Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1922-05-15 / 9. szám
9. szám NAPKELET 5 lînmiumiiiiuHniiiiiiuiiriiHHrtinHiinîHînmiînnmiHMiiKHiiiiiiirniimtiiiiiiHinHHiiHiliHiuiiiiiiiiiiiiimtniiitiiiiHHmniiiiniiiiiiimHiniiniiiiiiimimtiniiiiiHiiwi luimmmininimminiiiiNHiiiiiiiimiiniiiimHüiuimiiniiiwi Angyal Hilda, a diagnózis Irta i ZSOLT BÉLA Öt év után végre ismét találkoztam egyetlen szerelmemmel, Angyal Hildával. Már kibontottam magamat a meddő rajongások, önkínzó rögeszmék szövedékéből és harcban álltam az isteni és világi hatalmasokkal, de Angyal Hilda öt esztendei távolságon, lelki-testi elmosódottságon keresztül is úgy bánt velem, ahogy akart. Néha évekig nem parancsolt semmit és én egy elzüllött szerelem posthipnózisában tudomásul vettem: most úgy tetszik Angyal Hídának, hogy ne éljek és ne törjem a nehéz sziklákat az után, mely vissza vezet hozzá. Néha évekig azért törtettem előre, hogy jogot és bátorságot vérezzek és izzadjak ki magamnak ahoz, hogy visszamehessek hozzá. De Angyal Hildától függött minden s ha ő ezer kilométernyire akart vagy nem akart valamit, akkor én felduzzadtam vagy összeugrottam, mint egy komikus hólyag, mely az Angyal Hilda tüdejéből kapja a levegőt. Már nem is emlékeztem rá, csak a kibontott haja lobbant fel néha előttem, amint egy döntő pillanatban becsapódik mögötte az ajtó és tizenhatéves kemény lábainak dobájára füleltem fel egyszer-egyszer becsukott ajtókon át, dacosan távozó kislánylábak ellenséges marsára az életem fiatal vetésén keresztül. Sokat esztergályoztam Angyal Hildát abból a merev, graciózus görbületekkel és ijesztő kiszögelésekkel teli masszából, mely elszakadásunk pillanatában megkérgesedett lávaként öntötte el agyvelőm és szívem minden rését. Lassanként elkülönült műremekké nemesedett ez a szerelem, luxuriózus lelki kedvteléssé, mert úgy szenvedtem, olyan bőkezűen, mintha megengedhettem volna magamnak a szenvedés fényűzését. Angyal Hilda ezer kilométernyi és öt évnyi messzeségben akart vagy nem akart valamit és én hűséges szolgája voltam, de ez a szerelem nem módosult, élt a maga elvont, levegőtlen korlátai között, mint egy életfogytiglani börtönre ítélt szív, mely berendezkedett az örökös fogságra és nem veszi tudomásul az életet. Angyal Hilda és a belőle eredt szerelem lassanként egészen elvesztették egymást, de én erről sokáig nem tudtam. Sokszor összetévesztettem őket és Angyal Hildát átkoztam, mikor nagyon fizikai, gutaütésszerű fájdalommal tört rám a szerelem. Sokszor áldoztam Angyal Hildát, mikor a szerelem felkapott hullámaira, mint valami finom pálinkákból párolódott részegség. Egy léghajó volt akkor az életem, a ballont ennek a titokzatos szenvedésnek kielemezhetetlen gázai tartották és miközben a kosárból elszántan bombákat hajigáltam a butákra és a gazfickókra, titokban vártam, hogy a ballon gázaiból egy napon kipattan Angyal Hilda teste, a teste, a teste melyre már nem emlékeztem, de mégis a leggyönyörűbb testnek kellett lennie, hiszen bizonyára azért volt minden ... De minden gyönyörűségnek vége szakad és mielőtt a halál megérkezik, a szenvedés is pihenni küldi sok virrasztásban kifáradt pribékjeit. Így került sor az estére, mikor Angyal Hildával, egyetlen szerelmemmel, öt év után találkoznom kellett. Egy kényeskedő társaskörben várt Angyal Hilda, opera után, dekolltáltan, szénnel a szeme alatt és piros csíkkal az ajka halványsárga csíkján. Én jöttem és meg sem néztem az arcát. Halálosan nem voltam kiváncsi az arcára és a testére, a testére, melyért állítólag mindez történt. A hangjára úgy figyeltem mint valamely természetes zörejre, mely bizonyos jelenségeket elkerülhetetlenül nyomon kísér és nem jelent semmit. Angyal Hilda beszélt, hozzám is néha és én alig tudtam kihámozni a primitív értelmet a hangjából. Pillanatokra eltoltam magamtól és végiggondoltam magamban: ki ez, egy nő, egy nőnő, egy urilány, egy szűz talán, talán tán esetleg macska, olyan mindegy, én istenem. Neve, ő a neve, Angyal Hilda és ez az egyetlen, ami eleven és véres és mindent kifejező. Mért hívják úgy ezt a nőt, mért hívják az asztalt asztalnak, a kaput kapunak, mikor ezek a szavak semmit sem fejeznek ki a fogalmi lényegből. A szél, ez igen, ez sziszeg, süvít és belevész a végtelenbe, a síp is, sísíp, az ember hallja az éjszakai jeladást. De mi köze van Angyal Hildának, ennek az egész máglyára hányt életemet kifejező, két konkrét szónak ehez a kisasszonyhoz, akinek most lecsúszott a balvásáróla a kék selyem és a pincér a fehér ormnon keresztül átnyújtotta az ezüsttálat, tele francia befőttel. . . Ekkor már tudtam, hogy ez a két szó, Angyal Hilda, nem egyéb, mint egy definíció, egy diagnózis és pillanatokig csodálkoztam, hogy a többi ember nem ezzel a két szóval fejezi ki azt a lelki állapotot, melyben én élek itt az élet szélein. Olyan plausíbilisnek tetszett ez a két szó, olyan általános jelentésűnek, mint a gyomorfájás vagy tüdőcsúcshurut a két nemes szerv kóros elváltozásainak közérthető megjelölésére. Angyal Hilda az élet csődje, az elemi csapás, a magunk tökéletlensége felett való dühös elkeseredés, a szegénység és tehetetlenség hisztériája, a feneketlen és parttalan szerelem viharában hajózó hollandi makacs és reménytelen kikötő vágya. Angyal Hilda, annak az embernek az előre küldött, vesszőfutásos agóniája, aki véres öntudatossággal, látomások nélkül, pillanatok alatt fog meghalni, talán a saját kezétől, és csak azért sem Angyal Hilda teste a múlt. És akkor ránéztem Angyal Hildára és a mellére, mint egy fanatikus a kifürkészhetetlen hatalomtól megfélemlített búcsújára, ráborult a tekintetem és reszkető hangon kértem, hogy legyen a feleségem. Szonettpályázat Az orosz költők Hivatalos moszkvai folyóirata februári számában 300.000 rubeles verspályázatot írt ki. A feltételek között szerepel, hogy a vers egyetlen körmondatból álljon, formája csak szonett legyen, rimelhelyezés „abba abba ced ede ab", ötös jambus verslábak, a harmadik lábnál a sormetszet kötelező, íme, a dadaizmus után új, mindennél szigorúbb formalizmus kísért — és éppen a szovjetek földjén.