Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1922-05-15 / 9. szám

9. szám NAPKELET 5 lînmiumiiiiuHniiiiiiuiiriiHHrtinHiinîHînmiînnmiHMiiKHiiiiiiirniimtiiiiiiHinHHiiHiliHiuiiiiiiiiiiiiimtniiitiiiiHHmniiiiniiiiiiimHiniiniiiiiiimimtiniiiiiHiiwi luimmmininimminiiiiNHiiiiiiiimiiniiiimHüiuimiiniiiwi Angyal Hilda, a diagnózis Irta i ZSOLT BÉLA Öt év után végre ismét találkoztam egyetlen szerelmemmel, Angyal Hildával. Már kibontottam magamat a meddő rajon­gások, önkínzó rögeszmék szövedékéből és harcban álltam az isteni és világi hatalmasokkal, de An­gyal Hilda öt esztendei távolságon, lelki-testi el­­mosódottságon keresztül is úgy bánt velem, ahogy akart. Néha évekig nem parancsolt semmit és én egy elzüllött szerelem posthipnózisában tudo­másul vettem: most úgy tetszik Angyal Hídának, hogy ne éljek és ne törjem a nehéz sziklákat az után, mely vissza vezet hozzá. Néha évekig azért törtettem előre, hogy jogot és bátorságot vérezzek és izzadjak ki magamnak ahoz, hogy visszame­­hessek hozzá. De Angyal Hildától függött minden s ha ő ezer kilométernyire akart vagy nem akart valamit, akkor én felduzzadtam vagy összeugrottam, mint egy komikus hólyag, mely az Angyal Hilda tüdejéből kapja a levegőt. Már nem is emlékeztem rá, csak a kibontott haja lob­bant fel néha előttem, amint egy döntő pillanatban becsapódik mögötte az ajtó és tizenhatéves kemény lábainak dobájára füleltem fel egyszer-egyszer be­csukott ajtókon át, dacosan távozó kislánylábak ellenséges marsára az életem fiatal vetésén ke­resztül. Sokat esztergályoztam Angyal Hildát abból a merev, graciózus görbületekkel és ijesztő kiszö­­gelésekkel teli masszából, mely elszakadásunk pillanatában megkérgesedett lávaként öntötte el agyvelőm és szívem minden rését. Lassanként el­különült műremekké nemesedett ez a szerelem, luxuriózus lelki kedvteléssé, mert úgy szenvedtem, olyan bőkezűen, mintha megengedhettem volna magamnak a szenvedés fényűzését. Angyal Hilda ezer kilométernyi és öt évnyi messzeségben akart vagy nem akart valamit és én hűséges szolgája voltam, de ez a szerelem nem módosult, élt a maga elvont, levegőtlen korlátai között, mint egy életfogytiglani börtönr­e ítélt szív, mely berendezke­dett az örökös fogságra és nem veszi tudomásul az életet. Angyal Hilda és a belőle eredt szerelem lassan­ként egészen elvesztették egymást, de én erről sokáig nem tudtam. Sokszor összetévesztettem őket és Angyal Hildát átkoztam, mikor nagyon fizikai, gutaütésszerű fájdalommal tört rám a sze­relem. Sokszor áldoztam Angyal Hildát, mikor a szerelem felkapott hullámaira, mint valami finom pálinkákból párolódott részegség. Egy léghajó volt akkor az életem, a ballont ennek a titokza­tos szenvedésnek kielemezhetetlen gázai tartották és miközben a kosárból elszántan bombákat haji­­gáltam a butákra és a gazfickókra, titokban vár­tam, hogy a ballon gázaiból egy napon kipattan Angyal Hilda teste, a teste, a teste melyre már nem emlékeztem, de mégis a leggyönyörűbb test­nek kellett lennie, hiszen bizonyára azért volt minden ... De minden gyönyörűségnek vége szakad és mielőtt a halál megérkezik, a szenvedés is pihenni küldi sok virrasztásban kifáradt pribék­jeit. Így került sor az estére, mikor Angyal Hil­dával, egyetlen szerelmemmel, öt év után találkoz­nom kellett. Egy kényeskedő társaskörben várt Angyal Hilda, opera után, dekolltáltan, szénnel a szeme alatt és piros csíkkal az ajka halványsárga csíkján. Én jöttem és meg sem néztem az arcát. Halálosan nem voltam kiváncsi az arcára és a testére, a testére, melyért állítólag mindez történt. A hangjára úgy figyeltem mint valamely termé­szetes zörejre, mely bizonyos jelenségeket elkerül­hetetlenül nyomon kísér és nem jelent semmit. Angyal Hilda beszélt, hozzám is néha és én alig tudtam kihámozni a primitív értelmet a hangjából. Pillanatokra eltoltam magamtól és végiggondoltam magamban: ki ez, egy nő, egy nőnő, egy urilány, egy szűz talán, talán­ tán esetleg macska, olyan mindegy, én istenem. Neve, ő a neve, Angyal Hilda és ez az egyetlen, a­mi eleven és véres és mindent kifejező. Mért hívják úgy ezt a nőt, mért hívják az asztalt asztalnak, a kaput kapunak, mikor ezek a szavak semmit sem fejeznek ki a fogalmi lényegből. A szél, ez igen, ez sziszeg, süvít és belevész a végtelenbe, a síp is, sísíp, az ember hallja az éjszakai jeladást. De mi köze van Angyal Hildának, ennek az egész máglyára hányt életemet kifejező, két konkrét szónak ehez a kis­asszonyhoz, akinek most lecsúszott a balvásáról­a a kék selyem és a pincér a fehér ormnon keresztül átnyújtotta az ezüsttálat, tele francia befőttel. . . Ekkor már tudtam, hogy ez a két szó, An­gyal Hilda, nem egyéb, mint egy definíció, egy diagnózis és pillanatokig csodálkoztam, hogy a többi ember nem ezzel a két szóval fejezi ki azt a lelki állapotot, melyben én élek itt az élet szélein. Olyan plausíbilisnek tetszett ez a két szó, olyan általános jelentésűnek, mint a gyomorfájás vagy tüdőcsúcs­­hurut a két nemes szerv kóros elváltozásainak közérthető megjelölésére. Angyal Hilda az élet csődje, az elemi csapás, a magunk tökéletlensége felett való dühös elkeseredés, a szegénység és tehetet­lenség hisztériája, a feneketlen és parttalan szerelem viharában hajózó hollandi makacs és reménytelen kikötő vágya. Angyal Hilda, annak az embernek az előre küldött, vesszőfutásos agóniája, aki véres­ öntu­­datossággal, látomások nélkül, pillanatok alatt fog meghalni, talán a saját kezétől, és csak azért sem Angyal Hilda teste a múlt. És akkor ránéztem Angyal Hildára és a mellére, mint egy fanatikus a kifürkészhetetlen hatalomtól megfélemlített búcsújára, ráborult a tekintetem és reszkető hangon kértem, hogy legyen a feleségem.­­ Szonettpályázat Az orosz költők Hivatalos moszkvai folyóirata februári számában 300.000 rubeles verspályázatot írt ki. A feltételek között szerepel, hogy a vers egyetlen körmondatból álljon, formája csak szonett legyen, rimelhelyezés „abba abba ced ede ab", ötös jam­­bus verslábak, a harmadik lábnál a sormetszet kötelező, íme, a dadaizmus után új, mindennél szigorúbb formaliz­mus kísért — és éppen a szovjetek földjén.

Next