Napló, 1991 (2. évfolyam, 35-87. szám)

1991-01-04 / 35. szám

1991. január 4. Mi Napja 3 Figyelem az új év beköszöntéséről szóló híreket A gazdasági nehézségek ellenére mindenütt békésen, boldogan múlt el Szilveszter éjszakája - hallom mindenki bízik a másikban, mindenki igyekszik elfelejteni sérelmeit, jókívánsá­got mond felebarátjának a sorscsapások között - mintha valami hasonlót nyilat­kozna ki a kolléga. Kánaán, mondom én, ha nem is tejjel, mézzel folyó, de jóindulattal csöpögő az óév fináléja és még inkább az új esztendő belépője. Az országos helyzetkép köztársaságokra és tartományokra lebontva is igen egysé­ges: petárdadurrogás, fegyverropogás, általános lövöldözés. Az öröm biztos je­lei. Sisakon egy őrült atyafi saját készíté­sű robbanószerkezete egy gyermek életét ki is oltotta. Szerbiában (az egysé­gesben és a kevésbé egységesben egya­ránt) napok, hetek óta petárdáktól hangos a táj; a csendélet szilveszter éjje­lén ablakon besurranó eltévedt golyóval­ egészül ki. Az általam vidámnak és könnyednek ismert Szarajevóban általá­nos harci zaj támadt, hallom, Crna Gora népe pedig jobban örült, mint bármi­kor”, ezért lövöldözött Macedóniában hasonló a helyzet csupán Szlovénia le­het a kivétel, mert onnan nem futottak be ilyen hírek. Boldogság, mondom, Ká­naán, mellyel csak a Fülöp-szigetek és Libanon vetekedhet, mert a jelentések szerint ott került sor hasonló eszeveszett lövöldözésre. A további hírek is komoly­ságra intenek. Mint például az, amely a Szomáliai elnök tantaluszi kínjairól szól (mivel inog a trónja) s még inkább az, hogy Észak-Korea teljhatalmú ura, Kim Ir Szung elvtárs, miközben népe oly sze­gény, mint a pagodák egere, konföderá­ciót javasol gazdag déli testvéreinek. Úgy kell nekik! Közben Irakban mintegy 750 000 ka­tona áll fegyverben - beleértve a 12-13 éves kölyköket is; a palesztinok pedig kijelentették, hogy ők bizony a Szaddám zászlaja alá állnak - bizonyára saját álla­mot remélve. Dávid földjén ismét nem az emberé a döntés joga. Ezeket a sorokat már Káin és Ábel napján írom, a bibliai idők testvérháborúinak emlékétől kísértve. Ahol a Kánaán, épp oly vágyá­lom volt, mint nálunk most. Talán nem is maguk a hírek, s nem is a kötelezően homályos újévi látás teszi szomorúbbá a közeljövő képét, de az vesse rám az első követ, aki az elmúlt évben, s különösen az év vége felé, nem két dolgot hallott ki a zsivalygásból: de­mokrácia és polgárháború. Nem vagy, hanem és. A hadsereggel körítve, amely biztosítja az ország egységét és benne a demokráciát, és megakadályozza a pol­gárháborút. Elgondolkodni szabad. Stop. Lövöldözni szabad. Stop. De ki ül akkor a tárgyalóasztalhoz? Ki beszéli meg Kosovo és Krajina ügyét, ki Szlovéniáét, s uram bocsá': Vajdaságét? Pontosabban, azoknak az embereknek az ügyét, akik ott élnek, a mindenkor fennen hangoztatott európai Kánaán mércékkel mérve, egyenrangúságban és egyenjogúságban - ám ezekben a kis balkáni nemzetállamokban az­ szabja meg az egyenjogúság és az egyenrangú­ság­­helyi színekkel gazdagított formáit, akiből több van. Törvényszerűen a másik nemzet kárára, a nemzetiségekről, ki­sebbségekről nem is beszélve. Akik iga­zából­­ hányszor hallottuk ezt az elmúlt évben! - csak nyűg, gond, púp a háton, sőt rákos daganat. Szóval, kissé szomorú vagyok az év első, kijózanító napjaiban, mert Isten tudja miért, de inkább iszom egy pofa bort valamelyik baranyai pincében, mint­sem hogy fegyvert fogjak a - magam­­sem­ tudom-minek a védelmében. Ál­dozati bárány pedig végképp nem sze­retnék lenni. Voltak azért az elmúlt évnek biztató pillanatai is. Mondjuk, a demokrácia tér­hódítása, amely a többpárti választások­ban teljesedett ki, Szlovéniával kezdődött és Szerbiával végződött, Jugoszláviáról pedig a legkevesebb szó esett Legfel­jebb olyan vonatkozásban, hogy kétfajta államberendezés (mármint a kapitalista és a bolsevik típusú kommunista) nehe­zen fér meg egymással. Egy országon belül pláne, mondják a külföldi megfi­gyelők.