Nefelejts, 1862. április - 1863. március (4. évfolyam, 1-52. szám)

1862-05-11 / 6. szám

63 azután a szemérmes érzéke, és a többi mimózák lecsüngesztik tarka fejeiket csendesen. ... A lugasban két alak ül a fűkereveten. Ifjú hölgy az egyik, igézően szelíd arczczal, kifejezésteljes azúr szempárral, melynek tekintete lágy és szelíd, és mégis megzavaró erejű. Arcza, melyen odaolvadó tiszta lágyság van elöntve, a holdat tekinti, melynek halvány fénye a gyöngéd arczpelyhen resz­ketve játszik. Az árnyoldalon egy ifjú körrajza sötétült, ki­tű­nődve nyugtatja sötét szemeinek tűztekintetét az angyali ar­­czon. Edzett, szilárd vonásain élénken van egy forró vágy és egy kába szenvedély kinyomva. — Mit suttogsz Serena? kérdé tűnődve s közelebb haj­lott a nőhöz. — Én félek Vilmos — suttogá a nő halkal, s odanyujtá ke­zét, melyet az ifjú eltemetett sajátjában. Érezte annak reszke­­tését s fürkészve tekintett a leány arczába. — Te félsz Serena —mond nyájasan — érzem kezed reme­gését és hallom szived dobbanását. Mondd, mi bajod ? Serena felsóhajtott. Egy álmom volt — felelé azután, s azért félek. Az ifjú ajkai körül mosoly keletkezett. Mit álmodtál Sere­na ? halljam csak. — Elmondjam ? —­ Kérlek. Azután nevetünk rajta, mondá jókedvűen az ifjú. Serena elsimitá az aranyszőke hajhullámokat, melyek fény­lettek a holdárban s melyek gazdag telj­ben folytak arczát körül, mint fátyol. — Hallgass szavaimra Vilmos — mondá halkai de érthe­tően — álmomban tenger közepette voltam, egy magas szikla­tetőn, mely mint kővévált óriás meredezett ki a habokból. Ott ültem és vártam egy csónakra, melyben neked kellett volna jönnöd. De a csónak nem jött és én sírtam. A mint könyeim el­seje a tengerbe hullt, szétnyíltak a sötétzöld hullámok s három bájos vizitündér tűnt föl előttem. Kezökben egy kristály alakot tartottak, s az te voltál. Vágyva nyúltam feléd, majdnem kezem­ben voltál már, midőn egy sötét alak­n­oh én el nem mondha­tom minő iszonyú volt, merült föl a habokból. Egy percz alatt eltűntek a tündérek s te ott feküdtél a sziklán összetörve. Halotti ének hangzott fülembe, és a szörny iszonyúan nevetett, széthányta a habokat s a tenger zúgott. A nő kissé elhallgatott, mialatt szivét átfutotta egy fájó reszketegség, mely előtűnt arczvonásaiból. — Mintha évek teltek volna azután el — folytatá— s én ismét láttalak. Idegen földön voltál, lábainál térdeltél egy fekete hölgynek és csókoltad azokat. A fekete arcz mosolygott s az éj­­szemekben egy titkos bűvilág volt elrejtve. Háromszor mondtad ki e szót „szeretlek“, s a fekete arcz lehajlott hozzád és meg­­csókolá homlokodat. Hangosan nevetett az ifjú ekkor. — S téged Serena ? kérdé, s átölelé a nő karcsú termetét, s odafekteté annak hideg, halvány arczát keblére, szive fölé. — Engem elfelejtettél — felelé búsan Serena. Arczán oly szokatlan különös kifejezés lebegett s szemei élénken sugározták a hivő léleknek gondolatait. Oh Vilmos, ha ez álom igaz lenne ! kiáltott fel s hangja fájdalomban tört meg. Ne nevess Vilmos — folytató szünet múlva — szivem fáj, és a szív fájdalmát nem szabad kigúnyolni. Én hiszem az álmot, mert égbőlső az. Elhallgatott s néhány pereznyi bánatos csend állott be. Ezután guitárja után nyúlt Serena, mely bíborszalagon füg­gött nyakáról le ölébe, végigpengeté