Napsugár, 1980 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

KÁNYÁDI SÁNDOR AZ ESZTENDŐ ELSŐ ORÖMÉ Nem volt dinomdánom, sem nagy eszem-iszom. De azért meg­adták a módját. Két szép csülökcsont került a terítékre. Illetve a két kimustrált tányérra. Finomabbnál finomabb szilveszteri maradékokkal körítve persze. Véres- és májashurka-vé­­gek és bőrök, melyeken a kisfiú jóvoltából jócskán maradt a tölte­lékből, is, disznófősajt kövérre rez­­gett-illatozott, de még egy-egy ada­­gocska kocsonya is ott reszketett a pompás csülökcsontok társaságá­ban. A szomszéd bácsi pedig kis láboskányi töltött káposztával járult az ünnepi lakomához. S mindezek mellé nyomtatókul mákos- és diós­­beigli-darabkák is kerültek elő a kisfiú zsebéből. A nagy fiú gondos­kodott az innivalóról, egy literes üveg tejet állítva a romos ház föld­jére. A kisfiú ugyan aggályoskodott, hogy nem sértődnek-e meg vajon, mivel a tej macskaeledel. De a nagy fiú leintette. Ezek után a vendégkoszorút sem nehéz kitalálni. Ők hárman: a kis­fiú, a szomszéd bácsi meg a nagy fiú gyönyörködtek az «ifjú pár» jó étvágyában. Tisza a menyasszonyok komoly­ságával és szemérmességével csi­pegette, nyalogatta az eléje tálalt finomságokat, de bezzeg a vőlegény a férfiakra jellemző jó étvággyal lá­tott neki. De hát ki is a vőlegény tulajdon­képpen, s hogy került sor erre a lakodalomra ? Úgy történt, hogy a kisfiú — ha még emlékeztek a múltkori történe­tünkre, a romos házat őrző Tisza kutyával kötött barátságára, a kis­fiú a vakáció első napján azzal a boldog hírrel állított haza, hogy Tiszának vőlegénye van. — Vőlegénye ? — ámult el a nagy fiú. — Az. — Hát ezt te honnan tudod? — Láttam. „És a szomszéd bácsi is mondta. Ő szerezte. — A vőlegényt ? — Azt. Vigyázónak hívják. És a­­zért szerezte, hogy ne kelljen Ti­szának egyedül őrködnie. A telet, a tél szigorát — így mondta a szom­széd bácsi — könnyebben viselik el, ha kettesben melegítik a romos ház szobáját. — És hogy szerezte a vőlegényt? — Az egyik ismerősétől, akik tömbházba költöztek, ahova nem vihették a kutyájukat, mert a ku­tyának, ha már úgyis kutyasorsa vak legalább szabadsága legyen. — Ezt is a szomszéd bácsi mond­­ta ? — Ő mondta. S még azt is mond­ta, hűségre, még a kutya hűségére is csak akkor számíthatunk, ha megadjuk neki ami jár. Nemcsak ennivalót, szállást, de a szabadsá­got is. Hogy mozoghasson, sétál­hasson, ugrándozhasson, vakkant­­son, ha kedve tartja és ugasson, ha bajt, ha neki nem tetszőt vesz észre. A tömbházban minderre nincs alkalom. Ott csendesnek és szobatiszának kell lennie. — Szobatiszának ? — nevette el magát a nagy fiú. — Annak, így mondta a szom­széd bácsi, nem értettem, hogy mit jelent, mert a vőlegényt Vigyá­zónak hívják, de szégyelltem meg­kérdezni. . Most már az édesanyjuk is mo­solygott. — Nem szobatiszának kisfiam, szobatisztának kell lennie a lakás­ban lakó kutyának. A kisfiú összehúzta a szemöldö­két, majd ő is elnevette magát. — Aha, most már értem, hogy mindig egy helyen végezze a dolgát. — Úgy bizony. — Hát ebben nincs hiba, mert Tisza is... — Szobatiszta — nevetett közbe a nagy fiú. — Az is! — védte meg a barátját a kisfiú. — A romos házból is min­dig kimegy az udvarra, ha dolga van. Az udvar legvégébe. És Vi­gyázó is nagyon vigyáz a tisztaság­ra. Azzal nem is lett volna baj, csak­­hát nagyon szeret ugatni. Azért hozta el a szomszéd bácsi, hogy kedvére ugathasson. Hát így került sor az említett la­kodalmi ebédre. A kisfiú kívánsága volt, hogy az új esztendő első nap­ján történjék, mivel az esztendő utolsó hetében mindig kiadós cso­mag szokott érkezni a falun lakó nagynénitől. És szerette volna, hogy KOZMA EMESE ILDIKÓ

Next