Napút, 2008 (10. évfolyam, 2-10. szám)

2008-12-01 / 10. szám - Nyolcvanegy jeles hetvenes

AlAPJÁT JÚLIUS Szabados György zeneszerző, zongoraművész (Budapest, 1939. július 13.) Bár családi öröklöttség nyomán, de inkább intimitásra és magányosságra hajló lelki alkatom mentén szólalt meg, bontotta ki magát bennem a zene. El­sőnek is az ének, még bármely szóejté­sem előtt. Ez a tény, ez a benső közeg mint valami születés előtti emlék uralja életemet, tart fogva ma is, ha ezt egy­általán fogságnak lehet nevezni. Mert inkább valamiféle szabadság ez, a szó eredeti, istenes, teremtő, alkotó értel­mében. Talán innen is az a boldogító, feltámadó erő s persze adottság, hogy folyton csak rögtönöznék, hogy elsősorban improvizálni szeretek, ami ugyan nem más, mint a megszólalás, a megvallás és az öröm legősibb módja a ze­nében, ám annál felszabadítóbb és természetesebb. Nem is akartam én soha mások zenéjét megtanulni, azt jónál jobban előadni. Szüleim bánatára, de ki­vételes szellemű nagyanyám örömére, folyton csak improvizáltam a zongorán. A magam zenéjét hallottam, az háborgatott, folyvást csak az jött elő bennem, oly természetesen, mint fény a homályból, víz a kövekből. Az a zeneiség, amit a világban immár vagy ötven éve „free" avagy szabad zenének neveznek, így született meg önkéntelenül bennem, egy hermetikusan elzárt ország pusztán befelé, magába figyelő, informálatlan gyermekében és annak ifjúságában. Mint később kiderült, azonos időben azzal, ami odakünn, a vasfüggönyön túl, a nagyvilágban e tekintetben történt. Új idők eszméletének első hangjai. Elsőnek énektanár anyám s az akkor még komoly iskolai ének-zene oktatás avatott be gyakorlatilag is a magyar népdal, az európai klasszikus zene és a mindenkori szakrális zenék emelkedett világába. Hogy aztán úgy tizenöt éves koromban, az '56-os szabadságharc előtt tán csak hónapokkal, találkozzam a dzsesszel. Azzal a zenével, amely nem volt ugyan sem európai, sem magyar, de a kor lelkülete és lüktetése, a szabadság üzenete volt, egy csasztuskákat daloltató, diktatórikus és butuló Magyarországon. S amely rög­vest magával ragadta improvizatív, művészi szabadságra termett zeneszerzői hajlamomat. Azzal a zenével találkoztam, amely, mint tudjuk, a XX. század zeneiségét épp eme elementáris erejű improvizativitása révén, szinte új életre keltette. Zenei működésem több mint négy évtizede, kezdetben a dzsessz által, az improvizatív alapú zeneszerzés és előadás természetes jelenlétének a jegyében telt. Ebből az életérzésből és szemléletből már nem egy zárt, kötöttségekben fogant, hanem a bennünk élő „istenes" szabadság egy új zenéje született, amely nem pusztán a számok és a bevett zenei modorok átlelkesített rendjére, egy megkövesedett múltra, inkább a lélegzetünkre hagyatkozik, s amely mára egy újnak mondható zenei, művészeti stílussá is vált. 00.

Next