Nefelejts, 1862. április - 1863. március (4. évfolyam, 1-52. szám)
1862-05-11 / 6. szám
63 azután a szemérmes érzéke, és a többi mimózák lecsüngesztik tarka fejeiket csendesen. ... A lugasban két alak ül a fűkereveten. Ifjú hölgy az egyik, igézően szelíd arczczal, kifejezésteljes azúr szempárral, melynek tekintete lágy és szelíd, és mégis megzavaró erejű. Arcza, melyen odaolvadó tiszta lágyság van elöntve, a holdat tekinti, melynek halvány fénye a gyöngéd arczpelyhen reszketve játszik. Az árnyoldalon egy ifjú körrajza sötétült, kitűnődve nyugtatja sötét szemeinek tűztekintetét az angyali arczon. Edzett, szilárd vonásain élénken van egy forró vágy és egy kába szenvedély kinyomva. — Mit suttogsz Serena? kérdé tűnődve s közelebb hajlott a nőhöz. — Én félek Vilmos — suttogá a nő halkal, s odanyujtá kezét, melyet az ifjú eltemetett sajátjában. Érezte annak reszketését s fürkészve tekintett a leány arczába. — Te félsz Serena —mond nyájasan — érzem kezed remegését és hallom szived dobbanását. Mondd, mi bajod ? Serena felsóhajtott. Egy álmom volt — felelé azután, s azért félek. Az ifjú ajkai körül mosoly keletkezett. Mit álmodtál Serena ? halljam csak. — Elmondjam ? — Kérlek. Azután nevetünk rajta, mondá jókedvűen az ifjú. Serena elsimitá az aranyszőke hajhullámokat, melyek fénylettek a holdárban s melyek gazdag teljben folytak arczát körül, mint fátyol. — Hallgass szavaimra Vilmos — mondá halkai de érthetően — álmomban tenger közepette voltam, egy magas sziklatetőn, mely mint kővévált óriás meredezett ki a habokból. Ott ültem és vártam egy csónakra, melyben neked kellett volna jönnöd. De a csónak nem jött és én sírtam. A mint könyeim elseje a tengerbe hullt, szétnyíltak a sötétzöld hullámok s három bájos vizitündér tűnt föl előttem. Kezökben egy kristály alakot tartottak, s az te voltál. Vágyva nyúltam feléd, majdnem kezemben voltál már, midőn egy sötét alaknoh én el nem mondhatom minő iszonyú volt, merült föl a habokból. Egy percz alatt eltűntek a tündérek s te ott feküdtél a sziklán összetörve. Halotti ének hangzott fülembe, és a szörny iszonyúan nevetett, széthányta a habokat s a tenger zúgott. A nő kissé elhallgatott, mialatt szivét átfutotta egy fájó reszketegség, mely előtűnt arczvonásaiból. — Mintha évek teltek volna azután el — folytatá— s én ismét láttalak. Idegen földön voltál, lábainál térdeltél egy fekete hölgynek és csókoltad azokat. A fekete arcz mosolygott s az éjszemekben egy titkos bűvilág volt elrejtve. Háromszor mondtad ki e szót „szeretlek“, s a fekete arcz lehajlott hozzád és megcsókolá homlokodat. Hangosan nevetett az ifjú ekkor. — S téged Serena ? kérdé, s átölelé a nő karcsú termetét, s odafekteté annak hideg, halvány arczát keblére, szive fölé. — Engem elfelejtettél — felelé búsan Serena. Arczán oly szokatlan különös kifejezés lebegett s szemei élénken sugározták a hivő léleknek gondolatait. Oh Vilmos, ha ez álom igaz lenne ! kiáltott fel s hangja fájdalomban tört meg. Ne nevess Vilmos — folytató szünet múlva — szivem fáj, és a szív fájdalmát nem szabad kigúnyolni. Én hiszem az álmot, mert égbőlső az. Elhallgatott s néhány pereznyi bánatos csend állott be. Ezután guitárja után nyúlt Serena, mely bíborszalagon függött nyakáról le ölébe, végigpengeté