Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1922-05-15 / 9. szám
9. szám NAPKELETT KtllllllllllllllllllllliilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllMIlllllllllllllilllllllllllllllllllllllltItlllllllHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlllilHIIMItniltlllHIIllllllllllllllllIlllllllllllUlllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllllllltllllllllllllllllM Weiss Sándor: Két hét politika mim... 71 Világ, a Szózat és egy fás relativitás Budapesten hallottam, hogy Gömbös Gyula szerint Magyarország jövendő sorsa a Világ és a Szózat napilapok harcából fog kialakulni. Vallja tehát Gömbös is és érzi bizonyára a Világ is, hogy kettőjük szellemi iránya között, valahol a középen van az a felfogás, amit ma Biharpüspöki—Nagyszalontán túl kölcsönös közeledéssel el kell sajátítani és uralkodóvá kell tenni. A Világ az októberi forradalom eszméinek védelmezője, a Szózat, a Gömbös lapja a katonai uralom és a forradalmi kereszténység harcosa. A Világ már ott kormányon volt és miért, miért nem, de nem tudott építeni, megszilárdítani; a Szózat most van kormányon. És Gömbös már mondja, hogy a Világ szellemi és erkölcsi fegyverei is szükségesek a magyarországi jobb jövő kiküzdéséhez. Mert a Szózat sem tud építeni, megszilárdítani. A Világ rosszul kormányzott, a Szózat rosszul kormányoz és mindenik azt írja naponta, hogy egyedül ő az üdvösség. Jóhiszeműség ez, vagy gonosz tervszerűség, politikai szenvedély vagy az élet másik részének kendőzése? Jóhiszemű az, aki ellenfelénél mindig feltételez valami jóhiszeműséget, gonoszan tervszerű, aki letagad érzékelhető tényeket is. A politikai szenvedélyesség kizárja a jóhiszeműséget és a lélek egész izzásával csak gyűlölni tud. Milliók sorsát ez jobb útra épúgy nem kormányozhatja, mint a hideg tervszerűség, amely egy tégla — egy üres fallal építene házat. A Világot és a Szózatot an a bírni, hogy valami jót és szükségszerűt is lássanak egymásban, szinte olyan nehéz, mint itt nálunk megértetni, hogy a magyar nemzeti pártnak, a magyar néppártnak, sőt, a zsidó néppártnak is lehet igaza. Túl is, itt is minden párt azt állítja, hogy neki van igaza. Szinte minden párt azt hiszi és azt szuggerálja, hogy ő a nap és a többi pártbolygók körülötte kell keringjenek. Jönnie kell már a politika Einsteinjának, aki felfedi a politikai égboltozat relativitási elméletét és az Einstein-elmélet kétszerkettő egyszerűségével bizonyítja, hogy feltett kérdésektől, parancsoló helyzetektől, szükséges célkitűzésektől stb. függ, hogy ma vagy holnap kié az igazság. Kiosztották a pesti Műcsarnok Jubiláris díjait. Az állami nagy aranyérmet Pásztor János női aktja, a kis aranyérmeket Márton Ferenc női aktja (grafika) ésVastagh György bronz lószobra nyerték meg. A huszonötezer koronás képzőművészeti díjat Orbán Antal szoborműve kapta. Szentimreijenő: Kultúrák hídján iiiHiii!iiiiiiiiii!iiiiiiiimmiiiiiiiiHiiiitmiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiijiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiii!iiiiiiiimiiiimi A híd egyik lába keleti őstelevénybe kapaszkodik, más lábát Nyugat betonpartja köti. Tömegek találkoznak, súrlódnak, taszigálódnak, tapossák egymást keskeny hátán. Egy visszavonuló és egy előrenyomuló hadsereg. A híd derekán egyetlen kavargó tumultus az egész. Visszavonulók, előrenyomulók tarka forgatagban: Erdély. Még Magyarország sem Nyugat, de már nem is Kelet. Még Moldva sem egészen Kelet, de már nem is Nyugat. Grátztól Kisenevig ívellik a híd. Kik rajta élnek, örvényben élnek. Itt a derekán, mégis itt a legtanulságosabb az élet. Sajna, itt lehet a legkevésbé termékeny. Kelet nyersanyagai csak félgyártmányokká dolgozódhatnak fel, Nyugat kiművelt értékei félműveltséggé fáradnak, mire ideérnek. Hacsak hacsak Kelet és Nyugat nem forrik itt valakinek lelke kohójában csodálatos új örvénnyé, hacsak két irányból indított futótüzek nem csapnak össze és föl itt félelmetes lángoszloppá. De ritkák a hídon égő tüzek. Inkább csak mécsesek robbadoznak itt, hogy megvilágítsák a következő lépést a közlekedő lábak számára. Nagy máglyák rendszerint odaki, a szabad földeken gyúlnak. „Sósabbak itt a könnyek s a fájdalmak is mások.“ Nem termékenyek itt az irók — panaszkodtam tegnap valakinek. Aktívus szerkesztő koromban tapasztaltam: megindul egy-egy ember, két három novellával, négy-öt verssel. No, azt várnád, most telik, most érik, most gyümölcsösre fog duzzadni a tegnap még egy-egy virággal csak ígérő ág. És az én emberem — májusi fagytán, vagy mi ez ? — elszótalanodik. Korán a fejébe száll a dicsőség vagy csak egy dala volt, mint a hattyúnak ? A közönség közönye ellen minap vezércikkben lázadozik Kádár Imre. Szó, ami szó, ebben is van valami. De én ezt némiképen indokoltnak is látnám. Hát adnak az írók, a közülünk valók, valamit a közönségnek, ami megfogná, megrázná, élménnyé húsosodna benne ? Kettőt, azt igen-igen megtanultunk: szidni és dicsérni a közönségünket. Vagy menydörgő tajtékozással rohanunk ki ellene, vagy alázatos, hétrét görnyedt farkcsóválással keressük kegyeit. Tertium non datur! Pedig pedig sem rokonszenvét, sem ellenszenvét nem volna szabad sem alábecsülnünk, sem túlmagasztalnunk. Egy mód van ezzel a bestiával: hatalmunkba keríteni és könyörtelenül uralkodni rajta, nappalain, éjjelein, álmain, gondjai fölött, piros-pozsgás sürüvérűségén és enervált idegein egyformán. A híd derekán nem lehet kiegyensúlyozottságokat keresni, melyek szép szóval, avagy os-