­­Akiknek a szavára azért mégsem kell sokat adni, mert a szerbiai választá­sokat például nem tartják kimondottan legitimnek. Demokratikusnak sem. Lel­kük rajta! Tudjuk mi, hogy mi fán terem a demokrácia. Nem követjük a Vaslady maradi angol felfogását, s nem mon­dunk le, ha kiestünk a választáson. A hasonlat csak azért sántít, mert Margaret Thatcher, ha alig-alig is, de győzött a brit konzervatív párt választási procedú­ráján. Az alig-alig miatt azonban lemon­dott a brit kormányfői tisztségről. Stanko Radmilovic viszont szabályosan kiesett a köztársasági választásokon, Újvidéken, de nem mondott le a szerb kormányfői tisztségről, ehelyett újabb adókat vetett ki ránk. Az az érzésem, hogy a társadal­mi vagyon, amelyre gazdasági program­ját építi, mégsem a Csáki szalmája, ha­nem az enyém is, és én nagyon nem szeretem, ha a vagyonkámat elherdálják, társadalmasítják De­ nem mond le dr. Bozovic sem, holott enyhén szólva, gyanús körülmé­nyek között győzött, ugyancsak Újvidé­ken. A gyanú árnyéka olyannyira látszik, hogy Szerbia Legfelsőbb Bírósága is úgy találta, a Bozovic­-Kacar választási boksz­meccs végeredménye nem­ hitelesíthető, ezért az ügyet visszautalja a köztársasági választási bizottságnak azzal a megjegy­zéssel, hogy az még egyszer vizsgálja ki azokat a tényeket körülményeket ren­dellenességeket, amelyekre az ellenzék óvása hivatkozik. Ugyanez vonatkozik a magyar színekben induló és közismerten magyar érzelmű Mihaly Kertes esetére is. De akár győz, akár veszít az újabb keletű szerbiai politika két vezéralakja, azt mégsem mondhatja el egyikük sem magáról, hogy a nép ott áll a háta mögött. Ők pedig ennek tudatában te­hetnek, amit akarnak. Igaz, ezt eddig is tudták, de esetükben is érvényes a tétel: a hatalomnál csak a még nagyobb hata­lom az édesebb. Nem­ tudom, hogy ezekre a gondola­tokra a 98. paragrafus büntetőrendelke­zései vonatkoznak-e, azt azonban igen, hogy a gondolatszabadság mindenfajta megnyirbálása nem vall éles elmére. A suttyomban meghozott és közvetlenül újév előtt a Szerb Köztársaság Képvi­selőháza által megerősített törvénysza­kasz védelmébe veszi az állami szim­bólumokat és az állam­­képviselőit­­ a polgárok ellenében. Jellemző: azért dob­tuk ki a nagykapun a verbális bűncselek­­mény intézményét, hogy a kiskapun is­mét csak beengedjük. Igaz, csupán hat hónapra hosszabbították meg eddig sem dicső életét, de ez alatt az idő alatt oly sok minden megtörténhet: akár három évre is elítélhető például a köztársasági funkcionáriust és annak tevékenységét megszóló egyén. A sajtóban pedig­ la­pok, műsorok szüntethetők meg, egyes cikkek miatt beperelhetők az újságírók, folytatódhat a meghurcoltatások, levállá­­sok, megaláztatások sora, amibe - íme közvetlen környezetemben is tapasztal­hatom - nemcsak a hatalom tényleges kiszolgálói, hanem akár eddigi „kenyeres pajtásaink” is alaposan besegítenek Lel­­kük rajta. A kissé búskomorra sikeredett újévi belépő végkicsengéseként azért ide kí­vánkozik Csörgits József baranyai költő barátom egy nemrégi nyilatkozatából vett idézet: „Remélem, hogy a lehallga­tók­­korát a fülhallgatók kora váltja fel.”. Úgy legyen. Hogy megértsük egy­mást, hiszen mindenki Kánaánba igyek­szik. Stop.

Next