Napkelet, 1928. január-július (6. évfolyam, 1-12. szám)
1928-04-15 / 8. szám - SZEMLE - Galamb Sándor: Színházi szemle
Európától Amerika művészi tekintetben igen-igen messze van. Hannibal is ,mindenesetre nagyobb sikerrel kelt át valaha az Alpokon, mint most az óceánon.* A Nemzeti Színház méltán tartotta kötelességének, hogy kamaraszínpadán az Ibsen-centenárium idején ciklust rendezzen a nagy norvég író műveiből. Az előadásra került színművek legnagyobbrészt állandó műsordarabjai a színháznak, csak kettő van köztük, amelyik már régibb idő óta nem került színre. Egyik a Rosmersholm, melynek még Ambrus Zoltán igazgatása idején volt a bemutatója. A régi szereplők közül csak Ódry Árpádot és Gál Gyulát láttuk viszont. Ódry Árpádról (Rosmer) úgy éreztük, hogy játékstílusa csak gazdagodott a lefolyt évek alatt. Rosmerjének fővonásául valami naiv bizalmat, valami lelki tisztaságot játszott meg. Méltán, hiszen egyébként nem igen volna érthető, hogy egyéniségével meg tudja nemesíteni West Rebekát. Második felvonásbeli szótalan magánjelenetében, amikor a múlttal szemben gyanú ébred fel benne, csodálatosan kifejező arcmozgása ismét teljes erejével érvényesült. Ábrázolása csak a darab végső jeleneteiben mutatott némi zavaros idegességet. West Rebekát — Márkus Emilia egykori szerepét — Tasnády Ilona játszotta. Az volt a benyomásunk, hogy elődjénél jobban megértette a szerepet, de lágyabb és szelídebb egyénisége nem mindig keltette azt az illúziót, amit ez alak megkíván. Játékának egykét nagyon igaz vonását azonban hogy soroljuk fel. Első felvonásbeli szemjátéka, amivel Kroll beszéde alatt Rosmert szuggesztíven figyeli, éreztetett valamit abból a kormányzó hatalomból, amit e férfira gyakorolt. Második felvonásbeli felsikoltása, amikor Rosmer megkéri a kezét, igen megkapott : a boldogságnak és a fájdalmas megdöbbenésnek erőteljes szintézise volt. Harmadik felvonásbeli játékából kiemelkedtek azok a mozzanatok, amikor egy-egy pillanatra (Krollal való kettes, majd Krollal és Rosmerrel való hármas jelenetében) megjátszotta a régi Rebekát is : a szilajt, a nyerset, a szinte közönségeset. Ez a kitűnő színésznő, ha e szerepének egész alaptónusát is keményebbre tudná edzeni, igen jó West Rebeka lehetne. Kroll szerepében Gál Gyula a maga nagy mesterségtudásával és részletező modorával ismét a genreszerű vonásokat játszotta meg a legkülönben, a lélek nagyobb mélységeiből fakadó kitörései azonban itt is kissé banálisaknak hatottak. — Brendel Ulrikkal. Csortos Gyula először kapott Ibsenszerepet. Elődjének, Somlay Artúrnak kissé száraz és fantáziátlan alakításával szemben az ellenkező végletbe esett. Nagyon is rikító színeket használt s különösen az első felvonásban annyira züllött embert mutatott be, az alkoholista vonásokat annyira aláhúzta (egyre kereste a szavakat és megmegtántorodott), hogy így teljességgel nem érthető Rosmernek és Rebekának az a szinte példavevő elismerése, amivel Brendel Ulrik szavait fogadják. Ez a jeles művész kelleténél jobban hozzá látszik szokni a Külváros- és a Trojka-beli szerepeinek élénk színeihez. — Mortensgardot, a cinikus szerkesztőt, Pethes Imre egykori szerepét, Palágyi játszotta , külsőségekben kitűnően, de kár volt annyi komikus árnyalatot vegyítenie játékába. Elődje egyszerűbb eszközökkel nyomottabb kedélyűnek ábrázolta ez alakot. Palágyi érdekesebb volt, Pethes mélyebb és igazabb. Szerettük volna, ha a rendezés a darabot méltóbb színpadi keretbe állította volna. A díszletek nagyon is kemények, darabosak voltak. Ha valahol, ebben a darabban fontos a színpadi miliő, hiszen itt a színhely a maga atmoszférájával szinte velejátszója a történetnek. Már a mű címe is erre utal. * A másik Ibsen darab, amely régen nem szerepelt a Nemzeti Színház műsorán, a John Gabriel Borkman. Ezt a bámulatos felépítésű színművet pár évvel ezelőtt a Vígszínház színpadán láttuk. A két színház előadása közti különbség első pillantásra szembeszökő volt. Míg a Vígszínház a maga lendületnélküli realizmusával alig mutatott be egyebet, mint egy bankigazgató történetét, addig a Nemzeti Színház a szavak mögé is világított s az egyes mozzanatok és motívumok alatt megéreztette Borkman történetének súlyát, jelentőségét és szimbólumát. Ez előadásnak a Rosmersholmmal szemben is megvolt az az előnye, hogy a színpadi képek a maguk levegősségével, hangulatával életszerűen festették alá a színészek játékát. 631