Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)

1865-01-15 / 3. szám

Mikor kinyúl, áldást adván rám, Ez égi, — oh nem ! — n­ő­i kéz; Mikor szemén gyűl édes ábránd, A mely leköt és megigéz ; Mikor, mit szó ki nem beszélhet, Oly bűvösen mosolyg ez ajk, Hogy homlokom borúja széled És a gyönyör pirul ki rajt’; Mikor, — a melynek érintésén Meggyógyúlhatna a beteg — Ruhája csak megérint, és én Szivem mélyéig reszketek, — S lángolok, mintha tűzben állnék, S fagyok, mintha örök havon, Alomnak vélem, de ott áll még S karjába zár, keblére von; Mikor, csókjával szempillámon, Lángésznek képzelem magam, És a királyt szinte megszánom, Mivel — csak koronája van; Mikor ajkának drága kelyhe Ajkamra csordul s részegit, Es elnyom minden gyönyör telje S könyörgök: hadd haljak meg itt; Mikor, karjában elpihenvén Oly édesdeden szunnyadok, Mint csak a holtak, a sir enyhén, Az egyedüli boldogok: Akkor, — mert tán maga az ég sem Adhatna már új örömet, — Boldogságommal megelégszem S már-már bezárom szivemet, A­mit még bírjak irigyelni, Vagy titkon bár óhajtani, Nincs a világon semmi, semmi, — Csak egy, csak egy, egy valami: Az, a mikor, rég, remény­vesztve Lábát könyükkel áztatám, S ő alig hallhatón kérdezte: — „De hát szeret-e igazán?“ Szász Károly. fass® — Novella. — (Folytatás.) Tasso felhevülten rohant az utolsó terembe. Nem volt ott a török. Mintegy félóráig várakozhatott, midőn egy­szerre megpillantja az említett álarc­ost. Tasso eléje sietett. — Ah! itt vagy? — szólalt meg a török. — no, Tasso! mit gondolsz, ki vagyok? — Arra ne várakozzál, mig én eltalálom! — felelé a kérdezett. — Tehát nem akarod agyadat fárasztani, ugy­e bár? No majd segítek a dolgon .... íme! nézd: ki vagyok? Ezzel leemelte a török álarczát, s Tasso odapillantva, nagy meglepetésére Baldi grófot ismerte föl benne. — Fernando! — kiáltott fel a költő örvendve, — egész estre kerestelek! — Azt meghiszem! de nem találtál, ugy­e bár? — No de ki is gyanította volna, hogy e zubbonyba fogsz öltözni!..

Next