ujjaival a rezgő húrokat, melyeknek búskomoly dallamát elozza az esti szellő. Oly méla ábránd és fájdalmas zokogás szólott a hangszerből; a siró szív önté ki e hangokban panaszát. Mintha csak egy kedves halottat siratnának a húrok! — Ne­m dalt Serena, nagyon szomorú, úgy fáj szivem hogyha hallom, mondá elkomorodva az ifjú. Azt a másikat ját­­szad, ama dalt a szerelemről, tudod, az oly nagyon tetszik. Azu­tán énekelj is hozzá­ Serena megállóit. Szétszórt gondolatait látszik összeszedni, s végigsimitá fehér kezével a márvány homlokot. Azután mint­ha eszébe jutott volna a dallam, hirtelen kezdé újra pengetni a húrokat: elhangzott egy-két accord, de a húrok még fájdalma­sabban zokogtak, a dallam még mélább, még szomorúbb volt. Kezei lehanyatlottak a hangszerről, keble hevesen lihegett s ereit és szivét metsző érzületroham futotta át. — Oh Vilmos! — esde föl halkat — nem tudok danolni és vígat pengetni e hangszeren. Nem tudom mi bajom, csak érzem a fagyos hidegséget, mely reszketteti tagjaimat, pedig arczom lázas forróságban lángol. Odasimult az ifjúhoz s tekintete, me­lyet egy nagy fény homályosított el, függve maradt a napbar­­nult vonásokon. Ne menj a tengerre édesem, ne hagyd el Sere­­nádat! Ugy­e maradsz ? Oh igen, igen, nem távozol idegen földre, túl a tengeren, túl e hazán, mert ott senki sincsen ki szeressen, ki danolna neked szerelemről, boldogságról. Maradsz ugy­e ? ugy­e ? Az ifjú arcza elkomorodott. Sötét borulat vonult át azon s redőkbe húzódott homloka. — Ne gyötörd magad Serena — viszont­ komolyan — a rövid távollét után semmi sem fogja boldogságunkat zavarni. Mi boldogok leszünk. — Oh és mégis elmegy — sohajta fel Donna Serena — miért teszed azt ? —Hogy szerezzek dicsőséget, hirt, és neked gazdagságot, oh Serena! felelt lelkesülten és szenvedéllyel az ifjú. Serena mellére csüngeszté le fejét Mind múlékonyak hidd el nekem — szólt a meggyőződés hangján. Ifjú lelked földi hiúság után törekszik, és ki tudja nem hiúsul-e meg reményed. Nem félsz-e a rágalomtól, előítélettől, és a gyalázattól ? melyre találhatsz ? Erős hit rajzolá magát az ifjú vonásain. A sötéti szem tekintete, mely a lélek szava volt, élénken mondá : ettől ne félj. — És hol fogod föltalálni a hirt, a dicsőséget és a gazdag­ságot ? kérdé halkal Serena. — A tenger közepette, felelt szenvedélylyel az ifjú, ten­ger közepette fekszik egy sziget, melynek földje áldottabb az Ígéret földénél. Arany kalászokat érlel ott a nap, s arany gyü­mölcsök pislanak a fák sötétzöldjéből elő. A föld csillámlik ezüst portól és a hegyek keblében kincs rejtőzik. Serena elkomorodott. Lelke belátott csodásan a jövőbe. A szokatlan látnoki kifejezés, mely arczát elfoglalá és a dics, mely ottan ragyogott, földöntúli lényhez téve őt hasonlóvá. Kimondhat­­lan fájdalommal birkózott föl gyötört kebléből kedvesének neve. Szive oly nehéz volt. Oly jól esett volna neki e pillanatban zo­kogni. Szive könnyült volna, de nem tudott zokogni, mert fáj­dalma erősebb volt, hogysem könyekben tudta volna azt kiönteni. — Arany földön fog-e a szív szeretni tudni ? kérdé hosz­­szas bánatos hallgatás után. Oh Vilmos, tud-e ott a szív szeretni ? Az ifjú megölelé a reszkető nőt, ki hozzásimult édes kín és fájó gyönyör között. Szilaj s erős fantáziájú lelke 6* **'■

Next