Napút, 2006 (8. évfolyam, 1-8. szám)
2006-04-01 / 3. szám - Budavár
fiApUr BUDAVÁR szokatlanul bizonyos megilletődöttséggel ír, s ennek a nosztalgikus hangnemnek különböző árnyalatai vannak, mellyel azt is érzékelteti: az itteni események csak itt, e környéken történnek így. A Mikó utcában a májusi vihar is teljesen egyedi: „Ebben a görbe és csendes budai utcában az ablak előtt, ahonnan most a világot nézem, két tucat gesztenyefa áll: azt a két tucat gesztenyefát, akik tegnap este még lakodalmas díszben felgyújtott gyertyákkal, a természetből a városba tévedt növények drága és nemes tartózkodásával és gőgjével ünnepelték a tavaszt, ma reggel rongyosra tépte, koldussá pofozta a vadóc vihar, ami hajnalban rászakadt az alvó városra, végigpofozta Budát és Pestet, tört és sodort, s mire a rendőrség közbeléphetett volna, már odébb is állott, zsákmány nélkül, vandál bőgéssel, cserepek, lombok és üvegek szemétjét kergetve maga előtt." (Májusi vihar) Mikó utca című 1930-as verse sötétebb tónusú érzelmeket mutat: sem itt, sem a világon nem találja helyét: „Én e földön csak homokra építek Mindenfelé, / s mást nem is akarok, Csak élni borotválatlan..." Fontos számára Buda más része is, írásaiban többször megemlékezik a Tabánról. Ősei vannak itt is, akiktől a vérségi kapcsolaton túl mást is örökölt: lokálpatrióta szemléletet, mely egyfajta „rendiséget" eredményez, létrehozza a „budaiak" és a „pestiek" kasztját, s a kettő között nincs átjárás. „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas téren, abban a házban, ahol most a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató nagybátyám, bizonyos dohányjövedéki igazgató, aki arról volt híres Tabánban, hogy életében soha, egyetlenegyszer sem járt odaát Pesten. Gyanús volt neki." (Tabán dolga) Már a Vízivárosba költözés is „hazaelhagyás". S ha mégis elköltözne valaki a tabániak közül, mit tenne: „Ahogy ismerem őket, ezek inkább Óbudán keresnek majd lakást, mert a svábok keze alatt tisztábban forr ki az újbor." (Tabán dolga). Úgy mutatja be a városrészt, mint egy zárt, egységes közösséget: lakói együtt élnek és (a városrész átrendezése miatt) együtt keresnek új lakhelyet, együtt költöznek Óbudára, a „tiszta borok hazájába". Ténylegesen odaköltöztek-e vagy teljesen szétszóródtak, az író számára mindegy, mert egyfajta egyéni mítoszteremtés eszközei és részesei a tabániak: a Tabán, a Víziváros, a Krisztinaváros, a Vár ugyanúgy az író életének legszemélyesebb helyszínei, mint Óbuda, ahová viszont már nemcsak ő, de Krúdy Gyula, az „örök Szindbád" is kapcsolódik, így tehát bármerre néz az író, otthon van. (Itt csak utalok arra a tényre, hogy maga Márai is jelenség" volt szőkébb hazájában, a Mikó utcában. Varannai Aurél jegyezte le azt a jelenetet, amint Márai és a Logodi utcai szomszéd Kosztolányi beszélgetnek; a két író párbeszéde a szemlélő számára olyan volt, mint egy hangverseny). Vallomásos jellegű köteteihez hasonlóan budai témájú cikkeiben is egy letűnt világot keres: „Sokan vagyunk, akik nem hangulatot és romantikát keresünk a Várban, hanem a régi magyar városi kultúra néhány utolsó eleven emlékét. [...] Mert egy séta a Várban, nyári vagy téli este, tavaszi vagy őszi délutánon, az élet egyik titkos és nemes ajándékát jelenti. Mintha visszautazna a sétáló száz évet a magyar időben." (Szépséges Vár) A második világháború idején is otthon érzi magát itt, erről tanúskodnak a Várról írt lírai vallomása utolsó sorai: „Induljunk haza, le a Zerge-lépcsőn. Mindig úgy megyek el innen, mint aki elhagyja a kevés helyek egyikét, ahol otthon van még a világban." (Szépséges Vár)