Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1922-05-15 / 9. szám

8 NAPKELET 9. szám nin<itnitiuiiiiii!tiHiiiiiiiiiiiiimiHiiitiiiumiiiiHiiniiiiniiiimmiinnn)immiin))iMiiHiiinuuiiiiiiiiMiiiuiiiHiiiiiiiiiHiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiniiniimiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iitinniiimiiRiiimimiiiiiinmiiiiiiiniiitni torral kormányozhatok. Itt megriadt tömegek kavarognak, félrevert, gyötrött szívek kolompolnak, megtorpant érzelmek révedeznek maguk elé. Út­mutatás kell az úttalanoknak, tanács a tanács­­talankodóknak. De csak egy módon: tett által, példa által. A nagy regényt várom, a nagy verset, a nagy novellát, a nagy drámát. A többi jön magától. Hogy miért nem írom meg én ? Hja, hát ez az! Miért nem írok én sem ? Nincs kiadó, szoktuk mondani, mert a közönség közönye begombolkozásra kényszeríti őket. Nincs színpad, mert a legnagyobb sikerű színpadi műnek is meg vannak számlálva erdélyi színpadokon az estéi. Kinek-minek az időpocsé­­kolás nagyobb lélegzetű irodalmi munkával? Az embernek napi gondjai vannak. Legtöbbünket haj­szás robotban tart a napilap, az élet tízszeresen, százszorosan megnehezedett, kicsinyesek, szűkek a viszonyok, minduntalan falba ütközik a szár­nyalásra bontott lélek. Mi lesz a lakásommal? Mi politikai jogaimmal, személyes szabadságom­mal, holnapommal s még tovább: hova hajthatom le majdan őszülő fejemet? Azt mondja Emerson: A jó lélek kifekszik a napra és alszik, mert tudja, hogy ez is­ tett. Kifekhetem én a napra, kifekhetsz-e te, avagy ő ? Hát igen, kifekhetünk barátaim, csak most még egy kicsit nem. Előbb meg kell írni azt a bizonyos nagy művet. Aztán kifekhetünk a napra s ha netalán kiadót nem találnánk rá, kifekhe­tünk a nagy müvel együtt. — Éhenhalsz szerencsétlen! — riadnak a riadozók. — Én nem hiszem, hogy éhenhalnék — felel­nék, hanem kérdeném: 'Próbáltad? — És mi lesz a napi gondokkal, a redakciók őrlő munkájával, politikai és társadalmi bizony­talanságokkal, melyek mind útját állják a nagy műnek ? — Bele kell gyúrni mindent. Küzdelmes nap­jaidat és álmatlan éjszakáidat, a napi robot tom­pultságát és a vasárnapok csengő májusi levegőjét. A rétről a harmatot, a virágról az illatot, a gyár­kéményből a kőszénfüstöt és a­­falról a kétnyelvű cégtáblát, Nemzeti és Néppártok egymást dörzsölő egyenetlenségeit, felekezeti békétleneket és világ­nézeti tusázókat békétlenségükkel és tusáikkal egyetemben. Ez az egész. Móricz Zsiga írja, régebbi könyve újke­letű előszavában: „Minden nemzet magára hagyva él, mint minden lélek, de százszor inkább a magyar: az emberiség milliárdjai közt e testvértelen sziget. „Minden ember csak annyit ér, amennyi értéket produkál az élet számára, de ezerszer inkább a világ árvája, a magyar. „Nincs több parancs tehát: teremteni, dol­gozni, adnil „Az élet adatott, hogy teremts. Az időnek napjai: hogy gyüjts. S a lélek, hogy adakozz ! Teremts, hogy legyen mit gyűjtened és gyüjts, hogy legyen mit adnod !“ Ezt írja és cselekszi az a Móricz Zsigmond, akit kidobtak a Kisfaludy Társaságból. Nem vesztegeti idejét azzal sem, hogy kritikát gyako­roljon bántalmazói felett. Mert csak egy parancsot ismer: teremteni, dolgozni, adni! Nekünk is, kezdetben vala az agitáció, melyet el is végeztünk becsülettel. Ma már a népek túl vannak a megagítálásukon. Tetteket várnak, melyek megelégítenék és bizonyossá tennék őket, hogy a mi agítációnk több volt hólyagba zárt kukorica csörgésénél. Azért mégegyszer mondom: jöjjenek a tettek. Aztán , ha majd az isten az embernek lovat adott, gondoskodik a zabjáról is annak. Régen volt, nem volt semmim, pénzem, nevem, otthonom, asz­­szonyom. Úgynevezett reménytelen szerelmes voltam, kávépagodákban éltem, csörgött olda­lamon a kis félszalon nikkeles kard, buja éj­szakákon táncosnők táncoltak s trágárkodtak körülöttem. Nem én voltam én, vagy én vol­tam én, már nem emlékszem, de tudom. Külön voltam a világtól és féltem tőle, nem mertem nagy tükrébe nézni az embertöme­gek szemének, nem mertem magamat kitárni mondván: Itt vagyok, élek, szeressetek, hogy fiatalságom szagos gyü­mölcsízei meg ne keseredjenek számban. És inkább keserű szájjal bandukoltam, idegen kevélységgel szemeimben, idegen tudákos­­sággal ajkaimon, idegen gúnyával testemen és sokszor vacsora nélkül, havi hetven forintból. Csak voltak éjszakáim, melyeken boldog voltam és nem tudtam mitől. Kimentünk gyakorlatra valami erdős domb­hátra, honnan fekete messzeségekbe nyíltak be a völgyek s egy-egy parányi fény pislákolt csak sejtett ablakokon. Elheverésztem a füvön, jó szagokkal volt tele az éjszaka, jó szemekkel néztek le rám a csillagok. Kivettem egy cigarettát és rágyújtottam, szentjánosbogár voltam a fa közt, boldog voltam. Nézd, a napsugarak ferdén hullanak, ereszt vetnek a föld porában nyüzsgő kis életünk fölé. Fény alatt járunk, surranunk, mint prédára a vad, remény­kedünk és lázadunk és összezsugorodunk, mint a hernyó, kinek hegyes pálcával gyomrába szúrt a gyermek.

Next