Napsugár, 1964 (8. évfolyam, 3-11. szám)
1964-03-01 / 3. szám
éve, hogy az illatát se érezte. Édesanyja levágott neki egy vékony szeletet, kenyeret is adott melléje, a többit eltette. — Nem merek többet venni belőle — mondta. — Hátha nem nekünk szól. Este, már éppen lefeküdni készültek, amikor futó lépteket hallottak a kapu felől. A szomszéd néni kopogtatás nélkül rontott be. Piros volt az arca, sugárzott róla a boldogság. — Képzeld, szomszédasszony... megjött! Hazajött !! Nem kérdezték, hogy kicsoda. A kislány kapkodni kezdte magára a ruháit. — Menjünk át! Most azonnal menjünk át a szomszéd bácsihoz! Édesanyja azonban leintette. — Maradj csak nyugodtan. A szomszéd bácsi most bizonyára fáradt. Majd találkozol vele holnap. Hanem — fordult a sugárzószemű, boldog néni felé — adnék egyet-mást, vigye el a szomszédnak...—és elővette a délután kapott csomagot. — Dehogyis viszem el! Ne nézze meg az ember, hiszen majd elfelejtettem örömömben, hogy miért jöttem. Jó hírrel küldött a férjem. — Édesapámról? Édesapámról?!—ugrott talpra a kislány. — Maradj már nyugodtan — szólt rá az édesanyja, bár az ő arca is tüzelni kezdett — hiszen édesapádról nem hozhatott hírt... — De bizony hozhatott és hozott is. A férjed él, jó egészségben van... — Él? Igazán él? — ujjongott fel édesanya. — Hol van? — Közelebb, mint hinnéd. Ugyanott van elzárva, ahol a férjem volt. Azzal gyanúsították, hogy a fronton röpcédulákat szórt el a katonák között, kommunista röpcédulákat, hogy ne harcoljanak a Szovjetunió ellen, fordítsák meg a fegyverüket az igazi ellenségre, a fasiszták ellen. Ezért kaptad a vörös segélyt. A tied a csomag, dehogyis viszem én el! Azon az éjszakán nehezen jött álom a kislány és édesanyja szemére. — Mikor jön haza, mikor jön édesapám? — kérdezte a gyermek. — Nem tudom, kislányom... de hazajön. Egész biztosan hazajön. Nemsokára. Hatalmas robbanás zörgette meg az ablakot. Mindketten felugrottak. Messze, a hegyoldalban fellángolt a németek lőszerraktára. — No, édesanyám, valami ég! Kigyúlt a raktár! Miért gyújtották fel? Édesanya megsimogatta a kislánya fejét. — Azért, csillagom, hogy édesapád hamarább hazajöjjön — és halkan felsóhajtott. — Köszönöm, elvtársak! Kinyitották az ablakot, nézték a tüzet és hallgatták a lőszerek, robbanóanyagok durrogását az égő raktárban. Nem volt már hideg: tavaszra fordult az idő. És édesanya érezte, tudta, hogy ez az esztendő meghozza a hosszú tél után az ő tavaszukat, az egész ország szabadságát is. DEÁK FERENC rajzai vann. 4