Napút, 1999 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1999-06-01 / 5. szám - Papírpódium
"Wynis ÉVGYŰRŰK Tatónk, ugyancsak szótlanul, kikísérte a német szakfelügyelőt. Majd hirtelen megjelent a félig nyitott ajtóban! „Fiaim! Az Isten áldjon meg benneteket! Köszönöm!" Nemcsak testünk-lelkünk épült az alma mater falai között: családunk is gazdagodott! Megszületett Laci öcsém s Kati húgom! Újra öten lettünk! Közeledett a háború, sűrűbben vijjogott a légvédelmi sziréna, egyre többször futottunk az óvóhelyre. Mint cserkész kármegfigyelő szolgálatot teljesítettem a margitszigeti víztoronyban s a szemlőhegyi víztározónál. A háború már az országhatáron belül dúlt. Bombatalálat érte a Fehérvári úti olajfinomítót, s kigyulladt. Éppen szolgálatban voltam, s telefonon mi jelentettük a tüzet a központnak. Fényes nappal az emberekkel, villamosokkal teli, aláaknázott Margit híd: véletlenül (?) felrobbant! Több százan vesztek oda. A történelem fősodrába kerültünk, s egy kiürítési vonattal édesanyám a három gyerekkel meg Somogyba, Göndöcs Lajos nagybátyámhoz. Az égbolton áthúzó amerikai Liberátorok hangja ugyan félelmetes volt, de számunkra egyelőre veszélytelen. Németországot bombázták. Mint leventekorút befogtak kötelező hadimunkára. Galambok határában ástam tankcsapdát, lövészárkot, géppuskafészket, a „Margit-vonal" részeként, fatalpú bakancsban napi tíz kilométert gyalogolva sárban, fagyban - mint kiderült, teljesen értelmetlenül, de edzettségem és istenadta humorom ezen is átsegített, még társaimban is én tartottam a lelket. A front elérte a megyehatárt. Hallatszott az ágyúzás. 1944. december 1-jének éjszakáján ponyvás szekereken, most már édesapámmal - aki Budapest körülzárása előtt még utánunk jött - s Göndöcs nagybátyám nyolctagú családjával: újabb menekülés! Három nap, három éjjel megállás nélkül, katonai alakulatokkal keveredve, az orosz Ráták fedélzeti géppuskáitól is hajtva, rogyadozó, aszfalthoz nem szokott lovakkal szinte beestünk Kapuy Endre keresztapámékhoz Horvátnádaljára, Körmend s az osztrák határ mellé. Milyen tréfákat űz a történelem?! Amit Galambokon félbehagytam, itt folytattam Vasalja-Péterfa határában. Hadimunka, lövészárok stb. Csak most már fagyos földben! Egyre több katonát láttam a tél vége felé, magyart, németet vegyesen. Előbb csak „hadibeszolgáltatást" kértek a mieink, de később jöttek a „rekvirálók", lovat, marhát, sertést, gabonát, takarmányt követeltek-vittek, már a németek is. Ekkor vettem hasznát némettudásomnak s humoromnak! (Lám-lám, édesanyám tanításai) Jó néhány lábasjószágnak-baromfinak mentettem meg az életét s „tulajdonjogát". Ma már így fogalmaznám: színészkedéssel. Rögtönzött meséimmel sikerült meghatnom a „rekvirálókat". Olyannyira, hogy továbbvonulásukkor szöknöm kellett a „tolmács státusból". Ám alig úsztam meg „nemzetközi sikeremet", már vittek is mint magyar leventét: Németországba. A család történetéből pontosan tudtam, meddig terjed édes hazám határa, így Szentgotthárdon „véletlenül" lemaradtam a szerelvényről, vissza a családi támaszpontra. Virágvasárnap már a horvátnádaljai templomban énekeltem a passióban Péter apostolt: „Ha meg kell halnom is Veled, nem tagadlak meg Té-é-é-é-égedet!" Másnap a visszavonuló németek felrobbantották a körmendi Rába-hidat, orosz hadifoglyokat tereltek a falu alatt, megláttam az első halott magyar katonát, aki a Pinka hídját őrizte egy öreg Manlicherrel, s orosz Kata fedélzeti géppuska oltotta ki az életét. Elpucoltak a németek. Csend lett. Mi pedig újra ástunk. Már nem lövészárkot, unokahúgaim staférungját, bödönben .