Napkelet, 1937. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1937-04-01 / 4. szám - SZEMLE - Rédey Tivadar: Szinház
SZEMLE színház. AMERIKAI ELEKTRA. Eugene O'Neill drámai trilógiája a Nemzeti Színházban. Paulay Ede óta, ki Sophokles «tragikai Hamupipőké»-jét a magyar színházi közönséggel megismertette. Elektra két újabb változatban is megjelent a Nemzeti színpadán : a világháború küszöbén bemutatták Hofmannsthal barokkos-dekadens újjáköltését, ezt Török Irma emlékezetesen szép alakítása sem marasztotta meg sokáig a műsoron, utóbb Strauss Richárd szövegkönyvéül folytatta színpadi életét, majd néhány esztendeje megismertük Bornemisza Péter ízes magyarságú szabadfordítását Móricz Zsigmond átdolgozásában, ezt is inkább csak a kuriózumnak kijáró érdeklődés fogadta. Most azután Amerikából kaptuk meg a valóban up to date újrafogalmazást és újjáértelmezést: a Nobel-díjas O’Neill hármastagolású, Niagarasodró drámáját. Az antik tragédiának ez nem magasítása, korszerű áthangszerelése : az ősi mondás anyag indítékai csak távoli párhuzamokat éreztetnek, az új szőttesnek csak a fonákján csomózódnak. Maga a szőttes valóban új, egy kissé hamar készen és felelőtlenül is az. Néhány éve a különös közjátékból már megismertük ennek a kiválóan tehetséges, sokszor brutális erejű írónak sokat magasztalt «bátorság»-át. Már akkor éltünk a gyanúperrel, hogy valójában meglehetősen másodkézből, Freud professzorra s még inkább Freud tanainak közkeletű elferdítéseire támaszkodva «bátorkodik». Igazán szabad és emelkedett költői szellem ilyfokú megkötöttséget nem igen vállal. A szexuális indítékoknak ez a kizárólagossága és középpontisága múlhatatlanul bizonyos romantikus egyoldalúsághoz vezet. Mindazonáltal ez az elsőnek megismert, nagyszabású műve az emberi kiszolgáltatottság ólmos fátumát is lenyűgöző erővel éreztette. S ami az írónak drámaköltői ritka érzékét tanúsította, főleg az volt, hogy a nézőt rá bírta kényszeríteni, hogy a szavakon át maga tapintson rá a dolgok elevenére. Az emberi lélek «Hinterland»-jában meglapuló s néha ádáz munkára kiszabaduló szörnyetegek megmutatásával súlyban és értékben jelentősen meggazdagította azoknak az irodalmi példáknak számát, amelyek azt bizonyítják, hogy a lélekelemzésnek az orvosi gyakorlatban talán még eldöntetlen értékű eredményei az írói penetrációnak máris tagadhatatlanul új utakat nyitottak és új módokat teremtettek. O’Neill nem bolygatja meg az ókori tragédiát mai beletudálékoskodással, mint például Hofmannsthal vagy Pérez Galdós. Ezért nem is berzenkedünk nála annyira a klasszikus mű védelmében, mint ezeknél. Sokkal merészebben elszakad a görögök tragikus művészetétől, mely a költői, mondai tárgy modern szételemzését nem tűri, s amelynek alakjait mai lélektani kíváncsisággal «kidolgozni», epikai termőtalajukból kitépve külön «egyéni» hangsúlyhoz juttatni nem lehet. Minden ilyen kísérlet megújhodás helyett csak eltorzuláshoz vezethet.