Napút, 2012 (14. évfolyam, 1-10. szám)
2012-07-01 / 6. szám - Budapest-szegletek
TÉKA /WptiT sorban: Ady Nagyváradról nemcsak tisztábban látott, mint akik a közelében éltek, bátorsága is volt, hogy megvédje a nemtelen vádaskodókkal szemben. „(...) Beszédes ez a te ravatalod: rettenetes tetemrehívás. (...) Ecce homo sapiens - hűlten... Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi. Éles volt a szeme, tehát keserű volt magányos szíve, s rombolóan lázas az agyveleje. Mellékesen pedig legelső íróembere volt az országnak, és még azt meg is bocsátották neki. De hogy látni és beszélni mert, azt nem bocsátották meg soha. Kis fűzfapoétákból koszorús lantosok lettek, a szociológia dedósaiból akadémiai tagok, vele kezdő apró zsurnalisztákból miniszterek. Ő, a legnagyobb költő, a legradikálisabb reformer s legbecsületesebb, mert legőszintébb újságíró kiadta páráját agyonhajszolt vadként. (...) Kemény, cinikus emberek vagyunk, de elbőgjük mindjárt magunkat... Itt hagyunk hát, Tolnai Lajos mester. (...) Visznek mindjárt a díszsírhely felé... (...) Egyébként szép tavaszi idő van, a föld forog, már érdemes magyar írókat ingyen és díszesen temetnek. Mindazonáltal megverte az Isten, aki még vagy háromszáz esztendőn belül úgy teremtődik a magyar földre, hogy megírja vagy kimondja a maga igazait..." Már a következő években kezdetét vehette volna a Tolnai-hagyaték örökbevétele, az egyik legjobb regénye, A báróné ténsasszony 1905-ben jelent meg a Mikszáth szerkesztette Magyar regényírók képes kiadásában. Az sem mellékes, hogy négyflekkes ajánlással maga Mikszáth bocsátotta a XX. századba, ám éppen ezzel az ajánlással nehéz egyenesbe jönni: sorolja Tolnai érdemeit, kritikai észrevételei egy része is helytálló. De mit kezdhetett az olvasó az ilyesféle 'adok is - el is veszek' kommendálással? „Makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az elementuma. (...) A mellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valóságos macskatermészet, hízeleg, de karmol. (...) Rossz természete mindinkább kidomborodik, híveivel örökös harcban áll, látása elhomályosul, alkalmazkodási képességének utolsó abroncsa is elpattan, érzékenysége kicsordul, epe és epe, végig epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és amint lehet." Ám ha az iménti elmarasztalások még talán „csak" Mikszáth túlzásai, a következők már tévedések! „Az író szenvedett (...), mert el kellett hagynia az irodalmi focust, de az ember kibontakozhatott" - írja a Marosvásárhelyre került Tolnairól. Ennek pont az ellenkezője igaz: nem „kellett" elhagynia Pestet, nagy reményekkel maga pályázott a marosvásárhelyi lelkészi állásra, ahol „az ember" (sem magánemberként, sem papi hivatalában) egyáltalán nem bontakozott ki, viszont író lett! „A nyomorúságos csendes papnak megadja lelke békéjét. Kedvvel is dolgozgatott itt egy darabig, apró gyermekeivel játszadozva." Mikszáth is ismerhette (ismernie kellett volna!) A sötét világot: „így törekedtem visszaverni ellenségeimet, midőn a sors új csapással sújtotta még mindig perben álló fejemet: elvette szépen fejlődött kis hároméves leányunkat, Idunát." Végezetül jöjjön az „ajánlás" legnagyobb képtelensége: 2 Mikszáth Kálmán előszava. In: T. L. báróné ténsasszony, Bp., 1905, Franklin Társulat 3 Képes Családi Lapok, 1894-95.