Napsugár, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
MAJTÉNYI ERIK: BOLDOG UJ ESZTENDŐT Csengnek az ágon kis jégcsengők: Kívánunk boldog újesztendőt! Kacagó tavaszt a tél helyébe, napsugár-fésűt a lomb fürtjébe. Sok virgonc halat pataknak, tónak, jó egészséget nagyapónak. Bodri kutyának új nyakörvet. Azt, boldog újesztendőt kívánunk a költővel együtt a Napsugár szerkesztői és munkatársai nevében mindnyájatoknak, és nem feledkezünk meg szüleitekről, kedves tanítóitokról és tanáraitokról sem; veletek együtt kívánunk nekik boldog, sikerekben gazdag újesztendőt. Milyen boldog legyen az újév? Nagyon felelné bármelyiketek, de ezt a nagyon boldog új esztendőt sokféleképpen lehet elképzelni. Pákosztos Sanyi például temérdek csokoládét, érett és főképpen éretlen gyümölcsöt lát lelki szemeivel, ha ezt a szót hallja, hogy boldogság. Persze mindezt — gyomorrontás nélkül, öcsi számára a boldogság azt jelentené, hogy rakétát, rádiót készít, még tán egy kisgépkocsit is összebütyköl magának — de úgy, hogy közben ne kelljen iskolába járnia. Ciceri számára akkor lenne igazán boldog az új esztendő, ha január elsejétől december 31-ig egyfolytában futballozhatna — persze ebéd és uzsonnaszünettel és kiadós éjszakai alvással. Ismerek olyan gyereket is, akiről azt sem mondhatom, hogy rossz tanuló, otthon sincs különösebb panasz rá, csak egy kicsit irigy természetű: neki akkor lenne boldog új esztendeje, ha az osztály három legjobb tanulója legalább kéthónapos grippát kapna, hogy ő kerülhessen az élre. Nos, az ilyesfajta boldogságból, az ilyen boldog újesztendőből nem kérünk, igaz-e? Számunkra a boldog újesztendő eredményes, szorgalmas tanulást jelent, sok vidám játékot, örömteli, gondtalan vakációt, táborozást. És hogy mindez megvalósulhasson, boldog és eredményekben gazdag újeszendőt kívánunk szeretett Hazánknak, Románia Szocialista Köztársaságnak és a földkerekség minden békeszerető, dolgos emberének, őszire nekünk iskolás könyvet. Ünnepre zászlót, vidáman lengőt, kívánunk boldog újesztendőt! Dicső neve költő fiadnak... A nép azt tartja: sosem lehet tudni, hogy az emberiségnek egy-egy új megváltója, a szabadságnak valamelyik nagy szerelmese hol és mikor toppan a világba. S vajon sejtette-e valaki is száznegyvenhét évvel ezelőtt, azon a januári elsejére virradó éjszakán, hogy a kiskőrösi kocsmáros fehérre meszelt kuckójából egy üstökös röppen fel? S nem azért szállt magasra, hogy odafent tündököljön. Hanem, hogy szikrázó lelkével, pályájának tündöklő ívével kivilágítsa a szabadság útját. Petőfi Sándor véres napokról álmodott. A szabadság nagy megtisztító tüzét lobbantotta az égig. Az édes és elárvult anyanyelvet fogadta fiatal szíve örökébe. Mert tudta: ha a nép uralkodni fog a költészetben, a politikában is érvényesíteni tudja majd akaratát. Ébren is álmodott. A szabadság gondolatai villámként cikáztak át benne. Kard és lant volt a fegyvere. S mindkettőhöz holtáig hű maradt. Petőfi a világszabadság elsőszülött gyermeke. És ahogy a másik költőóriás, Ady mondja róla: egy őszinteség-Etna. Egy harag-Etna. S mert szeretni is ő szeretett a leghatalmasabban, a népért elesett a csatatéren. Ma sem tudjuk biztosan, hol nyugszik. S épp ezért, valahányszor emlékezünk rája, szívünkhöz szorítjuk művét, mint az anyák a halott gyermek cipőjét.