Napút, 2012 (14. évfolyam, 1-10. szám)
2012-07-01 / 6. szám - Budapest-szegletek
TÉKA /WptiT Ugyanebben a számban Erdei Ferenc A magyar úri rend romlásáról címmel arról írt, hogy - éppen a Kéry család olvastán - újabb örökségre talált: „(...) Móricz Zsigmond fölfedezett egy olyan Tolnai-regényt, amelyben legalább olyan izgalmasan jelenik meg az úri rend sorsa, mint a mai népies irodalom lapjain a parasztságé. Érdemes itt legalább egy lélegzetvételnyi időre megállni, s főtémaként eszmélkedni a magyar úri rend sorsán, annál is inkább, mert minél komolyabb ügye valakinek a nem úri rendű nép sorsa, annál inkább érdekelheti ez a kérdés (...)" Erdei a regény dokumentumértékét hangsúlyozza, hogy a művészi megformálásban akadhat kifogás, „ezen legfeljebb az esztétikusok bánkódhatnak". „Művében a bomló magyar úri rend szociográfiája a főtéma, s ezt éppolyan buzgón és hitelre törekvően részletezi, mint a mostani népies írók a parasztság sorsát. (...) Nem nyertünk vele nagy művet, de pontos és hiteles adalékot kaptunk a magyar úri rend bomlásáról." Még egy határozott kiállás jelezte ezekben az években, hogy Németh László és Móricz Zsigmond szava nem maradt hatástalan: a Sorsunk 1943. márciusi számában Féja Géza vette fel a „Tolnai-ügyet".” Ahogy olvassuk, érezzük, hogy amit a magyar közvélemény legkevésbé fogadott el, Féja azt tartotta a legtöbbre: Tolnai erkölcsi alapállását és erkölcsi fogantatású indulatát: „Marosvásárhelyt érezte a saját bőrén a társadalmi harcok és válságok szenvedélyeit s szenvedéseit, ekkor robbant ki az eddigi „papos" íróból a magyar pap egyik legmélyebb öröksége: az etikai indulat, a XVI. század prédikátorainak elsüllyedt lelke. Tolnai is, akár a hajdani prédikátorok, az ember etikai próbájának tekintette az életet, s legdöntőbb erénynek az etikai bátorságot vallotta. Nem tudott lagymatag »lekipásztorrá« szegődni, hanem az igazság komor őrzőjének, az erkölcsi tisztaság haragos földi küldöttjének szegődött, nagy vállalkozásba fogott, fölvette az egész társadalommal a harcot. Nem volt mai értelemben vett társadalmi tudata, nem szűkült egy osztály, vagy társadalmi tan szolgájává - az egész társadalmat átfúró viharokat, a minden réteget átható folyamatokat szemlélte, egy tévútra siklott korszak mindenfelé elszivárgó mérgeinek útját figyelte. Az egészért s az egész ellen harcolt, akár a prédikátorok, vallássá nemesítette az irodalmat s papi horizontját az élet horizontjává szélesítette." A huszadik század második feléből három nevet említek a meglehetősen szegény Tolnai-szakirodalomból. Simó Jenő Tolnai halála ötvenedik évfordulója alkalmából írt:s a „hivatal" képviseletében emlékezett, a „hivatal" nevében jelentett be igényt Tolnaira. Mutatkozott is vele, hogy elkezdődik valami: az ötvenes években és a hatvanas évek elején újra megjelent néhány fontos Tolnai-könyv: Az ötforintos (1951); Az új főispán (1955); Jubilánsok és A szentistváni Kéry család (együtt, 1956); Válogatott művei, benne az Eladó birtokok című regény és tizenegy elbeszélés, novella (1958); A polgármester úr (1962) - ám az egyik leginkább hiányzó könyv, A báróné ténsasszony akkor is „elfelejtődött": utolsó kiadása a Mikszáthféle „Magyar regényírók"-sorozatbeli volt 1905-ben 8 Féja Géza: Tolnai Lajos ébresztése, Sorsunk, 1943. március 9 Simó Jenő: Tolnai Lajos öröksége, Csillag, 1952. május-június