Napkelet, 1923. június-december (1. évfolyam, 6-10. szám)
1923-07-01 / 7. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Petőfi lelke
nájába szabályoznia; kielégít-e bennünket az okosság, mint az életmegoldás elixirje, mikor vérünk antiintellektuális áramlása determinál bennünket?! Az író olyan bűnügyi pontossággal adat-halmozza fel alakjait, hogy a nagy konstrukcióban néhol kiszárad az élet és cédula-szagot érzünk. El kell ismernünk azonban, hogy anyagának biztos ura, Pók Ádám festő (aki mindenesetre tisztában van a bergsoni teremtő idővel) hetvenhét életet él. Kár, hogy ezt a miriád életet a szentenciák kaleidoszkópján s nem a történés változataiban látjuk. Node ez nem fontos, elvégre a könyveim hangulat dolga. — Pók Ádámot az öngyilkosság felé szédíti az élet céltalansága, amikor beletoppan életébe egy tanítónő, a halálarcú múzsa, aki életcélt ad neki: démonias arcával egy halhatatlan kép megteremtésére inspirálja őt. Házasság a kép érdekében, szerelem szerelmi élmény nélkül. Kissé valószínűtlen. Nem baj. Pók Ádám felállítja az alternatívát: vagy boldog férj lesz, vagy világhíres művész. Egyelőre azonban vitustáncot jár a démoni asszony körül, mint mindenki, aki összekerül ezzel. Eddig teljesen ösztöni világot nyújt a regény. Most jön az okos Cupido, a legértelmesebb ösztöni lény, kilövi nyilát s a modellből ölelő feleség, majd anya lesz, Pók Ádámot pedig a tüneményes feleség boldog férjjé, az anya pedig termékeny nagy művésszé teszi. S most már a regényben mindenki értelmes életet él. A mű legjobban megrajzolt alakja Toborzó Andris, a bohém festőművész, főerőssége és fő gyengesége a racionalizmus, az egyensúlyozottság, a mértani körző s az egyenletek. Alakjai nincsenek eléggé beágyazva a humánumba, nem látjuk cselekvésükben a levegőt, a hús-vér környezetet. A lélektani megrajzolás néhol valószínűtlen (ha van is olyan férj az életben, aki hidegen nézi, mint csókolózik szeretett felesége a barátjával, az ábrázolt életben, az irodalomban ez lehetetlen). Nyelvéről nem sokat szólhatunk. Okos. Néha a legérzelmesebb helyeken kiszarvazik nyelvéből a hangulattal inadaequat racionalizmus. Apró magyartalanságok is előfordulnak. Mit hozott ez a regény az irodalom kincsesházába? Újat semmit, semmi egyénit, fajban gyökerezőt, mégis, akik szeretik a jól megszerkesztett regényeket, jó regényvégeket, akik receptre akarnak enni életkivonatokat, azok számára csak nyereséget jelent e könyv. Szarka Géza: Petőfi lelke. (Irta Bartók György.) Az író részben Bőhm Károly bölcseletének esztétikai elemeivel, részben — s nagyobb részben — a maga erős műérzékével fölfegyverkezve indul meg, hogy Petőfi lelkének leglelkéhez, az „aestheticumhoz“ jusson. Tanulmányát szerényen kísérletnek mondja, töredékes megjegyzéseknek, melyek célja „utat mutatni, figyelmet és gondolkodást bizonyos helyesnek tartott irányba terelni“. Előbb az „aestheticumban“ rejlő jelentést vizsgálja s Petőfi lírájában az esztétikai élmény megvalósulásának némely mozzanatát figyeli meg. Mi az aestheticum? Bartók György csak lassan, lépésről-lépésre oldja a csomót s füzetjének csaknem végére jutunk, mikor megtudjuk a fogalom jelentését. Eszerint az aestheticum lényege egy „új valóság teremtése, a végesben a végtelennek, az időben az örökkévalónak szemléltetése“. Lehántva írónk filozófiai frazeológiáját azt mondhatnók, hogy az aestheticum a művész lelkében élő művészi erő. Ez az aestheticum aztán Bartók szerint Petőfi lelkének „középponti magva, ideális csírája, amelyből kifestett és kialakult az abban praeformált lélek egész organizmusa“. Bartók szépen fejtegeti, hogy az aestheticum hogyan teremti meg Petőfinek sajátos, egyetlen, semmi máshoz nem hasonlítható világát, „egy felsőbb, értékteljes, önálló és független világot, amely Petőfire nézve való világ volt, a világ, amely szerint azután ő ezt az érzéki világot is átformálni akarta, főleg annak társadalmi részét, melyből oly gyakran menekül a nagy szabad természet ölébe“. Petőfi lelkének ez a tündéri világa „éppen oly realitás volt, mint a közemberre nézve az ő hétköznapi, szürke világa“ s így az aestheticum nemcsak a műalkotásra, hanem a művész életére és cselekvésére is kiható erő. Bartók