Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1922-05-15 / 9. szám

14 ................................................................................ NAPKELET lában hunyja be a szemét. Akkor eltökélte óriáslátó, hogy ki fogja szabadítani a kavics bebörtönözöttj­ét. Ki, de hogyan? Ha széttöri a kavicsot, evvel nem szabadul ki az óriás, legfeljebb csak megszaporodik. Igen, bármilyen csodálatos, ha kettétört egy kavicsot, egy nagy óriás helye­t két kis óriást látott Óriás­­látó. Ha négy apró darabra törte, négy kicsike óriás volt az egy helyében. Itt csak egy mód lett volna: felébreszteni az óriást. Ha Óriáslátó meg tudná mozdítani az óriás öklét, hogy a szemét megdörzsölje vele, már fel is ébredt ez az óriás és ki is lépett szűk börtönéből. De ehhez az kellene, hogy viszkessen a szeme az óriásnak. Ezen gondolkodott éjjel-nappal Óriáslátó. Azaz hogy nem éjjel-nappal, ő azt hitte csak éjjel gondolkodik, mert a börtönben sose volt nappal. Tán azért is gondolkodott annyit a bezárt test­véren. Amíg künn élt a tudás erdejének szaka­datlan derűjében, csak nézte-nézegette a kavics­­lakókat, de sose jutott eszébe, hogy ki is szaba­dítsa őket. Amint mondtam, három napig, meg három hétig ült Óriáslátó a sötét tömlőében anél­kül, hogy valaki is törődött volna vele. A főpor­koláb is ott volt az örömünnepen, eszébe se jutott hogy a raboknak gondját kell viselni. Csak a három hét legutolsó napján kapott a fejéhez, mert a királyi palotában kezdték emlegetni Óriásfátót. Úgy történt, hogy az öreg király a hosszu­­hosszu lakomán elrontotta a gyomrát s olyan beteg lett, hogy majd meghalt. A doktorok nem tudtak rajta segíteni. Akkor a komornyikok véne azt tanácsolta a főkancellárnak, küldjön el a tudás erdejébe valamelyik remetéért, az többet tud, mint a doktorok. Küldene is a kancellár futárt, de messze van nagyon az a tudás erdeje, a király tízszer is meghalhat, míg akár a leggyorsabb kengyelfutó visszaér onnan. Ekkor kitudódott, hogy a tömlöc mélyén sínylődik egy a remeték közül, csak fel kell hozni. Hej, hogy vakarta a fejét a főporkoláb ! Pedig nem a­­ feje viszketett, hanem a talpa. „Ő maga is beteg“, mondta a főkancellárnak. „Kicsoda ?“ ,, A remete. Három nap és három hét óta nem nyúl az ételhez, sem az italhoz. „Talán meg is halt már !“ kiáltott fel a kancellár bosszúsan. ,Az meglehet,“ mondta a főporkoláb szem­lesütve, „olyan sötét van d­aloa­, hogy azt se látni élő-e, vagy halott“. Azért lementek. Fáklyás legények mentek elől, utánuk a főporkoláb a kulcsokkal s a fő­kancellár az udvar nagyjaival. Óriáslátó ült a kövön és gondolkodott. Épp kigondolta, miképen lehet a kavicsból az óriást kiszabadítani, amikor nyílt a börtön ajtaja. Nagyon megörült, nem az embereknek, hanem a fáklyáknak, mert menekült tőlük a sötétség. A sötétség is egy óriás, de fák­lyákkal ki lehet kergetni a legvastagabb falu tömlőéből is. A főkancellár rászólt Óriáslátóra. „Mért nem nyúlsz az ételhez, remete?“ Óriáslátó ezt mondta: „Ami nincs, ahoz nem lehet nyúlni.“ A főkancelár mindent megértett. És még a helyszínén sajátkezűleg elcsapta a főporkolábot. Az udvar nagyjai pedig elálmélkodtak Óriáslátó erején, mert noha három hét és három nap nem evett, nem ivott, olyan friss volt, mint aki min­dennap pástétomot eszik és hozzá muskotályt iszik a legpókhálósabb királyi palackból. „Ez bizony meggyógyítja a királyt, mondo­gatták egymásnak az emberek. A király nem szerette a remetéket, de azért tűrte, hogy Óriáslátó gyógyítsa. Óriáslátó szerette az embereket, a királyt is: eltökélte, hogy meg fogja gyógyítani. A betegség is csak olyan, mint a sötétség, ki kell kergetni a testből. Átadták Óriáslátónak a királyi patikát s ő addig töltögette az orvosságokat, míglen sikerült olyan gyógyszert csinálnia, amelynek már a sza­gától jobban lett a beteg. Mihelyt megízlelt egy kanálnyít, fel is kelhetett az ágyból. A második kanálra pedig úgy megerősödött, hogy fejére te­hette a koronát és ülhetett vissza a trónra uralkodni. Óriáslátót mindenütt csodálták. Aki csak látta, megsüvegelte. Ami persze nem tetszett a király­finak. Összehívta a gróflegényeket és így szólt hozzájuk: „Jövet a tudás erdejéből tizenhárman vol­tunk. Valamelyikünk szerencsétlenül fog járni. Ha óriáslátónak jó dolga van, akkor miközü­­lünk egy.“ Mentek a királyhoz és ezt mondták neki: „Felség, a nép Óriáslátót ünnepli.“ A királynak eszébe jutott, hogy ő gyűlöli a remetéket. Elrendelte tehát, hogy Óriáslátót vi­gyék vissza a börtönbe. Az országnak kihirdették újra, hogy a ki­rályfi nagyobb tudós, mint a tudás erdejének min­­den remetéje. Jó is volt ezt mégegyszer hírré tenni, mert a háromhetes mulatozás alatt mindenki elfelejtette. VJIT Azt hinnéd, hogy Óriáslátó búnak eresztette­­S W? a fejét. Dehogy is. Most már megvolt a szer, amivel kiszabadítsa az óriást a kavicsból. A királyi patikában, miközben az orvosságot főzte a beteg királynak, parányi üvegcsében erős szemcseppet kevert. Olyan erős volt ez a szemcsepp, hogy em­bernek egyetlen csöppecske kimarta volna szemét. Szerencsére nem ember szemének készült. Az üvegcsét óriáslátó a kabátja bélésébe varrta. S amikor a főporkoláb megmotozta, nincs-e nála ennivaló, az üveget nem találta meg. Csak egy kerek kavics volt a zsebében Óriáslátónak, de ezt nem vette el tőle a főporkoláb. 9. szám

Next