Napút, 2006 (8. évfolyam, 1-8. szám)
2006-04-01 / 3. szám - Budavár
ÁR /WptiT 1945-ben a szeretett házat a Mikó utcában már csak romokban látja viszont a Leányfaluról visszatért író. („S ez volt a ház! A boldogság, a hőskor!" - írja Harminckettő című versében.) Ha itthon marad, talán együtt pusztul több ezer kötetes könyvtárával (....a falon töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg Hufnagel metszete Kassáról... Minden más elpusztult." Budai séta 1945. március), vagy elviszik őt a nyilasok, akik e lakásban keresték a vidéken tartózkodó írót. Nem maradt más hátra, mint a romok közül megmenteni legértékesebbnek tartott köteteit. „Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátlövést kapott." (Föld, Föld!) Egy elmúlt világjelképe az is, hogy a cilinderét tudta még kimenteni a romok alól... Kisebbfajta „emigráció" következik életében, a II. kerületbe, a Zárda (ma Rómer Flóris) utcába költöznek, egészen 1948-ig, a visszavonhatatlan és végleges emigrációig. Először csak a házát, később a hazát is el kell hagynia azok miatt, akik már nem osztják véleményét, hogy a Várban lakni világnézet, mert csak egyfajta üdvözítőnek tartott világnézet létezhetett: a Pártban lehetett hinni, Budában nem. (Talán nem csupán olcsó szójáték, de Márai számára ez volt „Buda halála".) De vajon elhagyta lélekben is „éltető" Budáját, Olaszország feledtette volna vele e környéket? Ezt írja élete végéig vezetett naplójában: „A Posillipo egészen olyan, mint a Rózsadomb. (...) És Nápoly olyan, mint Budapest... Margitszigete nincs, de van Caprija, Lukács uszodája nincs, de van türrheni tenger, Dunája nincs, de itt az ablak előtt a nápolyi öböl, Sváb hegye nincs, de itt a Vezúv." Benépesíti új, ideiglenesnek vélt lakhelyét itthoni kedves helyszíneivel, így amikor a Vezúvra tekint, a Sváb-hegyet látja. Nem sokkal később megírja az emigrációba kényszerült ezrek rekviemjét, a Halotti beszédet. E fájdalmas nosztalgiával megírt versben feleleveníti Mikó utcai emlékeit is, de itt egykori lakhelye már csak hét gesztenyefát őriz (,,...a Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet"). Talán a teljesség szimbóluma is a hetes szám: minden jelen volt itt a számára, ég és föld együttese, ahogyan a középkorban értelmezték a hetes számot... (Megdöbbentő tény, hogy a legelőször említett két tucat, majd hét gesztenyefa után már csak egy darab gesztenyelevél maradt vele a messzi távolban: az, amelyet 1948-as útlevelében őrzött meg, egészen az írói hagyaték hazaérkezéséig.) A lélekben (örök) visszatérés egyúttal erőforrás a következő csomagoláshoz és megérkezéshez: New York, Salerno, San Diego... De nem tudja feledtetni sem New York („Ülök a padon, nézem az eget, A Centrál Park nem a Margitsziget"), sem Salerno csodálatos tengerparti vidéke Budát. 1956-ban még utoljára felcsillan a hazatérés lehetősége, de a szovjet megszállás másodszor teszi lehetetlenné Márai számára a viszontlátást - immár véglegesen. Ezután csak néhány naplójegyzet vagy levélben megörökített sor jelzi: nem feledte és nem feledi sohasem a Tabánt, Krisztinát, a hely szellemét. „Éjjel Virág Benedek verseit olvasom. Szomszédok voltunk a Krisztinavárosban, csak ő 200 évvel előbb költözött oda, a Szarvas térre. Verseit a felfedező örömével olvasom (...) Papköltő volt, színésziesség nélkül, mécslászlós ripacskodás nélkül. Jólesik éjfélkor a Csendes óceán partján szót váltani a szomszéddal." (Hapló 1984-1989) Miért ír kevesebbet ekkor egykori, szeretett lakóhelyéről? Élete eseményei (betegség, szerettei halála) más „témát" adtak tolla alá. Lehet, hogy szemérmességből vagy mert van a szenvedésnek, a nélkülözésnek egy olyan mélysége, sza-