Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1995. 3. szám

Pletyka (Kevin Kelly beszélgetése Brian Enóval)

redforduló előestjén vagyunk, 1999-ben. A világ visszatartja lélegzetét, a nemzetközi helyzet feszült. Atonális jégcsap-hangokat játszol, amelyek, a zene változó háttérzö­rejét adva, áttetszően lógnak a levegőben. Azonosulsz a zene tonális geológiájával - harmonikus alap, amelyből minden más létrejön. Amikor be vagy állítva, jeges ar­­peggiók között hullsz alá - hihetetlenül las­san és fenségesen, vagy kusza belső ellent­mondásoktól bukdácsolva. Zuhanásaid között bonyolult hangzású staccato-soroza­­tokat tősz ki. Szereted a Mahavishnu Or­chestra régi albumait. Szinte hallom ezt a zenét! A másik dolog, amit mondani szoktam: gondolj csak a tájakra. Felejtsd el, hogy zenét írunk. Képzeld, hogy egy hang tájképét kell létrehoznunk. Lefestek egy je­lenetet. Egy nagy ipari város kültelkein va­gyunk­­ öreg vidéki városban, rengeteg füstölgő gyárral. Sötét van, de baloldalt még kivehető a kéményekből feltörő láng és gőz, jobbra csupán a sötétség van. Jelszó: oké, csináljuk meg ennek a filmnek a zenéjét. Az emberek igen különböző stílu­sokban kezdenek el játszani, és olyan zenei tartalékokra lelnek magukban, amelyekről sejtelmük sem volt. Laurie Anderson stú­diójában például órákat töltöttünk el azzal, hogy az ablakon kibámulva a hatalmas hajókat figyeltük, amelyek nesztelenül sik­lottak el a kikötő irányába. Néhány napig aztán az volt a szabály, hogy mindennek, amit csinálunk, összefüggésben kell lennie ezzel a látvánnyal. Felszabadító érzés volt, mert néhány igencsak „zeneietlen" dolgot tett elfogadhatóvá - csupán azért, mert be­leillettek a képbe. Ha úgyis azt kéred zenészeidtől, hogy fe­lejtsék el a zenetörténetet, miért nem vágsz a közepébe és kezdesz el nem-zenészekkel dolgozni? Gyakran jobban megfelelnének, mert egy nem-zenészt elvarázsol az, hogy zenét csinálhat, és boldogan pengeti egész nap ugyanazt a hangot. És érzékenyen reagál a hatásaira. A nem-zenészek néha tényleg odafigyelnek, mert a hallásuk az egyetlen, amijük van. A zenészek gyakran nem fi­gyelnek, kottából játszanak, amely meg­mondja, hogy mozgasd gyorsan az ujjaidat, vagy ilyesmi. Persze, mint frissen tapasz­talt felvételkészítő, én is pont úgy hajlamos vagyok a figyelmetlenségre vagy „képlet­ben” való zenélésre, mint bárki más. Az általad javasolt felállításban tehát egy botfülű favágó pont olyan jól megfelelne, mint egy képzett hegedűművész? A zenészek és nem-zenészek között van egy közös felület, és én innen szeretném munkatársaimat kiválasztani. A nem-zené­szeknek van egy bizonyos frissességük. Másfelől egy jó zenész nemcsak odafigyel, hanem képes elkülöníteni és továbbfejlesz­teni munkája sajátságos és érdekes eleme­it. Egy igazi profi nem szégyell egyszerű dolgokat játszani, és jól is fogja csinálni. Az ideális eset: olyan rendszereket előállítani, amelyek képesek az embert a leg­különbözőbb szerepek között mozgatni, a kreatív, millió ravasz kis trükköt kipróbálni akaró kalandortól a mozgásélményt szom­jazó hallgatóig. A popzene rendkívül szi­­vacstermészetű a befogadott zenészeket te­kintve. Rengeteg sajátos tehetséget vesz fel, kezdve a teljesen anti-zenész pozőrök­­kel, akik a zenét ugródeszkának tekintik egyfajta stílus kialakításához, azokon át, akik élvezik ezt az egész bonyolult dolgot téglánként összerakni a számítógépeiken, egészen a magamfajta emberekig, akik sze­retnek konceptuális játékokat játszani és meglepődni. Mindezt zenének nevezni elég nagy hiba. Ez zajos dráma. Időnként úgy érzem, könnyen lehettél volna tudós is. Mit gondolsz, miben különbözik a művészek munkája a tudománytól? Izgalmas kérdés. Azt hiszem, a művészet nem veszélyes. Jól értettem: nem veszélyes? Az egész művészet lényege, szerintem, hogy a művészet nem sok vizet zavar. Ezért olyan fontos. Vegyük a filmet: filmnézés közben igen szélsőséges érzelemkitöréseid lehetnek, amelyek azonban rögtön megszűnnek, ahogy kisétálsz a moziból. Látod, hogy a vásznon embereket bánta­nak, de annak ellenére, hogy mélyen átér­­zed helyzetüket, tudod, hogy nem valósá­gosak. Tudod, hogy neked szerepelnek. És te beleegyeztél, hogy részt veszel az elő­adásban. A művészek ezzel az igen homá­lyos területtel foglalkoznak, amelyet én „az empátia előadásának” nevezek. Érzelmeid repertoárját adod elő, amely arról szól, hogy mit érzel dolgok iránt, hogyan re­agálsz dolgokra vagy hogyan éreznéd ma­gad különböző helyzetekben. Milyen érzés annak az embernek a bőrében lenni? Mit tettem volna? Ezek az emberiség leg­fontosabb kérdései, mert arról szólnak, ho­gyan boldogulunk mi, észlények, egy bo­nyolult világegyetemben. A megtanult dol­gok java része megfejthetetlen, mert nem ugyanazt jelenti mindenkinek. Gyakorlatilag soha semmi nem lesz ugyanaz mindenki­nek - és azok a nagyon egyéni reakciók nem illeszthetők bele semmilyen tudomá­nyos keretbe. Ahogy a komplexitás elmé­lete megértette velünk, hogy a lineáris rendszerek speciálisak és korlátozottak, úgy bizonyos értelemben a tudománynak is speciális és korlátozott esetekkel kellene foglalkoznia. A kulturális tapasztalatok imp­rovizálásra készítenek fel, mert hozzászok­tatnak a bizonytalanság élvezetének gondo­latához. Még ez a nagyon logikus tagadásod is tu­dományosan van felépítve! Rengeteg tudóssal volt dolgom az életben, mert számomra igen fontos metaforákat használnak. Vegyük például Bart Kosko Fuzzy Logic című könyvét. Az egy hatalmas metafora. Nem is kell elolvasnod az egé­szet, hogy használhasd ötletét. Ugyanaz, mint a komplexitás. A káosz és a stabilitás közös határvonalának ötlete igen hasznos a művészeknek. Szilágyi Csaba fordítása * Nerd: ostoba, túlságosan megfontolt, kellemetlen és taszító - rendszerint - térfi, aki általában a számí­tógépszakmában dolgozik. Brian Enóval 103

Next