Nefelejts, 1864. április - 1864. december (6. évfolyam, 1-39. szám)
1864-05-08 / 6. szám
Mikor ő szeretett, amikor boldog valók: Örök lánggal, fénynyel ragyogott rám az ég. Mosolygott a rózsa, hívogatott a lomb. Verekedve szóltak: én vagyok szebb, a jobb. Ha néha ábrándom odacsalt a völgybe, Az a virág örült, melyet kezem tört le. Boldog volt a madár, hogyha meghallgatom; Boldog a fa, melynek árnya borult reám. Boldog a forrás, hol szomjam enyhét felé; S boldog volt a patak, ha én néztem belé. . . . Most, hogy ő elhagyott; most, hogy ő nem szeret: Örökös sötétség borítja az eget. Tüske vérzi kezem; nincsenek virágok; Kígyók közé lépek, akármerre járok. Szomjam epeszt, gyötör, hulló könyem éget . . . — Istenem, hogy adhatsz ennyi ellenséget! Egy barátom van csak, ott a sírban, mélyen. Megjelen s hívogat minden áldott éjjen : „Hagyd el, kit szerettél; jöjj hozzám, ki szeret!“ — Megyek, édes anyám, vigasztalj engemet. Együtt voltunk a templomban; Mindkettőnket szivünk vitt el. Mint két szent úgy ültünk ottan; S imádkozánk buzgó hittel. — Amint egyszer reá néztem, Csaknem vakká tett nézésem: Szeme könynyel vala teli. . . — Oh, irgalmazz uram neki! Nagyot vétett én ellenem: — Bár soha ne tette volna! Úgy zokogott a szerelem, S ő széttépte — mosolyogva. — Ni, most zokog, most sír mégis Ellágyulok vele én is, S velem az ég jó szentéi . . . — Oh, irgalmazz uram neki! Minden ember gyarló, vétkes; De a könyet az ég adá, S ki a bűnt lemosni képes, Könnyen válik az angyallá; Bár üldöz a bűnös eszme, Ki sírni tud, nincs elveszve; És a mennyet még fölleli . . . — Oh, irgalmazz uram neki! Miért vágynám most már bírni, Ha tudom, hogy ő a menynye,6 Y. YI.