Napút, 2010 (12. évfolyam, 1-10. szám)

2010-09-01 / 7. szám - Az Eötvös Társaság 25 éves

HANGSZÓLÓ - CIGÁNYZENE /wpUr otthon vagyunk, mégiscsak ez a föld a mi hazánk! A kuruc kor nemzeti gyászát követő másfél száz év alatt, a legsötétebb évtizedekben jószerivel csak ez a muzsika, csak ez a tánc biztat, emlékeztet az összetartozásra a magyar milliók körében. Mert ez a muzsika igenis millióké. Újra meg újra nagy érzelmekkel szólít: csak énekelj, csak járd a táncot, csak vedd fel a magyar zsinóros ruhát, a gyöngyös pártát, hogy még bizakodhass! Ha ugyanezen évtizedekben a nem­zetébresztő nagy költők szava, Erkel, Liszt zenéje csak a felső tízezeré, addig a cigányok zenéje végtelenül populáris, sokszorozódó hatású. Fényt visz grófok, bárók estélyeibe is, de parasztlegények, pesti szolgálólányok, iparosok életébe is. Nem túlzás azt állítani, hogy Czinka Panna, Bihari, Boka, Sárközi, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista hatása egyenrangú lehet legjobb költőink, íróink, muzsikusaink hatásával a nemzet megmaradása szempontjából. Szabad volt, szabad lehetett ezt a zenekultúrát ködbe veszni hagyni? Le­minősíteni az olcsó tömegszórakozás eszközévé? Debussy száz esztendeje így figyelmezteti magyar barátját az értékzavarra: „...az az érzésem, hogy Önök, magyarok nem becsülik e zenét igazi értéke szerint. Túlságosan hozzászoktak Önök a mindennapi életben, annyira meg­szokott dolog, hogy már nem érzik művészi erejét, amely pedig oly mélyen és tökéletesen benne van." 5. Tudom én, nehezen méltányolható az igyekezetem, amikor újra még, ismé­telten a közfigyelembe ajánlok egy ötszáz évvel korábbi történelmi eseményt a cigányzene perújrafelvételének ügyében. Sőt, nemcsak a zene miatt teszem mindezt, de a közös jövő, a cigány-magyar együttélés szempontjából is fon­tosnak tartom. Az 1525-ös hatvani országgyűlésről van szó. Arról az eseményről, amelynek környezetéből, üzenetéből a történészek, zenetudósok nagy része eltüntetné a cigányok zenéjét. Nem volt elterjedt még ebben az időben - mondják. Ki­rendeltek oda, Hatvanba ugyan cigányokat, de nem bizonyos, hogy azok ott muzsikusok voltak. Lehettek azok a cigányok akár szegkovácsok vagy teknő­­vájók, meszelő-kötők is. Nem szabad figyelembe venni érzelmes, túlfűtött kor­társi visszaemlékezéseket, memoárokat. Pedig pont egy ilyenféle emlékezés üzenete a legfontosabb a számomra, így ír a tudósító: „...a diétán muzsikáló cigányok úgy játszották ott zenedarabjaikat, nótáikat, mint akik a saját földjük, saját hazájuk felmagasztalására, dicséretére zenélnek." Talán épp ez az üzenet nem tetszik némely történész uraknak. A cigányság a muzsikálás során is, a haza védelmének áldozatai idején is szeretett hazá­jának tartja Magyarországot. Sőt, manapság a szétszaggatott ország határain túl is, a mai Romániában, Szlovákiában általában magyarnak vallják magukat a cigányok. A romániai forradalom idején, mikor cigányok mentették meg a ki­vezényelt bányászok rohamától a magyar tüntetőket Marosvásárhelyen, szinte szállóigévé lett: He féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok... Vajon mivel viszonozza a magyar társadalom ezt a sajátos hazaszeretetet? Jórészt nagy semmivel! A cigányzene szempontjából nézve, nemcsak semmi­vel, de kifejezetten romboló, bomlasztó tevékenységgel vagy mulasztással. Sikerült megfojtani ezt a muzsikát. A szocializmus nyílt ellenségeskedéssel úri passziónak minősítette a cigányok zenéjét, és majdnem olyan lelkesen

Next