ujjaival a rezgő húrokat, melyeknek búskomoly dallamát elozza az esti szellő. Oly méla ábránd és fájdalmas zokogás szólott a hangszerből; a siró szív önté ki e hangokban panaszát. Mintha csak egy kedves halottat siratnának a húrok! — Nem dalt Serena, nagyon szomorú, úgy fáj szivem hogyha hallom, mondá elkomorodva az ifjú. Azt a másikat játszad, ama dalt a szerelemről, tudod, az oly nagyon tetszik. Azután énekelj is hozzá Serena megállóit. Szétszórt gondolatait látszik összeszedni, s végigsimitá fehér kezével a márvány homlokot. Azután mintha eszébe jutott volna a dallam, hirtelen kezdé újra pengetni a húrokat: elhangzott egy-két accord, de a húrok még fájdalmasabban zokogtak, a dallam még mélább, még szomorúbb volt. Kezei lehanyatlottak a hangszerről, keble hevesen lihegett s ereit és szivét metsző érzületroham futotta át. — Oh Vilmos! — esde föl halkat — nem tudok danolni és vígat pengetni e hangszeren. Nem tudom mi bajom, csak érzem a fagyos hidegséget, mely reszketteti tagjaimat, pedig arczom lázas forróságban lángol. Odasimult az ifjúhoz s tekintete, melyet egy nagy fény homályosított el, függve maradt a napbarnult vonásokon. Ne menj a tengerre édesem, ne hagyd el Serenádat! Ugye maradsz ? Oh igen, igen, nem távozol idegen földre, túl a tengeren, túl e hazán, mert ott senki sincsen ki szeressen, ki danolna neked szerelemről, boldogságról. Maradsz ugye ? ugye ? Az ifjú arcza elkomorodott. Sötét borulat vonult át azon s redőkbe húzódott homloka. — Ne gyötörd magad Serena — viszont komolyan — a rövid távollét után semmi sem fogja boldogságunkat zavarni. Mi boldogok leszünk. — Oh és mégis elmegy — sohajta fel Donna Serena — miért teszed azt ? —Hogy szerezzek dicsőséget, hirt, és neked gazdagságot, oh Serena! felelt lelkesülten és szenvedéllyel az ifjú. Serena mellére csüngeszté le fejét Mind múlékonyak hidd el nekem — szólt a meggyőződés hangján. Ifjú lelked földi hiúság után törekszik, és ki tudja nem hiúsul-e meg reményed. Nem félsz-e a rágalomtól, előítélettől, és a gyalázattól ? melyre találhatsz ? Erős hit rajzolá magát az ifjú vonásain. A sötéti szem tekintete, mely a lélek szava volt, élénken mondá : ettől ne félj. — És hol fogod föltalálni a hirt, a dicsőséget és a gazdagságot ? kérdé halkal Serena. — A tenger közepette, felelt szenvedélylyel az ifjú, tenger közepette fekszik egy sziget, melynek földje áldottabb az Ígéret földénél. Arany kalászokat érlel ott a nap, s arany gyümölcsök pislanak a fák sötétzöldjéből elő. A föld csillámlik ezüst portól és a hegyek keblében kincs rejtőzik. Serena elkomorodott. Lelke belátott csodásan a jövőbe. A szokatlan látnoki kifejezés, mely arczát elfoglalá és a dics, mely ottan ragyogott, földöntúli lényhez téve őt hasonlóvá. Kimondhatlan fájdalommal birkózott föl gyötört kebléből kedvesének neve. Szive oly nehéz volt. Oly jól esett volna neki e pillanatban zokogni. Szive könnyült volna, de nem tudott zokogni, mert fájdalma erősebb volt, hogysem könyekben tudta volna azt kiönteni. — Arany földön fog-e a szív szeretni tudni ? kérdé hoszszas bánatos hallgatás után. Oh Vilmos, tud-e ott a szív szeretni ? Az ifjú megölelé a reszkető nőt, ki hozzásimult édes kín és fájó gyönyör között. Szilaj s erős fantáziájú lelke 6* **'■