Napút, 1999 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1999-06-01 / 5. szám - Papírpódium
ÉVGYŰRŰK OVÓZA A történelem pedig egyre-másra adta fel leckéit és invitált nem éppen „titkos találkákra". Családunk anyagi helyzete eközben „stabilizálódott", szolid-nyugodt polgári otthonra leltünk Óbudán, édesapám már főpincér az Ilkovicsnál, én pedig az Árpád gimnázium diákja. Édesanyám féltő-óvó tekintete kísért végig a Zápor utcán, ezen életemet meghatározó alma mater falai közé. Itt lettem cserkész is, ami kitöltötte ifjúságom minden percét, s tart máig, 71 éves koromig. Életre, erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre, hűségre, önállóságra és önfegyelemre, kézügyességre és talpraesettségre, szorgalomra és leleményességre nevelt, magyar népdal- és népmesekincshez, természetismerethez és -szeretethez, madárvédelemhez és természetjáró kultúrához szoktatott, miközben játszani is engedett"! Jaj, de szép volt! Remélem, lesz is újra! Majd jött Kassa bombázása. Máig vitatják, milyen fajta repülőgép volt, de én magam láttam néhány esztendeje, Kosicén járva, az akkor ledobott bomba cirill betűs repeszdarabjait, amik a „nyilvánosházak utcájának" romjai alól kerültek elő. Visszatért a Felvidék. „Piros-fehér-zöld! Pozsony magyar föld!" Ezt követő nyáron már az Ipolyság mellett volt a cserkésztábor! Visszatért Kárpátaljai Erdély egy része. „Hál'istennek megfordult a világ! Zöld ablakban piros-fehér virág!" - énekelték boldogan a székelyek Csíksomlyótól Kolozsvárig. A nyári cserkésztábort már Zilah mellett készítették elő tisztjeink! De „gellert" kapott a történelem, a zilahi tábor Paksra került, s mi így imádkoztunk délben az osztályokban: „Delet harangoznak szerte Magyarországon. Ez a harangszó a nándorfehérvári hősökre emlékeztet. Emlékezzünk élő hőseinkre, hiszen ismét harcol a magyar. Önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta. A Haza határain kockán forog a magyar katona élete!..." És leventébe kellett járni. Nem szerettem. Cserkész voltam. Tűz és víz! Legalábbis a fővárosban. Ekkor történt, hogy egy leventegyakorlaton, vagy hatszáz diáktársam előtt kiszólított az oktató, egyébként tornatanár. „Hogy hívnak?" Mondom. „Hangosabban!" Úgy mondom. „Még hangosabban!" Végül már ordítva, majdnem sírva üvöltöm: „Sinkovits Imre!" „Halljátok, fiaim?! így hívnak egy magyar leventét." Otthon édesapám éles szeme észrevehetett valamit, mert megkérdezte, mi bajom. Elmondtam, mi történt. „He búsulj, kisfiam, már én is gondoltam rá, hogy »magyarosítjuk« a nevünket!" „Hem! Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!" S eszembe jutottak édesanyám szavai kiskoromból. Ebben a szándékomban, tudtuk nélkül is, segítettek tanáraim, cserkészvezetőim. Vitéz Gáldy Béla igazgató úr, Kunszery Gyula költő, magyartanárom, Bíró Lajos Pál, az angol szótár szerkesztője, Dr. Könözsy Lajos katolikus hittanárom, a „Tiszi", aki különösen meghatározó személyisége lett nemcsak a giminek, de egész életemnek! (Majdnem pappá lettem a hatására!) Magától értetődő nemzeti és közösségi szellemben nevelődtünk, gróf Teleki Pál gondolatát követve, hogy „emberebb emberré, magyarabb magyarrá" is növekedjünk! Mélyen megrendített halálának (öngyilkosságának?) híve. Tán akkor éreztem először, hogy a történelmet már „velünk írják". A német megszállást követő kora reggelen társaimmal Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Arany, Jókai és a magyar szabadságharcok nagyjainak képével, festményeivel, nemzeti színű zászlókkal díszítettük fel osztálytermünket. Első óra: német. Váratlan látogató: a tantestületi német szakfelügyelő. Természetesen botrány - skandalum. Hívatta az igazgató urat. Dörgedelmes szitkok, fegyelmi s egyéb fenyegetések. Az osztály, tanárunkkal együtt, összeszorított szájjal, némán állt, míg igaz-