Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1922-05-15 / 9. szám

9. szám NAPKELET ..............................................................................................................................................mm................................................................................................................................................................mit Óriáslátó — Mese — írta ! KACZÉR ILLÉS Annácskának mondom 9 Amikor hazaértek Penészia fővárosába, át­adták Óriáslátót a főporkolábnak, aki a bör­töntorony legalsó tömlöcébe csukta. A király pedig összehívatta az udvar nagyjait, a főurakat és a főhölgyeket, a főrfjakat és a főöre­geket. A királyfi átöltözött drágaköves díszbe, a trónus lépcsőjére lépett és előadta, mit látott a tudás erdejében. A ceruzás gróflegény olvasta a füzetbe írtakat, a királyfi pedig harsány hangossággal mondta utána. Elmondta, milyen vastagok a tudáserdő fái és milyen magasak. Az első fa kisebb, a második nagyobb, a harmadik még nagyobb, de a leg­nagyobb a harmincharmadik. Ezen harminchárom nagyág van, háromszázharminchárom kíság. A harminchárom nagyágon és a háromszázharmínchárom kiságon harmíncháromezerháromszáz­­harmínchárom levél. Bizony, két hétig tartott, amíg ilyen ponto­san megszámolták. Hogy mennyi a gyümölcse ? Minden harmadik levél tövében egy. Vagyis kere­ken tizenegyezeregyszáztízenegy gyümölcs volt a fán. Azaz csak lett volna ennyi, de nem volt, csak tízenegyezeregyszázegy, mert a tíz gróflegény olyan vigyá­zatlanul számolt odafenn, hogy míndenik lepottyantott egyet. Ha míndenik lepottyantott egyet, akkor tízen tízet, ha pedig le­veszünk tízenegyezeregyszáz­­tízenegyből tízet, akkor marad... Itt a királyfi megállt, mert a füzetben eldörzsölődött a ceruza­­írás. Percekig állt úgy, hogy a homlokára illesztette az ujjait. Ez nagyon tetszett az udvarnak, az egyik főember a másiknak súgta: „A királyfi gondolkodik“. De a gróflegény kisillabírálta végre és a királyfi is tudta, mint a vízfolyás: „Marad tizenegyezeregyszázegy“. De ez még mind semmi. Az udvar az egyik ámulatból a másikba esett, amikor a ceruzás gróf­legény feljegyzései után elbeszélte a királyfi, milyen furcsa torzonborz remeték élnek az erdőben. Az egyiknek ötvenkilenc és fél centiméteres szakála van, a nyakára csavarva viseli, mint egy nyakkendőt. Egy másiknak olyan nagy bütyök van a lábán, hogy az ember ezt hinné, hat lábujja van neki. Egy harmadik remete a körmével­ vágja el a keserű gyökereket, a körmei kések s a két keze két ötágú olló. Satöbbi, satöbbi. És hozzá akart fogni a királyfi óriáslátó esetéhez, de az öreg király már nem bírta a boldogságtól. Nagyot nevetett. „Sose hittem volna“, fordult a főkancellár­hoz, „hogy ilyen nagy tudós lesz a fiamból“. A főkancellár bólintott és megadta a jelt a lelkesedésre. Erre az udvar elkezdett lelkesedni, mit mondjak? három nap, három éjjel szakadat­lanul lelkesedett. Mire véget ért a három nap, gyorslábú futárok szaladtak szét az országban és tudtára adták a népnek, hogy Penészia leendő ura, a királyfi, a legnagyobb tudós a földön, be­járta a tudás erdejét és mindent tud, ami ott van és ami ott végbemegy. Penészía népét a nagy esemény elszomorította. Szegény királyfinak a sötét erdőben kellett járnia, mi lett volna, ha vadállat széttépi ? Akkor Penészía trónörökös nélkül marad! De nem sokáig szomorkodott a nép, a király elrendelte az örömünne­pet és ez tartott egyfolytában három hétig. 10 Három napig és három­­­t hétig ült Óriáslátó a sötét tömlőében, senki se törődött vele. Még ennivalót se vittek neki. Étel­­ital nélkül még csak el lett volna, mert volt a zsebében néhány bo­gyó, a tudásbokrokról, az elég volt neki hosszú időre. De nem tu­dott ellenni világosság nélkül. A tömlőének egyetlen ablaka se volt és óriáslátó eddig nem ismerte a sötétséget. A tudás erdejében nincs sötét soha, éjjel a fák világít­­nak, meg a rőzse, anélkül hogy meggyújtanák. Egyszer napfo­gyatkozáskor olyan sötét lett világos nappal, hogy a nép, amely az erdő közelében lakott, megrémült. Attól ijedt meg, hogy a nap leesett az égről. Ha nem lesz nap, nem érik meg a buza. Ha nem érik buza, nem lehet kenyeret dagasztani. Ha nem lesz kenyér, mit maj­szol Jancsika reggeltől-estig ? Ekkor a tudáserdő elkezdett világítani, felvilágított az égre s ez a vilá­gosság megmutatta a népnek az elsötétült nap­golyót, ott rejtőzött az ég kellős közepén és lassan­­lassan kezdett újra világosodni. Óriáslátó tehát ült a tömlöc hideg kövén és busult. Volt egy két kavics a zsebében, de hiába dörzsölgette őket s forgatta jobbra-balra, nem látta bennük az óriást, mivelhogy vaksötét volt a bör­tönben. Ez volt a legnagyobb bánata, mert nagyon szerette nézegetni az óriásokat, amint ülnek és al­szanak a kavics belsejében. Amint így ül és busul, eszébe jut Óriáslátó­­nak, hogy az óriás, aki benn ül a kavicsban ugyan­­így búsulhat, hogy tömlöcben kell élnie és nem jöhet ki soha. Talán nem is alszik, csak busul- 13

Next