Napút, 2019 (21. évfolyam, 1-6. szám)

Napút-füzetek 131. - Druzsin Ferenc: A közhely remekművei? Fejezetek a népszínmű történetéből

Ennyi. Persze a betyárvilágban is egy dolog a szándék („azt teszem, a­mit magam akarok"), és más a valóság. Zöld Marcit is utolérte a betyársors: a pandúrok ejtette sebből egy szép csárdásné gyöngéd gondoskodása még talpra állította, ám ugyanennek a szépasszonynak a féltékenysége juttatta őket a vármegye kezére, onnan pedig kötélre. (Ez valahol a harmadik kötet közepén történt; halálukkal eltűnt a regényből a betyárvilág. Nem volt betyár, nem volt mit „tu­dósítani" róluk.) A Kenyér és becsület cselekménye az ötvenes években kezdődik, amikor az Egy régi udvarház utolsó gazdája (Gyulai Pál), Az új földesúr (Jókai Mór) és A báróné ténsasszony (Tolnai Lajos) regényeké. Gyulai 1857-ben adta közre napilapban 62 folytatásokban a regény „öncen­zúráit", az önkényuralom éveiben közölhető változatát Radnóthy Elek és kora tragikusan abszurd viszonyáról; pont tíz évvel később könyv alakban már az eredetileg „véglegesnek" szánt, ám jobb időkre eltett szöveggel látott napvilá­got. Az új földesúr megjelenési dátuma 1862. A mű igazi Jókai-regény; reményt nyújt a nehéz időkben, sőt néhány négyzetkilométeren, Garanvölgyi és a vele szomszédos Ankerschmidt birtokán öt esztendővel előre is hozta a kiegyezést. Tolnai huszonöt esztendő távolából (1882-ből) nézett vissza az ötvenes évekre: idegen elnyomókat, Schwindler Gusztávokat látott, és megnyomorított, kiszol­gáltatott magyarokat. De látott mást is: az önkényuralmat kiszolgáló, s ennek jutalmául szépen gyarapodó magyarokat, nem is keveset. Abonyi regényében ebből a szépirodalmi többszólamúságból jóformán semmi nincs: egy-egy óvatos utaláson kívül semmi jele, hogy Világos után va­gyunk. A pusztuló-hanyatló kúriákkal talán Gyulaihoz közelít, a magyar földön gazdálkodó Katuschek mintha Ankerschmidt lovagot idézné. S ami még utalás azokra az időkre: a magyar polgárok óvatos szava, visszafogott élete, s egy-egy emberséges (és magyar!) tisztviselő humánus gesztusa... Amikor viszont 1860-ban lazított a szorításon az elnyomó gépezet (és valóban lazult is néhány ereszték), egyszerre bezúdultak a változások Abonyi regénybeli világába. „A házak ablakaiból s a boltok ajtaja fölött lebegő rég nem látott nemzetiszín zászlók vidor és szívemelő látványként szolgáltak. Daczára a tél száraz fagyának mosolygott minden. (...) A járdákon jártak, keltek, sürögtek a mindent látni kívánók. Ámbár bizonnyal olvasták már, mégis újra megállották a tér és az ut­­czák szegleteire felfüggesztett hirdetményeket olvasni, hogy úgy­szólván, könyv nélkül megtanulhassák a Casino termében tartandó ünnepély programját (...)." A parádé kiváltképp a visszakapott magyar nyelvet ünnepelte, amit jócskán fel is erősített a Kazinczy-évforduló. Mellette, ahogy A báróné ténsasszony bán, itt is látványos és túláradó volt a magyar öltözetre váltás. Csakhogy Tolnainál a szatíra és a mögöttesében felismerhető „cukrozott epe",63 a humor hangolta a városka mutatványát, Abonyinál érzelmes ünnepélyesség csodáltatja például az „átöltözött" Endrényi fivéreket. * 65 52 Urházy György 1857 júliusában indított lapjában, a Magyar Postában. 65 Arany János írja a Bolond Istók első énekében a humorról: „Ez a hullámos emberszív nedé­­lye, / halandó létünk cukrozott epéje."

Next