Nefelejts, 1861. április - 1862. március (3. évfolyam, 1-52. szám)
1861-05-19 / 7. szám
75 %«' Mély bánatunk, de edzi lelkünk A gondolat mely benne kél: Hogy a nemzet hálás szivében Teleki síron túl is él. DALMA. — — FALUN. — Elbeszélés. — Irta :Vértesi Arnold. (Lásd az Y.—VI-dik számokat. — Folyt.) IV. Néhány nappal ezután Kornél ágyban fekvő beteg lett. Meghűlés következtében veszélyes gyuladást kapott. Az életben ugyan szoktak gyakran meghalni emberek ilyen gyuladásokban, de novellákban nem igen szoktak. Kornél sem halt meg. Hanem hetek múltak el, míg annyira magához jött, hogy fölkelhetett ágyából. Nagybátyjára támaszkodva, ingadozó léptekkel jött ki a meleg nyári napra. Szelíd lett, mint valami gyermek, gyöngéd, de ép oly makacs mint a gyermek és rendkívül ingerlékeny. Betegségében rendesen megváltozik az ember, hanem ez a változás a betegség nyomaival együtt szépen elenyészik, s aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Midőn Kornél kezdett már jobban lenni, egyszer nagybátyja szép befőzött gyümölcscsel kínálgatta. Meg nem állhatta, hogy nagyobb dicséret kedvéért el ne mondja, hogy ezt Szanday Márton barátja küldötte. — Azaz, szólt titok teljesen mosolyogva: Mariska küldötte a te számodra. Kornélnak azczába szökött a vér, de ingerültségét visszafojtva, nagyon csendes, halk hangon kérdezte: — És mit gondol bátyám ? A nagybátya azt hitte, igen mulatságos öcscsének ez a zavara, és hangosan nevetett. — Mit gondolok ? Hm, biz én gondolok valamit. — Én pedig azt gondolom, viszonzá ingerülten Kornél, hogy az én számomra ne küldözzön Mariska kisasszony semmit. A nagybátya bámult s boszúsan harapott pipaszárába. Aztán Mariskáról végkép elhallgatott. Nagy lelki szomorúságára s testének nem csekély megfogyatkozására vált ez a hallgatás, de mégis hallgatott. Azonban a befőzött gyümölcsök ezentúl is mindennap megjelentek, s mivel senki sem trombitálta, hogy ki küldi azokat, Kornél nem kérdezte, hogy honnan jönnek ? Megette nagyon jó étvágygyal, amilyennel csak felüdült betegek bírnak. Nem alaptalanul gyanítjuk, miszerint Kornél nagyon jól tudta, hogy azok a bizonyos befőzött gyümölcsök nem nagybátyja kamrájából kerülnek ki, s talán titokban hálásnak is érezte magát a jó gyermek gondoskodásáért, hanem nyilvánosan erről semmi szó nem volt. Mikor aztán az ifjú egészsége napról napra inkább visszatért, s már a hosszú udvaron kívül is kezdett tenni sétákat, legelső látogatását Szandayékhoz intézte. A nagybátya egyenesen a kertbe indult pipázó bajtársát fölkeresni, öcscsét addig is beküldte a szobába, míg ők a kertből visszatérnek. Kornél engedelmeskedett, s ha meg kell mondani az igazat, örömmel engedelmeskedett. A szobába léptekor, Mariska kipirult arccal futott eléje, szemei ragyogtak, s örömtől reszketett minden tagja. Kis kezét önfeledten nyújtotta az ifjú felé, s előbb mint visszavonhatta volna, Kornél gyöngéden megszorította s megcsókolta azt, a nélkül, hogy megnézte volna, vájjon vörös volt-e ? Mariska még jobban elpirult, s orczái egészen sötétvörös színben égtek. Kornél őszinte szavakkal köszönte meg a leánykának részvétét, melylyel megemlékezett róla betegsége ideje alatt. Mariska alig tudott valamit felelni, látszott, hogy nagyon meg van indulva, s igazán, szerencse volt, hogy sírni kezdett, amitől Kornél szörnyűképen borzadott. Csak lassan-lassan nyerte vissza Mariska nyugodtságát. A természetlen piros szín eltűnt arczáról, s ekkor vette észre Kornél, hogy a kis leánynak képe mennyivel halványabb és beesettebb, mint az két hónap előtt volt. Figyelmesebben nézett reá, s látta, hogy termete karcsúbbá lett, karjai vékonyabbak, egész alakján valami bágyadtság látszik. — Szent Isten, szólt ijedten Kornél, talán kegyed is beteg volt ? — Nem, nem! válaszolt élénken Mariska. És újra elpirult. Kornél élesen rá nézett, de nem szólt. Aztán komoran fordította szemeit a föld felé. Olyan fölfedezést tett, amit szeretett volna föl nem fedezni. Még nem tudta bizonyosan, de hinni kezdette, hogy Mariska miatta ily beteg, ily halvány, szenvedő, hogy ez az ő betegségének visszasugárzása. A hiúság sugallatait a férfiak ép oly könnyen meghallgatják, mint a nők. Kornélnak hízelgett az a képzelődés, hogy e leány talán szerelmes belé, hogy mély részvéttel kisérte betegségét, és távol tőle hervadott miatta. De e gondolat az ifjúnak boszúságot is szerzett, s nagyon roszkedvűen hagyta el Szandayék házát. No már most mit csináljon? Sokáig nem tudott elaludni ez éjjel, s ezer tarka gondolat fordult meg fejében. Szerfölött izgatott volt, és szükségesnek találta önmaga előtt erősítgetni, hogy bizonyosan soha nem fog arra a bolond gondolatra jutni, hogy szerelmes legyen Mariskába. Vádolta önmagát, miért is ment el valaha ahhoz a házhoz? Most itt a következménye. Nyakába szerelmesedik egy pusztai szépség, s most a nagybácsi még hatalmasabban fog előlépni, hogy vegye el azt a kisasszonyt minden zöldséges kosaraival együtt. Nagysokára arra a gondolatra jött Kornél, hátha ez mind üres, alaptalan gyanítás ? Ha Mariska nem szerelmes ? És mint az elég furcsán megesik más emberen is, e gondolat még kedvetlenebbé tette. Roszul esett neki, hogy hiúságában nevetségesen elbizakodott véleményt táplált önmaga felől, mint valami kisvárosi dandy, aki hiszi, hogy nyakkendőjével minden nőt elbájol. Mindenesetre meg kell győződnie, hogy gyanításából menynyi igaz, mennyi nem; ezt határozta Kornél. S e hosszú éjen át háromszor is megváltoztatva szándékát, végre abban állapodott meg, hogy látogatásait folytatni fogja. Talán többször is folytatta, mint az épen elkerülhetlenül szükséges lett volna. De a keresett bizonyosságot hasztalan remélte. Minden