Napút, 2010 (12. évfolyam, 1-10. szám)

2010-09-01 / 7. szám - Az Eötvös Társaság 25 éves

A KAPUI HANGSZÓLÓ - CIGÁNYZENE Londonban, Budán, Bécsben, vagy Selmecről jött fel az a vén cigány, aki egykor még Bihari bandájában játszott, és az 1870-es években segíthet helyreállítani, hitelesíteni az ősi magyar dalok, kesergők megromlott zenei anyagát. Bizony a sorozatos megalázás szokássá lett, és a szokás a világ legtermészetesebb dol­gává. Pedig igen nagy szükség lett volna rá, hogy minden érték, minden mu­zsikus zseni valódi rangján minősüljön. Mert a cigányság öntudata, önbizalma leginkább csak a muzsikusok dicsőségéből építkezhetett volna. A magyarság a XVIII-XIX. században természetes nemzetépítő erőként, pozitív üzenetként ol­vaszthatta, égethette be a magyarok szívébe, lelkébe ősök, kortársak dicsősé­gét. Mikes Kelemen, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Erkel, Petőfi, Arany, Jókai, Liszt, Munkácsy szellemi örökségét, Széchenyi, Kossuth, Deák modernizációs programját, de a Festetich grófok, Baross Gáborok, Eötvös Lorándok munkás­ságának hírét is. A cigányságnak ilyen gazdag lehetősége nem volt. S termé­szetesen nem lehetett Szent István, Mátyás király típusú uralkodója sem, akikre emlékezve, akikre hivatkozva egy népcsoportot össze lehet tartani, boldogítani. De igenis születhettek a cigánykunyhókban is, faluvégi agyagviskókban is olyan muzsikus zsenik, akik európai színvonalúak és nagy hatásúak saját hazájuk éle­tére nézve. Az ország ismétlődően bénult állapotai során a nemzeti zenének is nevezett muzsika önbizalom-erősítő, nemzetébresztő volt. Czinka Panna, Bihari, Boka, Sárközi Ferkó, Patikárus, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista muzsikája képes volt rá, hogy a zsenialitás szuggesztiójával a nemzet meg­maradásának reményéhez nélkülözhetetlen pszichológiai állapotot teremtsen százezrek, milliók lelkében. Olyan lelki állapotot, érzelmi erőt, amely a főúri palotákban is, mezővárosok, falvak báltermeiben, kurtakocsmáiban is átélhe­­tővé, közösségivé teszi magyarságunkat, hazafiságunkat, összetartozásunkat. Nemzeti katasztrófák, kilátástalanul mély szakadékok szélénél is támadhatott remény e muzsika által: lesz még magyar jövő! Ha Károlyi Pista gróf cigány­muzsikája eltáncolja húgával a magyar táncot, a csárdást, a gyöngyösi kapások táncát, akkor ez a nemzeti öltözet díszében kiragyogó tánc igen nagy hatású üzenet. Ha ezzel az első, demonstratív tánccal az 1830-as évek elején hódító útjára indul a csárdás, akkor ez éppúgy üzen magyar millióknak, mint ahogy a Himnusz, a Szózat, a nemzeti dal üzen. A szabadságharc bukásába, a szabad Magyarország reményének elvesztésébe belerokkanó Vörösmarty sír, zokog, ha a vén cigány, Patikárus Ferkó hegedűje jajong az ősi magyar dalokkal, de az általános letargia helyzetében mégis papírra veti a költő: „...lesz még egyszer ünnep a világon!" Ha Sárközi Ferkó, Kossuth által hadnagyi rangra emelt ka­tonazenész a nemzeti tragédia után nyolc-tíz évvel egyszer csak a bécsi udvar báljaiba viszi be az ősi magyar muzsikát, a nemzeti táncot, a magyar viseletek tüntető ragyogását, akkor önbizalmat erősít. Sőt, Deák szellemében szuggerál­­ja: ha élni akarunk, muszáj kibékülni Béccsel! Mintha tudná a prímás: Széche­nyi is pontosan ezt üzeni haza Döblinből, börtönéből. Létkérdés a kiegyezés. Ha a kocsmák imbolygó mécslángjai mellett valahol a Felvidéken juhászok, szolgalegények, jobbágyfiúk együtt járják a kopogóst nógrádi, honti, gömöri cigánybandák muzsikájára, akkor a tánc több lesz jó mulatságnál. Magyar ifjak, leányok, menyecskék összekapaszkodva táncolják ki, éneklik el minden fájdal­mukat, bánatukat és csekélyke reményüket, hogy az iszonyatos szegénység, kiszolgáltatottság viszonyai közt is élni kell! Az összekapaszkodás szuggerálja.

Next