Napló, 1994 (5. évfolyam, 192-243. szám)

1994-06-22 / 216. szám

Mi Napló Repül a turul... A foci vb árnyékában megnyílt a föld a vajdasági magyarság alatt. A kame­runiak is megtanultak futballozni, csak mi felejtünk el élni. A lehetőségeinkkel is. Pedig azt tanították nekünk nagy és még nagyobb tanítóink, hogy a végíté­letre fel vagyunk készülve, tisztán és becsületesen mehetünk az Úr színe elé. Ez nem jött be. Legalább kettőbe sza­kadt az érdek is, meg a szervezet is. És még csak azt sem dudorászhatjuk fá­zósan, hogy ez a harc lesz a végső. Remélem, ezekért a szavakért nem fog barátom a bértollnokok közé sorol­ni, hiszen az ő idejük jőve el, mint ol­vasom. Valahogy nincs kedvem seho­va se felsorakozni. Nem látom, hogy azon kívül, hogy ki és miként akarja megvásárolni a lelkemet, felkínál-e mást is. Toleranciát igen, de kivel és miért? Harcot igen, de mi ellen? Azo­­kért-e, akik az egyenes gerincben a su­nyi talpnyalást látták, vagy azokért, akik még arra sem méltatták a tűrő érde­met, hogy meghallgassák? Szóval nem tudom, mit kellene tennie egy magam­fajta újságírónak, hogy végre felfogja valaki is a nagy magyar éjszakában: a hovatartozás még nem erény, s nem is fegyver (lévén, hogy a szócső sem sok­ban különbözik a puskacsőtől), s a vál­lam nem fegyverhordozásra vár. A bér­tollnokok most is azokat zsongják kö­rül, akiktől a kérdéseikre a saját ma­guknak tetsző választ várják. Egyéb­ként tudom, hogy mit kell tennem, s azért írok. Nem hiszem, hogy ettől okosabb lesz valaki, s szavaimat sem ijesztgetésnek szánom. Egyszerűen külön is bosszant, ha hátulgombolós kismacskának néznek. Azt hiszem, mindenki előtt világos volt, hogy Zentán a múltkor szétesett a VMDK. Amikor a platformosodást elve­tették, akkor már azok sem igen hittek az egység fenntartásában, akik erre a döntésre szavaztak. Ki is derült nemso­kára. Ez nem a sajtó bűne, s kár a vizes lepedőt ráhúzni. De elismerem, ürügy meg bűnbak mindig kell. Másrészt az­zal sem lehet áltatni sokáig senkit, hogy az új érdekszervezet nem akar túl sokat politizálni. Dehogynem, hiszen rá van kényszerítve. Elég baj az, hogy nem lesz képes a valós problémákkal foglalkozni, mivel állandó harcban kell vesztegetni az erejét önmagával. Hi­szen „fölvállalta" a VMDK-t is, ám a VMDK őt nem. Még mielőtt a turul átok­ról szóló rémdráma a végéhez közeled­ne, szeretném leszögezni, hogy ha a dolgok így folytatódnak, a vajdasági magyarság számára a béka segge (in durva­­ ÉKsz) is perspektíva lesz, s ak­kor senki nem akad, aki az érdekünket védje. Ezt akartuk? Vagy így állunk talp­ra, hogy megmaradjunk? Hogy itt is maradjunk, s ne a külső ellenség hatá­sára masírozzunk mind a százötvenez­ren át a határon, hanem önnön tehe­tetlenségünk béklyóival a lábunkon? Szép volt, fiúk! Ez a vajdasági magyar foci, többet ész nélkül, mint erőtlenül! A vádak özöne, amely a renitens­­kedő képviselőkre, pártalapítókra, bé­keharcosokra és önkormányzatokra zúdul, nem azt jelzi, hogy egyhamar vé­get ér a kínszenvedés, sokkal inkább azt, hogy a végső leszámolás nem hú­zódhat sokáig. Hogy az újabb zentai csata hol kezdődik, s nem lesz-e belőle azonnal Világos, az még nem egészen világos. Mert a szűznemzéssel és osz­tódással szaporodó VMDK-frakciók, - platformok és a törzs-VMDK háborújá­ból az is következhet, hogy se érdek­­szervezeteink, se képviselőink nem lesznek. Mert mindenki egy akolban nem maradhat, s mert a másik oldalon is akkorák az ellentétek, hogy toleran­cia ide, tolerancia oda, könnyű kihasz­nálni a tiszta szándékok és a politikai számítások közötti szakadékot. Ez lett a veszte a VMDK-nak is, ezt jól látják az új érdekszervezet vezetői, kezdemé­nyezői is, de ha nem számolnak ugyan­ezzel a ténnyel a VMSZ-n belül, akkor nem jósolhatunk neki hosszú életet. S ha eddig nem volt ellenfél, most van. Ne higgye senki, hogy a VMDK vezeté­se nem tesz meg mindent a lázadás elfojtására. Számomra csak az a kér­dés, hogy az új generációknak, akik még itt akarnak élni ezen a földön, ki fogja megmagyarázni, hogy milyen szent cél érdekében kellett feláldozni, aprópénzért elherdálni a múltat és a jö­vendőt? A hatalomért? A szegénysé­gért és álhatatlanságért? A pálfordulá­­sokért? A semmivel,sem magyarázha­tó erkölcsi lezüllésért? A semmi ágába kapaszkodásért? Azért a látványért, amit egy remekbe szabott öngól tesz feledhetetlenné? És azt is állítom, hogy ha egyszer megmaradunk, talpra ál­lunk, akkor ez nem ennek a csúfos ku­darcot vallott nemzedéknek lesz kö­szönhető. Hanem annak, amely képes lesz tanulni saját hibáiból. Itt tulajdonképpen be is fejezhetném ezt a nem túl vidámra sikeredett esz­mefuttatást, ha ügyünkben nem len­nék mégiscsak derűlátó. Éppen ezért elmesélem a következő viccet, amelyet jelen helyzetünkre nyugodtan behelyet­tesíthetünk: Szalad át a kocsiúton az egérke, menekül a vadállati macska elől. Arra ballag a tehén, s amikor az egér ép­pen hátsó lábai alá ér, rápottyant egy jó adag tehénlepényt. A macska dü­hösen néz körül­­ elveszett szeme elől az egérbe! Ám ekkor az egér kidugja kecses farkincáját, örömében a sike­res meneküléstől fölállván - ezt ész­reveszi macska-úr, farkánál fogva ki­húzza, és máris felfalja szegényt. Most jön a három tanulság: 1. nem mindenki ellenséged, aki szarik a fe­jedre; 2. nem mindenki tesz veled jót, aki kivesz a szarból; 3. aki éppen szarban van, az átmenetileg húzza be fülét-farkát.

Next