Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1922-05-15 / 9. szám
Pedig lábaink acélosak, izmos a mellünk és szemeink a mindenségit tükrözik, mely pillanatonként változik s minket látszólag magunkra hagy kis változásainkkal. Ha kiegyenesedne derekunk! Ó, én bizonyos vagyok, feltartott fejünk köré fonódnának e ferde sugarak, glóriává. Adj tanácsot, miként hordozzam terhét a napnak piacon, Zsibvásáron, szalonokban, pénzügyekben és politikában ? Kinek harsogjam fülébe értékeimet? Ki az, ki biztosan venni szándékozó s nem halad el gúnyos mosollyal kirakott apróságaim mellett ? Ki az, aki még az én életemre is kíváncsi, mely immár nem keserű nyugtalanság, mely lázakat senkinek nem okoz, nem kelt érzéki gerjedelmeket, nem csillámlik a felületen és bősz hullámgyűrűket nem vet, hogy alárántsa az óvatlan érdeklődőt? Ki az, akinek nem kell több, mint én, úgy amint vagyok, szelídségemmel, alázatos szívemmel, parttalan életemmel, melyet a Folyam széles vizei közé ágyaztam ? Avagy menj el te is mellettem, vagy fintort felém, vagy rugdoss meg, ha megérdemlem, mert teszerinted biztosan megérdemlem. Vagy karolj át, mond karjaidat derekamra, nézz a szemembe, ússzunk ketten, felfedezvén egymás szemében a míndenség szépségeit. Valaki nem társam, nem barátom, nem ellenségem, nem jó s nem rosszakaróm, nem rokonom, apám, anyám vagy gyermekem, Valaki, esetlen utazója bánataidnak, ki párhuzamos körön keringsz velem, Valaki, hasadt ékszer, ki ugyanúgy szemétre vettetett, avagy beolvasztásra vár, Valaki, bálvány, kit a szegények fölemelnek s a gazdagok alárántanak emelvényéről, Valaki, emlékezz rám ! Valaki, gondolj rám, itt vagyok én is, az vagyok, aki te, talán olyan is az arcom, a termetem, szakasztott, mint a tiéd, talán alteregóm vagy. Valaki, én már megszenvedtem a magam szenvedéseit, pihenj el már te is. Daday Loránd atyánkfia ránk dörren vala ugyancsak minapában. „Elég volt a kitermelésből, jöjjön el végre kritika, a te országod!“ Hát a kitermelésből csakugyan elég volt, de nekem elég a kritikából is. Az ifjú, kit ma egy novellával „kitermeltem“, holnap egészen bizonyosan kritikai írást hoz a szerkesztőségbe. Tudja az isten, milyen bolond világot élünk: itt minden pennaforgató (nagy és megkülönböztetett tiszteletem az egyetlen Áprily Lajosnak) született kritikus. Azt, hogy a közönség kritikus, részemről soha sem bántam. Hogy megcsömörlött a reklámoktól és felébresztett kritikai érzékét is kezdi már használni, hála legyen érte a magasságos istennek. Ám, hogy a közönség elveszítse a fejét, hogy ezer kritikus kezdje az orránál fogva rángatni, megbélyegezni, leszamarazni s ugyanakkor a másik ezer barátságosan megveregeti a vállát mondván: mindig neked van igazad — ez ama métely, mely megbénít minden jobb akarást, ez a félcselekedetbe riasztó és fojtó átok. A kommüniké-kritikusok ám gyártsák továbbra is kritikáikat, de a szavaikat még ők is megválogathatnák. Hanem a kommüniké-kritikát nem szabad olyan terjedelemhez és helyhez juttatni, mint ama másikat, mely termékeny és termékenyítő. Nálunk csak a gyűlöletkritika fejlődhetett ki az elmúlt három esztendő alatt. Mondhatnám üzleti, avagy pontosabban konkurrencia-krítikának is. Én pedig a szerető, szeretettel teljes és megszerettetni tudó kritika országának eljövetelét sóvárganám, mely egyben igaz mérleg. A nagy kritikát várom, mely különbséget tud tenni a Strindberg-féle kismérték és nagy-