Napút, 2019 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2019-04-01 / 3. szám - „Nem kellek. Jól van.”
ki... De hogy látni és beszélni mert, ezt nem bocsátották meg soha. Kis fűzfapoétákból koszorús lantosok lettek, a szociológia dedósaiból akadémiai tagok, vele kezdő apró zsurnalisztákból miniszterek. Ő a legnagyobb költő, legradikálisabb reformátor s legbecsületesebb, mert legőszintébb újságíró kiadta páráját agyonhajszolt vadként. Ma már ilyen csak nálunk történhetik meg. Max Hardent beketerezhetik, de rajong érte a világ minden intelligens embere. Makszim Gorkijt még a muszka kancsuka is respektálja. Csak nálunk veszett el teljesen az, aki őszinte s aki transzigálni [h itt: (nagyvonalúan) túllépni] nem tud... Kemény, cinikus emberek vagyunk, de elbőgjük mindjárt magunkat..." Fanyar összehasonlítás mindehhez, hogy a modern irodalmat is sokszor és szívesen közlő Tolnavármegye gyászjelentésében azt írta 1902. március 23-án a „kiváló íróról": „úgyszólván csak halálának szomorú alkalmából tudtuk meg, hogy tolnamegyei [!] származású". Ady még kétszer említi élete során Tolnai nevét. Először kulcsfontosságú A magyar Pimodániában a Nyugat 1908-as indulásakor. „Öszvérekkel járnak a kalmárok, lelkileg még ma is, s öszvérekkel könnyebb az Olümposzra fölkapaszkodni, mint erdélyi, köpcös, mokány lovakkal. Ezek olcsó panaszoknak látszanak, néhai Tolnai Lajoshoz se illett karakánságoknak, de az őszinteség nem tehet arról, hogy ő útszéli." Másodszor tíz év múlva, halála előtt nem sokkal így vall szellemi élményeiről: „Különös, hogy ama »mélyebb hatást« reám az olvasmányoknak micsoda vegyes társasága tette hétéves koromtól máig. Hétéves koromban kaptam nem éppen jól választott ajándékképp Kisfaludy Sándor öszszes verseit; nekem ez a megnyílt mennyország volt. (Most jut eszembe, hogy Csokonai Vitéz Mihályt majdnem legsűrűbben forgatom ma is könyveim közül, s ő is nagyon fiatal koromban mámorosított meg.) Sue-regények s hasonlók után Goethe forgatott fel, és a Torquato Tassot diákkoromban majdnem egészen lefordítottam. Ha jól emlékszem, Byron, Baudelaire, Vajda János és Tolnai Lajos voltak nagy, mély szenzációim." Ebből nemcsak az igazi, mély Tolnai-hatásra érdemes fölfigyelnünk, hanem a Tassóra vonatkozó adatra is. Aki ugyanis A megszabadított Jeruzsálemet majdnem egészében lefordítja, nem akárhogy tudhat olaszul. Ez pedig azt jelenti, hogy valóban nem köznapi hozzáértéssel és lelkesedéssel értékelheti Babits Mihály Isteni színjáték-fordítását. Herczeg Ferenchez szóló Ne tessék bántani című cikkében ezért írja 1913. február-márciusban: „Pár héttel ezelőtt a Rákosi Jenő Sebestyénjét akartam orron verni, mikor nem kóser kezével a Babits Mihály gyönyörű és nemes Dante-fordításához olyan, de olyan világosan célzatos ostobasággal nyúlt." (Azon már ismét csak a helytörténész mosolyoghat, hogy a tisztelt harcos- és szellemtárs neve éppen Herczeg Ferenc révén kerül elő, hiszen ő egykor Szekszárdra járt haza, mert özvegy édesanyja az itteni gyógyszerész Bátory Elekhez ment férjhez, s még írása is szól a megyeszékhely egyik papjáról, Mikó Györgyről...) A püspökfalattól az akadémikus illemig. „A püspök úr is a Fő-utcán lakott, finom, emeletes barokk palotában, de őt már ritkábban látta a nép, zárkózottan élt, társaságba nem járt soha, s csak a külváros utcáin tűnt fel alkonyatkor törékeny, finom alakja, valamelyik kedves kanonokja, vagy udvari papja kísér