Napút, 2018 (20. évfolyam, 1-10. szám)
2018-04-01 / 3. szám - Szövetségtársaság
/Щ1лт Költő volt, világszemű Emlékhely. Emelő hely, ahogy ismerői ismerik: a magyar költészet betlehemi jászola. Hódolattal állok a jelképpé nőtt jászol mellé. A csend is csupa áhítat. Ének tölt el. Égnek feszülő dallam. Hozzá a merész gondolat. Ha élne, s látná, hogy mivé szépült az egykori, Gát utcai árnyékos hajlék, minden bizonnyal derűbe simulna az arca. Nemes hely. Hála övezi. Ünnep és sors. A hun-Atilla-álma, hányatott gyermekkortól a sínek sikolyáig... Maradjunk az ünnepnél — a szó, a lélek, az ébredés és ébresztés, a kiteljesedés ünnepénél. József Attilánál. A csillagokig szigorodott költőnél. Annál a magaslatnál, ahová a kiküzdött magaslat emelte. Egyetemes mérték szerint a költészet íve: Homérosztól máig zarándoklat. A magunkét jelölve: hét évszázad lírakincse. Többször megkíséreltem, hogy magaslatát befogjam, két sorig jutottam. Költő volt, világszemű. A világszem, szándékom szerint kettős mértéket egyesít: írói minőség és földrajzi távolság. Kettő együtt: világirodalmi térhódítás. Világ- és kis nyelvek sokasága fogott, s fog ma is a József Attila élénk- és felmutatásába... Költő volt, írom elém, elénk immár szívvésetként, századok hosszáig az is marad. Innen a bensőséges érzés, ha idézem, az élő költő tisztul elém. Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. Míves, szemíves szavak, toldom utána, hogy mihamarabb eljussak a költészet napja ünnepforrásához. A mai nap kettős ihletlázához! Budapest, 2018. április 11. Beszéd József Attila Korong utcai emléktáblájánál