „jóba kell lenni!” Mert még itt tartunk. A személyes jó kapcsolatok nélkül jönnek a falak ... Azon már meg sem ütköztem, hogy a „beavató tanfolyam” tematikájából —, de a felsorolásból mindenképp! — kimaradt a településen élő emberekkel való kapcsolattartás, azok megismerésének módja, stb. Azt, hogy egy falusi népművelő — bécs’ művelődési ház igazgató — mennyire egyedül van a községben, szintén nem ártana tudatosítani. Előnyös, ha ért a kisebb szakipari munkákhoz (zárjavítás, stb.). Arról nem is szólva, hogy a lényeges eseményekre kell koncentrálnia (falugyűlés, stb.). Ha a kiemelt rendezvényeket (településeken eltérőek a hangsúlyok!) jól előkészíti — dekoráció rendben, elnökségi asztal, székek a helyükön, kultúrműsor bevetésre kész..., hangosítás oké, a nagyterem zsúfolásig.... stb. — már jó népművelő (!). A többi — a népművelői tevékenység veleje! — ehhez képest másodlagos jelentőséggel bír. A szakmai megítélés a helyi vezetés kezében van. Arról nem is szólva, hogy soha sem szabad (a békesség kedvéért!) több pénzt kérni, mint amit adnak, mert ez „idegesíti a tanácsiakat”. Pályázni... azt lehet. De mi lesz a beindított folyamatokkal, ha elfogy a dotáció?... Ez többnyire szóba sem szokott kerülni. Tény, hogy a pillanatnyi, alkalmi érdekek nevében még a szerény költségvetéseket is megnyirbálják a fenntartók, s így aztán egyre több művelőlődési ház „vegetál”. A negatív távlati következmények beláthatatlanok. Vannak azonban látható fejlemények is. Igaz, a tanácsi intézmények nem egy-két év alatt romlottak el. A szemlélet azonban ma is változatlan. Valahogy úgy történhetik ez, hogy íróasztal mellől szemlélik az eseményeket. Közművelődésünk jelen állapota bizonyíthatja ennek káros hatásait. Hogy mire gondolok? A látványos intézkedésekre, többek között. Divattá vált a kisebb községekben az iskolai és községi könyvtár összevonása. Az integráció — van rá példa — néhol kifejezetten előnyös —, de nem általános érvénnyel az. Szerencsére, letűnőben van a hivatali státus túlértékelése, előtérbe kerülnek az észérvek, a szakmai hozzáértés és a demokratizmus érvényesítése — a valós demokrácia és annak megnyilvánulásai. Ezt azonban csak cselekvően lehet elősegíteni. Elkerülhetetlen, hogy észrevegyük: a hagyományosan szűk és merev kultúrafelfogás keretei között gondjainkon nem segíthetünk. Egy-egy kiemelt intézménybe „pumpált” milliók kisugárzásától nem várhatunk fordulatot, csak elodázhatjuk a szükséges reformlépések megtételét. Ez a látásmód és gyakorlat többszörös hátrányt jelent a perifériára szorult szociális csoportoknak. Az esélyegyenlőségek megszüntetése pedig kiváltképp ezen a területen kíván sokkal erőteljesebb nézetmódosulást és a szükséges feltételek megteremtését. ___ A közművelődés lehetséges reformtörekvéseit a gazdaságirányítás reformszemléletének kiterjesztésével egyidőben — a társadalmi élet más területeihez hasonlóan — következetesen meg kell valósítani. A nemzeti műveltség növelése csak a szerves fejlődés törvényszerűségeihez való alkalmazkodással, az egész társadalmat átfogó, közösségi jellegű művelődéssel valósítható meg. Építeni kell a közösségek önálló kezdeményezésére, de nélkülözhetetlen feltétel az intézményi nyitottság, megfelelő szakaparátussal a háttérben. A szabályozás, ösztönzés olyan folyamatára van szükség, ahol az erőteljes decentralizáció keretében, s valóban önkormányzattal rendelkezve teret nyerhetnek a közösségi és egyéni szükségletek, ahol az irányítás-végrehajtás szerkezetében a szakmai önállóság, illetékesség és alkotóképesség lényegesen nagyobb teret kap. Az úgynevezett hatékonyság fokozását a közművelődés területén csak a közösségek és egyének nyilvános fóruma minősíthetné valójában. Olyan rugalmasabb rendszer kell, amelyben tudatosan vállaljuk a kialakult, jelenleg létező struktúráit ízlés, világkép, szükséglet adott közösségben uralkodó szintjét és biztosítjuk azt, hogy a közösség önállóan tegye és tehesse meg azokat a nélkülözhetetlen mozzanatokból álló legkisebb, de hatásos előrelépéseket, amelyekre szükség van — az emberekben rejlő lehetőségek jobb kihasználása érdekében. Jól érzékelteti ezt publikációjában Tóth Imre László: „A városi művelődési központok méreteiket tekintve mozdíthatatlan monstrumok, melyek között — környezetüktől jórészt függetlenül — több a hasonlóság, mint a különbség. Tehát autonóm fejlődésről esetükben ezidáig aligha lehetett szó. Átalakulásukat feldarabolásukkal, s laza fúziójuk létrehozásával kell kezdeni. Bizonyára az sem volna haszontalan, ha a jövőben szerveződő „művelődési társulások” legfőbb vezetőjét helyi népszavazáson választaná. ”S noha szokatlan, de nem példa nélküli lépésről van szó, minden mérlegelés nélküli elutasítása meggondolatlanság. Meggondolatlanság azért, mert a fejlődés megköveteli az alternatív döntési lehetőségek alkalmazását. A „fölfelé mutogatásnak” ugyanis már nem sok értelme van. Ehelyett bizonyítani kell! A jövőben a vezetők megítélésének mércéje az eredményesség lesz... A döntéseknél meg kell ismerni az állampolgárok véleményét. Ha nem akciókra szervezett hanem folyamatos — érdeklődésre számottartó — programok várják a művelődési házakban (klubokban, stb.) a látogatókat, bizonyára nem kell majd azon sopánkodni, hogy üresek a termek, nem kelnek el a jegyek, nincs bevétel. A népművelőnek a művelődő ember önállósult érdekeit, önkiteljesedését és teljességigényét, teremtőképességre rendeltségének az érdekét és jogát kell képviselnie. Ez a népművelők pótolhatatlan, sajátos szerepvállalása ...39 GÁSPÁR ISTVÁN GÁBOR Egyetlen lehetőség: a reform Tóth Imre László írásának folytatásaként* ” A témához további írásokat vitatkozó véleményeket szívesen vár közlésre .