Napút, 2012 (14. évfolyam, 1-10. szám)

2012-07-01 / 6. szám - Budapest-szegletek

Moor „Már­tolla is kezdte elhagyni, mikor egy csekély állást kapott egyik fővárosi iskolánál. E kis jelentéktelen kathedrán érte az alkony. Mikor aztán itt is össze­különbözött mindenkivel és már úgy látszott, megint katasztrófához közeledik, egy őszi estén - 1892-ben - eljött a legeslegutolsó barátja, a Halál." Tolnai Lajos nem 1892-ben és nem „egy őszi estén", hanem 1902. március 19-én halt meg! Hogyan lehetett kortárs szépíró halála dátumában egy teljes évtizedet tévedni­­ három évvel az író halála után?! És miféle „ajánló levél" ez A báróné ténsasszony huszadik századi karrier­jéhez? A XX. század első negyedét jobbára az jellemezte, hogy csatlakozott Mik­száth véleményéhez. Endrődi Sándor Tolnai „gyűlölködő természetéről" írt,­ és úgy találta, hogy „oly gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak". Pintér Jenő­ is a haragos, indulatos Tolnaival viaskodik: megbocsáthatatlan vétkének tartotta, hogy „gyűlölte a tekintélyeket, haragudott a gazdag emberekre"; ám hogy okkal gyűlölt-e, hogy indokoltan haragudott-e - ezt Pintér nem mérle­gelte. Császár Elemér­ talál ugyan „a regények között egypárat", „mely egy vagy más szempontból méltó a figyelemre". A báróné ténsasszonyról pedig éppenséggel azt írta, hogy „Tolnai legmozgalmasabb, legnagyobbszerű alko­tása", ám ő sem félt kevésbé attól a bizonyos „haragtól", voltaképpen a meg nem alkuvó társadalomkritikától, mint Pintér vagy Endrődi. Császár Elemér Tolnaija „elvakult haragjában nemcsak a meglévő hibákat és vétkeket túlozza, hanem egészen alaptalan vádakkal feketíti be mind a közelmúlt, mind a jelen társadalmát, így a Bach-korszak képe nála szörnyű hazugság: a magyarság meghódol a cseh beamtereknek, ünnepli, tejbe-vajba füröszti őket, befogadja a családjába, s olyan együgyű, hogy egy-egy szélhámos egész várost lépre visz." Kérem, olvassák el A bárónét, addig is álljon itt egy rövid mutatvány a fő „szélhámos", Schwindler Gusztáv egyik „lépre vivő" tettéről (tegyük hozzá: az örök S., minden kor S. G.-ja rendre „lépre" csalogató akciójáról). És tessék eldönteni, hazudott-e Tolnai? Nagy-Kakasd mezővárosban vagyunk, 1852-ben, nagy tempóban halad mindennemű dolgaival az idegenekkel jött fogorvos, Schwindler. „Schwindler úr egyleteket alakított felsőbb miniszteri engedéllyel, pomoló­­giai egyleteket, ének- és zenekarokat, méhész- és borász-társaságokat. Szedte az embereket innen is, onnan is, mindennap egy csomó éles, bús­ magyar fogat vitt haza a belső zsebeiben, azokat kifúrta, czérnára fűzte, megszámozta, meg­­dátumozta, és ellátta a birtokosaik neveivel. Igen is. Voltak professzori fogak, az öreg igazgató foga, a históriáé professzor foga, a számtantanárnak, az ifjú Kakuk Péternek a foga, volt a gimnáziumban egy költő, aki nemcsak a két szép metszőfogát adta, de igen szép verseket is írt az új korszak embereiről és embereire. (...) Schwindler itt, Schwindler ott­­ mindenütt a derék Schwindler Gusztáv. Soha annyi Gusztávot egy esztendő alatt nem kereszteltek, mint 1852-ben." 4 In: Ferenczy Zoltán (szerk.): A magyar irodalom története, 1896, II. k. 748-49. 5 Pintér Jenő: A magyar irodalom története két kötetben, Bp., 1938, II. k. 588. 6 Császár Elemér: A magyar regény története, Bp., 1922., Pantheon Rt. 266-273.

Next