Napkelet, 1937. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)

1937-04-01 / 4. szám - SZEMLE - Rédey Tivadar: Szinház

SZEMLE s­zín­ház. AMERIKAI ELEKTRA. Eugene O'Neill drámai trilógiája a Nemzeti Színházban. Paulay Ede óta, ki Sophokles «tragikai Hamupipőké»-jét a magyar színházi közönséggel megismertette. Elektra két újabb változatban is meg­jelent a Nemzeti színpadán : a világháború küszöbén bemutatták Hofmanns­thal barokkos-dekadens újjáköltését, ezt Török Irma emlékezetesen szép alakítása sem marasztotta meg sokáig a műsoron, utóbb Strauss Richárd szövegkönyvéül folytatta színpadi életét, majd néhány esztendeje megismer­tük Bornemisza Péter ízes magyarságú szabadfordítását Móricz Zsigmond átdolgozásában, ezt is inkább csak a kuriózumnak kijáró érdeklődés fogadta. Most azután Amerikából kaptuk meg a valóban up to date újrafogal­mazást és újjáértelmezést: a Nobel-díjas O’Neill hármastagolású, Niagara­­sodró drámáját. Az antik tragédiának ez nem magasítása, korszerű áthang­­szerelése : az ősi mondás anyag indítékai csak távoli párhuzamokat éreztetnek, az új szőttesnek csak a fonákján csomózódnak. Maga a szőttes valóban új, egy kissé hamar készen és felelőtlenül is az. Néhány éve a különös közjátékból már megismertük ennek a kiválóan tehetséges, sokszor brutális erejű írónak sokat magasztalt «bátorság»-át. Már akkor éltünk a gyanúperrel, hogy valójában meglehetősen másodkézből, Freud professzorra s még inkább Freud tanainak közkeletű elferdítéseire támaszkodva «bátorkodik». Igazán szabad és emelkedett költői szellem ily­­fokú megkötöttséget nem igen vállal. A szexuális indítékoknak ez a kizáró­lagossága és középpontisága múlhatatlanul bizonyos romantikus egyoldalú­sághoz vezet. Mindazonáltal ez az elsőnek megismert, nagyszabású műve az emberi kiszolgáltatottság ólmos fátumát is lenyűgöző erővel éreztette. S ami az írónak drámaköltői ritka érzékét tanúsította, főleg az volt, hogy a nézőt rá bírta kényszeríteni, hogy a szavakon át maga tapintson rá a dolgok ele­venére. Az emberi lélek «Hinterland»-jában meglapuló s néha ádáz munkára kiszabaduló szörnyetegek megmutatásával súlyban és értékben jelentősen meggazdagította azoknak az irodalmi példáknak számát, amelyek azt bizo­nyítják, hogy a lélekelemzésnek az orvosi gyakorlatban talán még eldöntetlen értékű eredményei az írói penetrációnak máris tagadhatatlanul új utakat nyitottak és új módokat teremtettek. O’Neill nem bolygatja meg az ókori tragédiát mai beletudálékoskodás­­sal, mint például Hofmannsthal vagy Pérez Galdós. Ezért nem is berzenke­dünk nála annyira a klasszikus mű védelmében, mint ezeknél. Sokkal meré­szebben elszakad a görögök tragikus művészetétől, mely a költői, mondai tárgy modern szételemzését nem tűri, s amelynek alakjait mai lélektani kíváncsisággal «kidolgozni», epikai termőtalajukból kitépve külön «egyéni» hangsúlyhoz juttatni nem lehet. Minden ilyen kísérlet megújhodás helyett csak eltorzuláshoz vezethet.

Next