Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1922-05-15 / 9. szám
9. szám NAPKELET iiniiimiiiiiniiiiniiiiiiiiiiiiiiniiii!iiiniiiiiiii:iiiNiiiiii!iinuiu>iii!>iiiii!i!iM!inmimii!iui!iiiii!iiiMiiHiiiiiiiiiiiiiiii)n!iiiiiiiiiiiiiiiHiiiniiniiiiiii!!iinii!iiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiwiiiii!;!iiiiii:imiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimliiiiiiiiiiimiiiiiiiiii Keííem Egmont Irta: RELLE PÁL Én történelemnek éltem, pedig csak egy mindennapi eset. Az eset hőse vidéki fiatalember, aki néhány esztendő előtt egy ezüst forinttal a zsebében jött fel Pestre a vidékről. Helyesebben a felvidékről. Az éneklő és szavaló dilettánsnak az a típusa volt, akivel gyakran lehet találkozni a főváros polgári szalonjaiban. Én, szerencsére, még nem találkoztam vele. Fél éve ismerem hírből, de személyesen gyűlölöm, amióta csak eszemet bírom. Családomba és vidékén egyébről se beszélnek, csak Róla, Kellem Egmontról. Róla beszéltek akkor is, amikor Gorlícénél áttörtük a frontot, akkor is, amikor elveszítettük a háborút és akkor is az ő különvéleményeivel traktáltak, meg szellemességeivel, amikor egész Pest gerslin koplalt. Unokanővéreim sóhajtozva beszéltek Róla, unokanővéreim barátnői az ő szellemesség-sandwíchert tálalták fel nekem uzsonnára, valamennyi unokaöcsém az ő nyelvén beszélt, unokanővéreim barátnőinek mamái pedig valamennyien álomvejüket vágyták benne. Mindenki fülig szerelmes volt belé. Valahány unokaöcsém valahány barátja á la Kellem öltözködött és mindegyik jobban táncolt, mint Nijínszky, különben énekelt, mint Caruso, szellemesebben írt, mint Bernard Shaw és jobb muzsikus volt Zerkovitznál is. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy valamennyien jobban beszéltek angolul Shakespearnél, érthető, hogy jómagam diszkrét borzalommal vonultam vissza családomtól és éppenséggel nem kerestem a Kellem Egmont-tal való találkozást. De nem tudtam elkerülni. Ezeket az embereket nem lehet elkerülni. Akár a végzetet. Egyszer csak eljönnek, mint a sötétség Ostwaldért és rázuhannak az emberre, mint a Björnson hegyóriása a beteg asszonyra. És elgázolják az embert... Szóval, hiába volt minden. Én sem tudtam elkerülni sorsomat, Kellem Egmont-t. Egyik unokanővéremnek ugyanis megvan az a rossz szokása, hogy minden születésnapját megünnepli. Ez is a Kellem-iskola eredménye. Ennek a zseni egyetemnek a kisdedei ugyanis mind olyan nagy eseménynek tartják azt, hogy egyszer megszülettek, hogy ezt évről-évre megünneplik. Az ünnepelt ünnepelt rendezője természetesen O, Kellem Egmont. Ő az egyedüli ünnepelt is. Minden születésnap az övé. Mintha más nem is született volna ezen a világon, csak Ő. Kellem Egmontnak egy esztendőben háromszázhatvanöt születésnapja van. Eggyel se kevesebb, csak a szökőévben. Nekem háromszázhatvannégy napig sikerült elkerülnöm Őt. De a háromszázhatvanötödiken — még most is borzalommal gondolok erre a pillanatra, — rám borult a sötétség, a fejemre zúdult a hegy, ott állottam Kellem Egmont előtt. Rögtön megismertem. Háttal nekídülve az előszoba-ajtónak, fáradtan, hátraszegett fejjel és lehunyt szemmel beszélt. Molett, kis tizenhatesztendős leányhoz intézte szavait, melyek azonban a körülálló nyilvánosságnak szóltak. — Nézze szivecském, — mondta épen akkor, — én erről magának nem beszélhetek. Maga egy üde kis leány, én pedig egy fáradt férfi vagyok. Ha magácska úgy fogja ismerni a férfiakat, mint én a nőket, biztosítom, maga sem fog róluk beszélni. Én értem Stríndberget, maga persze még nem is ismeri. Majd megismeri. A nők mindig akkor ismerkednek meg Strinberggel, amikor csalódtak a férfiban, a férfiak pedig akkor, amikor reménytelenül szerelmesek a nőbe. Legyen nyugodt, szivecském, majd maga is megismerkedik vele. Csak türelem. Szóval : én és Strindberg gyűlöljük a nőket. De amíg Strindberg azért gyűlöli őket, mert megcsalták őt, én azért gyűlölöm őket, mert szerettek. Unom, unom, hogy mindig csak szeretnek. Magácskának pedig csak egy szó: — soha! Nekem nem kellenek a leányok. Hogy miért nem kellenek ? Mert szeretem őket. Imádom a leányokat. De csak azért imádm őket, mert leányok. És ezért nem kellenek. Ez az egyetlen ok, amiért nem is fogok nősülni soha. Leányt nem veszek el, mert hiszen abban a pillanatban asszonnyá lesz, asszonyt meg azért nem, mert már nem lány. Magácska persze még nem értheti ezt. No de majd megérti. Csak türelem. Most azonban jön az első szám. Parancsoljon. Gáláns mozdulattal karját nyújtotta a kis tizenhatévesnek, aki meghatott, remegő értelmetlenséggel, a barátnők ámuló, félig ájult zsongása közben hagyta magát felhurcolni a rögtönzött pódiumra. Aztán még két szám következett, mindegyiket Kelem vezette be néhány kölcsön vett „eredeti“ szellemességgel. Aztán egy pár jelenet, tíz perc szünet és következett Kellem Egmont. — A Gráf-díía a Lohengrínből, — jelentette a kis tizenhatesztendős, — szövegét és zenéjét írta Wagner Richard. Csend. — Énekli Kellem Egmont úr, — fejezte be konferenszát a kis leány. Tomboló taps. Aztán következik Kellem Lohengrin. Kábító jelenség. Ezüst pikkelyek, árvalányhajas sisak, bütykös amerikai cipő... az utasításhoz híven lép fel: „In feierlicher Verklärung vor sich hinblickend“. — Környei! Környei! — sóhajtotta az első sorban egy éltesebb kövér asszony. Lohengrin egy fölényes mosolyt hullatott le a pódiumról. A zongorán ünnepelt unokanővérem kísérte Lohengrínt, némi lámpalázzal toldva meg Wagnert és egy kereszttel megrövidítve. Kellem Egmont ezzel az elvesztett kereszttel a vállán gázolt végig a partitúrán. — In fernem Land und nahbaren Schritten — kezdte és mind te corista végezte: — Gral ward ich zu euch dahergesandt: Mein Vater, Parzival, trägt seine Krone, sein Ritter ich — bin Lohengrin genannt. 3