Nefelejts, 1859. április - 1860. március (1. évfolyam, 1-52. szám)
1859-05-08 / 6. szám
Ezüst felhőn arany csillag , Hattyú lovon ifjú lovag, A halállal szembeszállnak, Oh, de kár lesz a halálnak ! Dörg az ágyú, puska ropog A kard csendül, csattan, forog . .. Haj előre ! hajrá !atak ! Folyik a vér mint a patak. Fenn lobog a hadi zászló , De lankad már Czenky László , Kardja kihull a kezéből... Vér patakzik mély sebéből... Lefutott az arany csillag , Összerogyott László lovag. Ezüst felhő tovarepül, Hattyú lovon senki sem ül. Ünnep van a mennyországban,... Az angyalok szép sorjában Valakire várnak. László herczeg megérkezett, Mindenik nyújt felé kezet, S véle tánczot járnak. — Menyegző ez, vigadozzunk ! Neked szép menyasszonyt hozunk... Tekints csak reája! Angyal lett az ékes leány, Ismered-e ? oly halovány ! Judit asszony lánya! Kisértet jár Borzsa várban.. . Talpig hófehér ruhában, Arcza mint a télirózsa*) Tavaszvére csepeg róla... Tőr villog kezében .. A várkertben egy sirhalom , Éjjelente sirrí azon: Én leányom ! jaj leányom , Ifjú véred ég arczámon, Én leányom , jaj leányom ! A vár alatt száz öl mélység... Mondják , onnan kel ki mindég. Arcza mint a télirózsa — Tavasz vére csepeg róla... Judit asszony , szegény asszony! BÉNYEY GÁBOR. *) Verespettyes fehér rózsa. -ji, 64 ANUSKA. (Orosz beszély.) I. Huszonöt éves valók akkor, elég rég volt. Mihelyt szabad ura levék önmagamnak , elhatárzom , hogy egypár évet külföldön utazással töltök el, koránsem azért, hogy nevelésemet kiegészítsem s igy annak zárkövét szerezzem meg, de csupán azon, lehet könnyelmű czélból, hogy világlátási vágyaimnak eleget tegyek. Fiatal, egészséges szóbirtoka voltam, az élet komoly oldalairól sejditéssel sem bírva; minden tartalékeszme, vagy aggályos előérzet nélkül siettem szeszélyeimet foganatosítod, szóval: virágkoromat éltem. Ily elvekkel s óhajokkal aligha jöhettem azon gondolatra, hogy az ember nem növény, s hogy jöhet oly idő, hol az egykor gondtalan homlokon vérveríték fog gyöngyözni, a kenyérkereset súlyos munkája alatt,és nem merült föl agyamban azon igazság eszméje, hogy a virágozásnak testvére a hervadás. Hja ! a fiatalságnak aranycsillámmal ékített mézeskalács a tápja, s hogy gondolna azután arra, hogy egykor talán a kenyér is jó lenne! most azonban erről nincs szó. Én kitűzött terv s czél nélkül bolyongtam inkább, ide s tova , mintsem utaztam ; csak úgy gondolomra , hol tetszett, tovább időztem, ha azután közönyös lett a hely, kerestem mást. S ez nem nagyítás, engem csupán az emberek érdekeltek, irtóztam az ódon gyűjtemények s világhírű emlékkabinetek penészes szagától. Igaz, hogy az örök természet látványa nem volt rám befolyás nélkül, de nem vágytam bámulni rajongón a természet azon részleteit, miket a világ közönségesen természet-szépségeknek kiált ki; felhőkkel csókolódzó sziklatömegek, a béretek meredekei között zúgó örvény — a hegycsermely változatos esése a sziklafalakon nem szövőnek képzetem fölé ábrándokat. Az ily erőltetett bámulat sohasem volt ínyemre. — Ellenben emberek nélkül nem lehettem; csak akkor voltam vidáman boldog, ha őket, szokásaikat, mozgásaikat, félszegségeiket, szóval árnyas fényoldalaikat szemlélhettem. Az én elégültségemre letföltét volt, hogy embertömeg közelében élhessek. Szerettem dőreségeiket; utánoztam őket—kiabáltam, zajongtam midőn ők ; — s nekem úgy tetszett e lármás modor s feszélytelen élvezet ! így szerettem őket tanulmányozni — együtt úszva az árral, — s kielégithetlen s öntetsző kíváncsisággal jövök velők érintkezésbe, hol csak szerét tehetem. Hja! fiatal valók ! Virágkoromat éltem ! Visszatérek tárgyamhoz. Húsz éve körülbelül, hogy a rajnamenti városok egyikében én időztem. Elszigeteltség volt fővágyam, legalább egy kevés időre; szivemben sajgott még a seb, melyet abban egy csinos özvegy szemnyila ütött, kivel egy sétacsónakázás alkalmával ismerkedtem meg. Csinos szellemdús volt a nő, s tán ép ezért az egész világgal kaczérkodott, s nekem 13 szegény halandónak megzavarta fejem. Eleinte úgy látszik, hogy viszonozni fogja bő érzelmemet, — utóbb azonban kiábrándított e csalásomból, egy piros arczú bajor hadnagynak engedve az előnyt fölöttem.— Sebem nem volt mély, igaz, de mégis fájdalmamhoz illőnek hittem, hogy az elszigeteltség magánosságában éljem át a megcsalt remények utófájdalmait. Ezért jöttem egykori szerelmem emlékfoszlányaival a kies fekvésű Z...be. Nem csupán a mezővároska regényes helyzete, mely két összefutó hegylánczszem tövénél oly üdítő s lélekemelő kilátást nyújtott a nézőnek, okozá azt, hogy e szerény helyet eléjetevem a zajosabb rajnaparti városoknak, — hanem az egészenbizonyos vadregényesség s méla nyugalom ömlött el, mely szi-