Napút, 2017 (19. évfolyam, 1-9. szám)

2017-03-01 / 2. szám - Dwa bratanki

viselet, és sokan átszöktek a határon, hogy harcolhassanak a felkelők olda­lán. A lengyel ügyet az ellenzék vezetői - Deák, Kölcsey, Eötvös, Kossuth - nyíltan támogatták, s ez nagy aggo­dalmat keltett Bécsben. Ausztria nem kívánt beleavatkozni az eseményekbe, idegesen figyelte azokat, mert jóllehet a nemesi felkelés csak az orosz fenn­hatóság alatt levő területekre terjedt ki, s nem hirdetett meg általános fel­kelést a parasztság körében, mégis óriási visszhangra talált a másik két megszállt lengyel területen is. 1831 májusában azonban a len­gyel felkelők Osztrolenkánál súlyos vereséget szenvedtek. Az orosz csa­patok bevonultak Varsóba, s a bukást véres megtorlás követte. A lengyel tör­ténetírás az 1830. évi felkelés politikai menekültjeit a „nagy emigráció" né­ven tartja számon. Az emigránsok leg­javát nemesek, katonák, kisebb részét értelmiségiek adták. Nyolc-kilencezer lengyel felkelő menekült Franciaor­szágba és Angliába, kisebb arányban Belgiumba, Svájcba és az Egyesült Államokba, mégpedig Galícián és Ma­gyarországon át. A lengyelek menekülését Ma­gyarországon mindenütt segítették. A bécsi rendőrhatóságok, állítólagos lengyel felforgatók ellen kutatva, vizs­gálatot rendeltek el. Reviczky kan­cellár pedig nyilvántartást készíttetett a lengyeleket befogadó magyar ne­mesekről és városokról. Sok helyen házkutatást tartottak, de a vármegyék tiltakozása miatt ezzel hamarosan fel kellett hagyniuk. A rendőrség által kö­rözött lengyeleket „nem találták meg", holott azok nyilvános kávéházakban is szabadon mutatkoztak, élvezve a lakosság rokonszenvét és támogatá­sát. A nagy emigráció első hullámából viszonylag mégis kevesen maradtak hazánkban, főleg Pesten, Pozsony­ /Ipur­ ban és a nagy felvidéki városokban, így Bártfán, a magyarországi lengyel emigráció központjában. Ausztria és Oroszország 1834-ben kölcsönös kiadatási megállapodást kötött egymással, de annak érvényes­sége csak korlátozott mértékben vo­natkozott a Magyar Királyságra, így a Galíciában menedéket kapó lengyel felkelők is átjöttek Magyarországra. Például Jerzy Bulharyn-Adam Czarto­­ryskinek, a lengyel emigráció konzer­vatív szárnya vezetőjének egyik megbí­zottja - egészen 1848-ig zavartalanul élt hazánkban saját nevén, miközben Galícia kormányzója kétszer (1838, 1841) kérte a magyar vármegyéktől ki­adatását. Bécs joggal vélte úgy, hogy a magyar vármegyék semmibe veszik a lengyelekkel kapcsolatos intézkedése­it, s a rendőrhatóságok előtt szándé­kosan eltitkolják jelenlétüket. Bécset főleg az idegesítette, hogy 1833-tól a lengyel emigránsok számítottak a ma­gyarok rokonszenvére, s hogy meg­bízottai és Czartoryski küldöttei sza­badon mozoghattak Magyarországon. Szinte példa nélküli esetként emle­gették, hogy Janusz Woronicz, Czar­toryski képviselője, Pesten folytatott tárgyalásokat Teofil Modejewskivel az emigráció konzervatív és demokrata szárnyának megegyezéséről. De nemcsak Czatoryski képviselői mozoghattak nyugodtan és veszély nélkül hazánkban. A demokrata szárny vezetőjéhez, Joachim Lelewelhez kö­zel álló Ludwig Zalinski ezredes és tisztjei szintén többször megfordultak Pesten, propagandát folytattak honfi­társaik között a Felvidéken és Galíciá­ban, tárgyalásokat folytattak a magyar ellenzék vezetőivel. Az emigráció két szárnya különben is arra biztatta az otthon és külföldön szervezett össze­esküvésben részt vevő lengyeleket, hogy Magyarországra meneküljenek.

Next