Napút, 2012 (14. évfolyam, 1-10. szám)

2012-07-01 / 6. szám - Budapest-szegletek

TÉKA /WptiT sorban: Ady Nagyváradról nemcsak tisztábban látott, mint akik a közelében éltek, bátorsága is volt, hogy megvédje a nemtelen vádaskodókkal szemben. „(...) Beszédes ez a te ravatalod: rettenetes tetemrehívás. (...) Ecce homo sapiens - hűlten... Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi. Éles volt a szeme, tehát keserű volt magányos szíve, s rombolóan lázas az agyve­leje. Mellékesen pedig legelső íróembere volt az országnak, és még azt meg is bocsátották neki. De hogy látni és beszélni mert, azt nem bocsátották meg soha. Kis fűzfapoétákból koszorús lantosok lettek, a szociológia dedósaiból akadémiai tagok, vele kezdő apró zsurnalisztákból miniszterek. Ő, a legna­gyobb költő, a legradikálisabb reformer s legbecsületesebb, mert legőszintébb újságíró­­ kiadta páráját agyonhajszolt vadként. (...) Kemény, cinikus emberek vagyunk, de elbőgjük mindjárt magunkat... Itt hagyunk hát, Tolnai Lajos mester. (...) Visznek mindjárt a díszsírhely felé... (...) Egyébként szép tavaszi idő van, a föld forog, már érdemes magyar írókat ingyen és díszesen temetnek. Mindazonáltal megverte az Isten, aki még vagy háromszáz esztendőn belül úgy teremtődik a magyar földre, hogy megírja vagy kimondja a maga igazait..." Már a következő években kezdetét vehette volna a Tolnai-hagyaték örökbe­vétele, az egyik legjobb regénye, A báróné ténsasszony 1905-ben jelent meg a Mikszáth szerkesztette Magyar regényírók képes kiadásában. Az sem mellékes, hogy négyflekkes ajánlással maga Mikszáth bocsátotta a XX. századba,­ ám ép­pen ezzel az ajánlással nehéz egyenesbe jönni: sorolja Tolnai érdemeit, kritikai észrevételei egy része is helytálló. De mit kezdhetett az olvasó az ilyesféle 'adok is - el is veszek' kommendálással? „Makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az elementuma. (...) A mellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valósá­gos macskatermészet, hízeleg, de karmol. (...) Rossz természete mindinkább kidomborodik, híveivel örökös harcban áll, látása elhomályosul, alkalmazkodá­si képességének utolsó abroncsa is elpattan, érzékenysége kicsordul, epe és epe, végig epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és a­mint lehet." Ám ha az iménti elmarasztalások még talán „csak" Mikszáth túlzásai, a kö­vetkezők már­­ tévedések! „Az író szenvedett (...), mert el kellett hagynia az irodalmi focust, de az ember kibontakozhatott" - írja a Marosvásárhelyre került Tolnairól. Ennek pont az ellenkezője igaz: nem „kellett" elhagynia Pestet, nagy reményekkel maga pályázott a marosvásárhelyi lelkészi állásra, ahol „az ember" (sem magánem­berként, sem papi hivatalában) egyáltalán nem bontakozott ki, viszont­­ író lett! „A nyomorúságos csendes papnak megadja lelke békéjét. Kedvvel is dolgoz­gatott itt egy darabig, apró gyermekeivel játszadozva." Mikszáth is ismerhette (ismernie kellett volna!) A sötét világot:­ „így törekedtem visszaverni ellenségeimet, midőn a sors új csapással súj­totta még mindig perben álló fejemet: elvette szépen fejlődött kis hároméves leányunkat, Idunát." Végezetül jöjjön az „ajánlás" legnagyobb képtelensége: 2 Mikszáth Kálmán előszava. In: T. L.­­ báróné ténsasszony, Bp., 1905, Franklin Társulat 3 Képes Családi Lapok, 1894-95.

Next