Napkelet, 1927. július-december (5. évfolyam, 6-13. szám)

1927-10-01 / 10. szám - Zlinszky Aladár: Nyelv és lélektan

NYELV ÉS LÉLEKTAN általános nyelvtudomány az utóbbi évtizedekben hatalmas átalaku­­láson ment keresztül. Az a gondolatirány, mely a tényeket természet- és jogtudományi pontossággal megfigyelő pozitivizmuson alapult, ma a lélektaninak ad helyt: a puszta tények mögött meg kell látni az azokat mozgató szellemet, a dolgok lelkét, melynek a valóság csupán külső megnyilvánulása. A nyelvvizsgálat terén is felváltja a pozitivizmust a lélektani, a szellemtörténeti módszer. A nyelv nem természeti produktum, nem önálló léttel bíró szervezet; a szavaknak nincs külön élete a beszélőtől elszakítva. A nyelv az emberi lélek kifejező eszköze, nem szóképzetek összesége, hanem lelki készség, tevékeny­ség , nem ergon, hanem energia, amint már Humboldt Vilmos megállapí­totta. A beszéd ennek a belső erőnek érzékelhető megnyilvánulása, melyet hallok, felfogok, megértek s melyet magától a tulaj­donképeni nyelvtől meg kell különböztetnem; maga a nyelv a lélek belső, érzékelhetetlen terméke. Másként hogyan is lehetne szavak nélkül gondolkozni s hogyan lehetne sok­szor küszködve szavakba foglalni, amit ez a belső nyelv már tudatunkban világosan megalkotott? Vossler Károly, a müncheni egyetem tanára s a szellem­­történeti irány egyik vezető elméje úgy határozta meg a nyelvet, hogy az «geistiger Ausdruck in sinnlich wahrnehmbarer Form zum Zweck der Mittei­lung», szellemi kifejezés érzékileg észlelhető formában a közlés célzatával. Azonban a nyelv nem olyan állandóan egyformán működő készség, mint például a fizikai vagy kémiai energia, hanem bár állandóan egy irányt követ, mindig többé-kevésbbé másként nyilvánul meg. A természeti erőknél az ok és okozat változatlanul egy és ugyanaz, a nyelvnél a lelki tartalomnak fizikai kifejezése minden egyénnél, minden nemzedéknél folytonosan változó. És pedig nemcsak mennyiségében, mint a természeti energiák, hanem minősé­gében is. Ez a lelki készség egyénenként más-másként nyilatkozik kor, faj, műveltségi állapot szerint, sőt észrevétlenül és tudattalanul más alakot ölt az újabb generáció ajkán s nemcsak nyelvterületek, de korok szerint is elkülö­nül : a nyelv történeti életet él. E megfontolások a nyelv eredetének kérdését is más színben mutatják, mint azt az előző korok gondolták. Tudvalevőleg főként két nézet uralkodott egész a legújabb időkig. Mindenik igen régi, még az ókorra megy vissza. Platon s a görög sztoikusok azt vallották, hogy a nyelv nem egyéb, mint hangután­zás. Azaz az ember utánozta azokat a hangokat, melyek a természetből minden­felől fülébe hatolnak. Ezt a nézetet a XVIII. században felújította Herder s azt tanította, hogy a nyelv nem más, mint­ felelet a mindenfelől fülünkbe zengő hangáradatra «die ganze vieltönige Natur ist Sprachlehrerin und Muse». A másik népszerű elmélet, melyet viszont az epikureusok állítottak fel és Lucretius Carus is vallott, az indulatszók elmélete. Ezt a múlt század második felében olyan nevezetes tudósok hirdették, mint Müller Miksa, Geiger Lázár, Noiré Lajos. Geiger szerint a nyelv a maga kezdetében foly állati kiáltás

Next