Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)
1866-04-08 / 14. szám
A fecskék a viz fölött lengtek, S a hölgy a távolba merengett. Majd meg az eső megeredt, buborékolt a bab felett. Rejtett küzködés látszott rajtuk, Oh, annyi szótól rezgett ajkuk. De a meleg esőn megázva Némán haladtak föl a házba. Fönn a falon, a Margit anyja Nézett szigorral és figyelve, Margit szolid érzéssel telve Megszólalt s lágyan zengett hangja: „Oh, jó anyámnak óvó szárnya Fölöttem mindig ki van zárva! A földön túl, a föld felett Egy más, egy szebb világ lebeg. Alakját hányszor meglelém! Szelíd arczczal ő int felém.“ X. „Szivemnek ifjú mámorában Voltak nekem is álmaim. Holdfényes és lágy illatában, Zöld hársfa-lombok árnyain, Lelkemből egy sziget lebbent fel Olajfák nehéz illatával, Kaktusz, narancsfa, tarka renddel, S egy kastély, márvány csarnokával. Szobánk lámpája, mint egy fáklya Rezgő fényt áraszt künn a fákra. A légben titkos zene rezdül, És csodás érzés hat keresztül . . . Ő és én, — egymást átkarolva A mély tenger felé hajolva. Ah, eltűnt mind... zord lett kedélyem.“ Szóla Zaránd, sóhajtva mélyen. XI. A felhő gyűlt, a vész közelgett, Zaránd zivataros szerelmet Érzett szivében feltalulni. Az ifjú ábránd szertefoszlott, Könyve többé nem képes hullni. Ámde egész lénye feloszlott Egy eszmében, egy értelemben. Nyugalma eltűnt, oda jön. Futott előle, ámde nyomban Lelkét egy kép üldözte ben. Nem födi el az öngúny nyila, Sem az önvád vad szaggatása S a vésznek sűrű villámlása Az örvényt, amely csalja, hívja, Érezni azt, hogy egy mindenség Vágyainkat nem tölthetné be, Még sincs egy pont, mit az istenség Elhozna zárt szivünk elébe. Érezni azt, hogy múltúnk semmi, Hogy jövőnk örök fájdalom, Hogy egy peret sem hagy megpihenni, S megijeszt a várt alkalom; Közel s távol bánt egyaránt! . . . — Ah, ezt érzé mostan Zaránd. XII. Eltűnt Margit bűvös nyugalma, Szórakozott lön és merengő. Mint egy árny, melynek nincs fájdalma, Halkan lépdelt, csöndesen ment . — Az ablakhoz s Werbert vévé föl, Fáradtság látszott szép szeméből. Férje künn volt vadászni, távol. Zaránd Werthernek haláláról Hő érzelemmel olvasott. Margit merőn ráhallgatott. „Mivé tett ön?“ szólt fojtott hanggal, „Mivé tett ön?“ s tüszint fölálla És az ajtóból visszafordult, Bódult szemmel reátalálva. „Szeretem önt!“ szólt lázas hévvel, „Szeretem önt!“ szólt, s elrohant. Zaránddal a világ kerengett, S a kert sűrűjében, alant Szive a szent mámortól rengett. Majd mintha megmerevült volna, Majd mintha keblén gyönyör folyna. — Egy pillanat és önfeledten Egymás karjaiba omoltak. Ajkaik forró csókba forrtak. Margit visszadöbbent ijedten. — „Ah, nézze csak! ah, nézze csak! Nem látja ott, a légbe, fönn — Ott, ott! felém int egy alak . . . Anyám!“ kiált a reszketőn. „El, el! most is előttem áll, Oh, vége már! ez a halál . . . Holnap, holnap még utoljára Légy itt, légy itt, a part fölött. Néma szivem majd ki lesz tárva. Esküszöm neked, eljövök!“ XIII. A nap leszállt, kigyult a csillag, És Zaránd ott várt, lázason, Körül kábító virág-illat, S mély némaság a lugason. A hársfa árnyában megálla. Fönn az ablak világot szóra. Nagy mozgás volt fönn a szobába’. Tizenkettőt ütött az óra. „Vendége van!“ ezt gondolá, S a kertet gyorsan elhagyá. Ámde az egész éjen át Rettentő álmok zaklaták. A lég nyögéstől jön megtelve, Jajszó rázá az ablakot. Egy hang lelkén átalhatott: Mintha kegyelmet esdekelne, Mintha halálbagoly sikolt. Jaj, ez a Margit hangja volt . . . XIV. Ott feküdt lázban, betegen, Gyötörték szörnyű álomképek ; Majd nézett vadul, mereven, Majd szemei bus fénytől égtek.