Napút, 2012 (14. évfolyam, 1-10. szám)
2012-07-01 / 6. szám - Budapest-szegletek
Moor „Mártolla is kezdte elhagyni, mikor egy csekély állást kapott egyik fővárosi iskolánál. E kis jelentéktelen kathedrán érte az alkony. Mikor aztán itt is összekülönbözött mindenkivel és már úgy látszott, megint katasztrófához közeledik, egy őszi estén - 1892-ben - eljött a legeslegutolsó barátja, a Halál." Tolnai Lajos nem 1892-ben és nem „egy őszi estén", hanem 1902. március 19-én halt meg! Hogyan lehetett kortárs szépíró halála dátumában egy teljes évtizedet tévedni három évvel az író halála után?! És miféle „ajánló levél" ez A báróné ténsasszony huszadik századi karrierjéhez? A XX. század első negyedét jobbára az jellemezte, hogy csatlakozott Mikszáth véleményéhez. Endrődi Sándor Tolnai „gyűlölködő természetéről" írt, és úgy találta, hogy „oly gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak". Pintér Jenő is a haragos, indulatos Tolnaival viaskodik: megbocsáthatatlan vétkének tartotta, hogy „gyűlölte a tekintélyeket, haragudott a gazdag emberekre"; ám hogy okkal gyűlölt-e, hogy indokoltan haragudott-e - ezt Pintér nem mérlegelte. Császár Elemér talál ugyan „a regények között egypárat", „mely egy vagy más szempontból méltó a figyelemre". A báróné ténsasszonyról pedig éppenséggel azt írta, hogy „Tolnai legmozgalmasabb, legnagyobbszerű alkotása", ám ő sem félt kevésbé attól a bizonyos „haragtól", voltaképpen a meg nem alkuvó társadalomkritikától, mint Pintér vagy Endrődi. Császár Elemér Tolnaija „elvakult haragjában nemcsak a meglévő hibákat és vétkeket túlozza, hanem egészen alaptalan vádakkal feketíti be mind a közelmúlt, mind a jelen társadalmát, így a Bach-korszak képe nála szörnyű hazugság: a magyarság meghódol a cseh beamtereknek, ünnepli, tejbe-vajba füröszti őket, befogadja a családjába, s olyan együgyű, hogy egy-egy szélhámos egész várost lépre visz." Kérem, olvassák el A bárónét, addig is álljon itt egy rövid mutatvány a fő „szélhámos", Schwindler Gusztáv egyik „lépre vivő" tettéről (tegyük hozzá: az örök S., minden kor S. G.-ja rendre „lépre" csalogató akciójáról). És tessék eldönteni, hazudott-e Tolnai? Nagy-Kakasd mezővárosban vagyunk, 1852-ben, nagy tempóban halad mindennemű dolgaival az idegenekkel jött fogorvos, Schwindler. „Schwindler úr egyleteket alakított felsőbb miniszteri engedéllyel, pomológiai egyleteket, ének- és zenekarokat, méhész- és borász-társaságokat. Szedte az embereket innen is, onnan is, mindennap egy csomó éles, bús magyar fogat vitt haza a belső zsebeiben, azokat kifúrta, czérnára fűzte, megszámozta, megdátumozta, és ellátta a birtokosaik neveivel. Igen is. Voltak professzori fogak, az öreg igazgató foga, a históriáé professzor foga, a számtantanárnak, az ifjú Kakuk Péternek a foga, volt a gimnáziumban egy költő, aki nemcsak a két szép metszőfogát adta, de igen szép verseket is írt az új korszak embereiről és embereire. (...) Schwindler itt, Schwindler ott mindenütt a derék Schwindler Gusztáv. Soha annyi Gusztávot egy esztendő alatt nem kereszteltek, mint 1852-ben." 4 In: Ferenczy Zoltán (szerk.): A magyar irodalom története, 1896, II. k. 748-49. 5 Pintér Jenő: A magyar irodalom története két kötetben, Bp., 1938, II. k. 588. 6 Császár Elemér: A magyar regény története, Bp., 1922., Pantheon Rt. 266-273.