Napút, 2017 (19. évfolyam, 1-9. szám)
2017-03-01 / 2. szám - Dwa bratanki
viselet, és sokan átszöktek a határon, hogy harcolhassanak a felkelők oldalán. A lengyel ügyet az ellenzék vezetői - Deák, Kölcsey, Eötvös, Kossuth - nyíltan támogatták, s ez nagy aggodalmat keltett Bécsben. Ausztria nem kívánt beleavatkozni az eseményekbe, idegesen figyelte azokat, mert jóllehet a nemesi felkelés csak az orosz fennhatóság alatt levő területekre terjedt ki, s nem hirdetett meg általános felkelést a parasztság körében, mégis óriási visszhangra talált a másik két megszállt lengyel területen is. 1831 májusában azonban a lengyel felkelők Osztrolenkánál súlyos vereséget szenvedtek. Az orosz csapatok bevonultak Varsóba, s a bukást véres megtorlás követte. A lengyel történetírás az 1830. évi felkelés politikai menekültjeit a „nagy emigráció" néven tartja számon. Az emigránsok legjavát nemesek, katonák, kisebb részét értelmiségiek adták. Nyolc-kilencezer lengyel felkelő menekült Franciaországba és Angliába, kisebb arányban Belgiumba, Svájcba és az Egyesült Államokba, mégpedig Galícián és Magyarországon át. A lengyelek menekülését Magyarországon mindenütt segítették. A bécsi rendőrhatóságok, állítólagos lengyel felforgatók ellen kutatva, vizsgálatot rendeltek el. Reviczky kancellár pedig nyilvántartást készíttetett a lengyeleket befogadó magyar nemesekről és városokról. Sok helyen házkutatást tartottak, de a vármegyék tiltakozása miatt ezzel hamarosan fel kellett hagyniuk. A rendőrség által körözött lengyeleket „nem találták meg", holott azok nyilvános kávéházakban is szabadon mutatkoztak, élvezve a lakosság rokonszenvét és támogatását. A nagy emigráció első hullámából viszonylag mégis kevesen maradtak hazánkban, főleg Pesten, Pozsony /Ipur ban és a nagy felvidéki városokban, így Bártfán, a magyarországi lengyel emigráció központjában. Ausztria és Oroszország 1834-ben kölcsönös kiadatási megállapodást kötött egymással, de annak érvényessége csak korlátozott mértékben vonatkozott a Magyar Királyságra, így a Galíciában menedéket kapó lengyel felkelők is átjöttek Magyarországra. Például Jerzy Bulharyn-Adam Czartoryskinek, a lengyel emigráció konzervatív szárnya vezetőjének egyik megbízottja - egészen 1848-ig zavartalanul élt hazánkban saját nevén, miközben Galícia kormányzója kétszer (1838, 1841) kérte a magyar vármegyéktől kiadatását. Bécs joggal vélte úgy, hogy a magyar vármegyék semmibe veszik a lengyelekkel kapcsolatos intézkedéseit, s a rendőrhatóságok előtt szándékosan eltitkolják jelenlétüket. Bécset főleg az idegesítette, hogy 1833-tól a lengyel emigránsok számítottak a magyarok rokonszenvére, s hogy megbízottai és Czartoryski küldöttei szabadon mozoghattak Magyarországon. Szinte példa nélküli esetként emlegették, hogy Janusz Woronicz, Czartoryski képviselője, Pesten folytatott tárgyalásokat Teofil Modejewskivel az emigráció konzervatív és demokrata szárnyának megegyezéséről. De nemcsak Czatoryski képviselői mozoghattak nyugodtan és veszély nélkül hazánkban. A demokrata szárny vezetőjéhez, Joachim Lelewelhez közel álló Ludwig Zalinski ezredes és tisztjei szintén többször megfordultak Pesten, propagandát folytattak honfitársaik között a Felvidéken és Galíciában, tárgyalásokat folytattak a magyar ellenzék vezetőivel. Az emigráció két szárnya különben is arra biztatta az otthon és külföldön szervezett összeesküvésben részt vevő lengyeleket, hogy Magyarországra meneküljenek.