Napsugár, 1980 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
KÁNYÁDI SÁNDOR AZ ESZTENDŐ ELSŐ ORÖMÉ Nem volt dinomdánom, sem nagy eszem-iszom. De azért megadták a módját. Két szép csülökcsont került a terítékre. Illetve a két kimustrált tányérra. Finomabbnál finomabb szilveszteri maradékokkal körítve persze. Véres- és májashurka-végek és bőrök, melyeken a kisfiú jóvoltából jócskán maradt a töltelékből, is, disznófősajt kövérre rezgett-illatozott, de még egy-egy adagocska kocsonya is ott reszketett a pompás csülökcsontok társaságában. A szomszéd bácsi pedig kis láboskányi töltött káposztával járult az ünnepi lakomához. S mindezek mellé nyomtatókul mákos- és diósbeigli-darabkák is kerültek elő a kisfiú zsebéből. A nagy fiú gondoskodott az innivalóról, egy literes üveg tejet állítva a romos ház földjére. A kisfiú ugyan aggályoskodott, hogy nem sértődnek-e meg vajon, mivel a tej macskaeledel. De a nagy fiú leintette. Ezek után a vendégkoszorút sem nehéz kitalálni. Ők hárman: a kisfiú, a szomszéd bácsi meg a nagy fiú gyönyörködtek az «ifjú pár» jó étvágyában. Tisza a menyasszonyok komolyságával és szemérmességével csipegette, nyalogatta az eléje tálalt finomságokat, de bezzeg a vőlegény a férfiakra jellemző jó étvággyal látott neki. De hát ki is a vőlegény tulajdonképpen, s hogy került sor erre a lakodalomra ? Úgy történt, hogy a kisfiú — ha még emlékeztek a múltkori történetünkre, a romos házat őrző Tisza kutyával kötött barátságára, a kisfiú a vakáció első napján azzal a boldog hírrel állított haza, hogy Tiszának vőlegénye van. — Vőlegénye ? — ámult el a nagy fiú. — Az. — Hát ezt te honnan tudod? — Láttam. „És a szomszéd bácsi is mondta. Ő szerezte. — A vőlegényt ? — Azt. Vigyázónak hívják. És azért szerezte, hogy ne kelljen Tiszának egyedül őrködnie. A telet, a tél szigorát — így mondta a szomszéd bácsi — könnyebben viselik el, ha kettesben melegítik a romos ház szobáját. — És hogy szerezte a vőlegényt? — Az egyik ismerősétől, akik tömbházba költöztek, ahova nem vihették a kutyájukat, mert a kutyának, ha már úgyis kutyasorsa vak legalább szabadsága legyen. — Ezt is a szomszéd bácsi mondta ? — Ő mondta. S még azt is mondta, hűségre, még a kutya hűségére is csak akkor számíthatunk, ha megadjuk neki ami jár. Nemcsak ennivalót, szállást, de a szabadságot is. Hogy mozoghasson, sétálhasson, ugrándozhasson, vakkantson, ha kedve tartja és ugasson, ha bajt, ha neki nem tetszőt vesz észre. A tömbházban minderre nincs alkalom. Ott csendesnek és szobatiszának kell lennie. — Szobatiszának ? — nevette el magát a nagy fiú. — Annak, így mondta a szomszéd bácsi, nem értettem, hogy mit jelent, mert a vőlegényt Vigyázónak hívják, de szégyelltem megkérdezni. . Most már az édesanyjuk is mosolygott. — Nem szobatiszának kisfiam, szobatisztának kell lennie a lakásban lakó kutyának. A kisfiú összehúzta a szemöldökét, majd ő is elnevette magát. — Aha, most már értem, hogy mindig egy helyen végezze a dolgát. — Úgy bizony. — Hát ebben nincs hiba, mert Tisza is... — Szobatiszta — nevetett közbe a nagy fiú. — Az is! — védte meg a barátját a kisfiú. — A romos házból is mindig kimegy az udvarra, ha dolga van. Az udvar legvégébe. És Vigyázó is nagyon vigyáz a tisztaságra. Azzal nem is lett volna baj, csakhát nagyon szeret ugatni. Azért hozta el a szomszéd bácsi, hogy kedvére ugathasson. Hát így került sor az említett lakodalmi ebédre. A kisfiú kívánsága volt, hogy az új esztendő első napján történjék, mivel az esztendő utolsó hetében mindig kiadós csomag szokott érkezni a falun lakó nagynénitől. És szerette volna, hogy KOZMA EMESE ILDIKÓ