Napkelet, 1931. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1931-06-01 / 6. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Hajnal István: A magyar történetírás új útjai
mutatva jelenik meg előttünk. Költőknél, művészeknél szoktuk meg csak eddig inkább új irányoknak összefoglaló propagálását. Hozzátehetjük mindjárt, hogy életrevaló s hasznos vállalkozás ; a nagyobb közönségnek is fel kell figyelnie e hangra, észre kell vennie, hogy az igen tisztelt és sajnos, régóta igen únt és került történeti szaktudományt is éles szellő járja át, mint akár a modern természeti s technikai tudományokat, hogy a modern élet elsőrendű kérdéseit érintik a szellemi tudományok törekvései is. A programmkötetet a magyar történetírásnak ugyan nem legidősebb tekintélyei, de egytől-egyig elismert tudós és írói múlttal rendelkező képviselői állították össze, az előretörés szelleme tehát tudós alapozottsággal s nemes idealizmussal nyilvánul benne. A haladás, az új eredmény természetszerűleg mindig az előző álláspontok részben való felülmúlását, legyőzését kívánja; a kötet íróinak kvalitását épp az mutatja, hogy sokszor erélyes hangjuk mellett is, a hangsúly nem a tagadáson van, hanem új eredmények bemutatásán, új értékekre való törekvéseken. Talán nagyközönségünk egy része is tudomást szerzett már az utolsó évtizedek új történetírói jelszaváról; a(Szellemtörténet»-TOl nagyobb nyilvánosságra szánt közleményekben is szó esett már. A német tudományosság formulázta meg határozottan ez új irányt, s ugyancsak ott kompromittálták is azt hamarosan túlzók, feltűnésre vágyók, akiknek irodalmi termékei valósággal csodabogár hírét keltették a szellemtörténetnek. Az «Új utak» szerzői többé-kevésbé mindazokhoz tartoznak, kik nálunk a szellemtörténeti irányt felkarolták vagy legalább is elismerték termékenyítő hatását. E kötetben gyakran emlékeznek meg a kérdésről, érdeklődéssel várhatta tehát a szakember is a szellemtörténeti célok magyar felfogását, fogalmazását. A felelet igen meggyőző, megnyugtató azok számára is, akik erős idegenkedést éreztek az irányzattal szemben, túlhajtott gondolatoktól tartván. Mert ime kitűnik, hogy nem egyoldalú, zárt irányról van szó itt, titkos kulcsról, mivel mindent meg akarnának oldani; csupán arról, hogy a történetírás merészkedjék végre feleletadásra vállalkozni minden oly kérdésben, amellyel az emberi lélek természetes kíváncsiság folytán fordul a múlt emberének élete s lelke felé. Az előző tudományos nemzedékek túlságosan hittek a csupán kutató munka sikerében ; az új irány vállalja e munkát is, sőt még nagyobb arányokban kötelez reá, de végső eredménynek csak olyanokat tart, amiben az élő emberi szellem és lélek valóban a teljes múlt emberi szellemet és lelket érti át és fejezi ki. Nem más ez, mint a régi «művelődéstörténet», de teljes konzekvenciákig menve, nagyobb igényekkel, finomultabb és komplikáltabb módszerekkel. Talán nem túlságosan sántít hasonlatunk, ha a felsőbb matematikát, differenciál- és integrálszámításaival említjük meg párhuzamul. Ami azelőtt megfoghatatlannak, érzékelhetlennek látszott a történeti életből, azt kívánná az új irány átölelni s kifejezni. A szerzők élesen tiltakoznak az irány túlzásai, némelyek szemfényvesztő hajlamai ellen. A tudományos készültség mellett csak megbízható, józan ész és a teremtő elképzelésre szükséges lelkierők kellenek az új módszerekhez ; semmi természetellenes, semmi mesterkélt teória. Lényegében véve a tehetség szerepének teljes érvényesülése a tudományos nehézmunka további követelésével. Harcot hirdet a kötet a szakszerűségben való kéjelgés ellen, meg van győződve arról, hogy módszerével újra meghódítja a történetírásnak rég eltávolodott nagy olvasóközönségét, amelyhez elveszett az út az előző idők tudományának aprócélúsága, zárkózottsága miatt. A második vonás, amely a kötetet