Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)
1866-10-14 / 41. szám
Az igazságot föllelém, És barátnőmnek gondolom, S hogy felfogtam s átérezem, Utálatot áraszta rám. S ő mégis örökké leend, S félreismerte idelent, A ki őt csak elhagyta még. Istennek minden számot ad! Csak egy boldogságom marad: Hogy néha-néha sirhatok.Dalmady Győző- A IHix©Ma — Történeti elbeszélés. — Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Szobeiha boldogságot készített fia számára, puha életet, melyben nem kellett ismernie soha a küzdést és a fáradságot. Gyermek maradt sokáig; országa a királyi kertekből állt, uralkodása gyermekekre és leányokra terjedt ki csak. Almanzor igyekezett a királynak e boldog gyermekéletet végtelen hosszúra nyújtani, de a végtelenségig maga Almanzor se élhetett. Dicsőséges uralkodás után elhunyt és az ország megsiratta; Szobeiha szultánnő legjobban. Mikor Almanzor meghalt, Szobeiha kényes szemmel jött fiához. — Oh fiam, meghalt az, ki az ország támasza volt és a keresztények rémülete.Ki fogja védni most trónodat? És az ifjú király együtt sírt anyjával. Húsz éves elmúlt, és sírt, mert meghalt az, ki helyette uralkodott. Az ifjú rabszolgák egyike, Vadha, ki a királylyal együtt nőtt fel s játszótársa volt éveken át, villogó szemmel, kigyuladt arczcal szólt most Hixemhez: — Itt van uram, az uralkodás ideje. Nem áll utadban többé senki. Fogd kezedbe magad a gyeplőt és szorítsd markodba a kardot, mert most a mi dicsőségünk következik. Hixem bámulva nézett reá és nem értette szavait. — Kimenjek palotámból és elhagyjam a virágok és szép leányok seregét? — szólt meghökkenve. — Kertem kedvesebb nekem és az alkazár fényesebb, mint az élet odakünn. — Csak a férfiak élete fényes, — viszonzá Vadha hevesen. — Te alszol, uram, mint a gyermekek, ébredj föl szunyadásodból! — Szunyadozni és álmodni boldogság, —felelt az ifjú király. — Ha álomnak nevezed éltemet, kérjük Allaht, hogy sokáig tartson az álom. Nézd Vadha, rózsáim mosolyogva nyitnak; hogyan hagyjam én el az albazárt és pompás kertjeimet? Vadha szomorú pillantást vetett urára. A dicsőség emésztette az ifjú rabszolga keblét; ura nem értette a dicsvágy szavát. Szobeiha még mindig Almanzor halálát siratta. — Mit tegyünk, fiam? — szólt zokogva. — Mit tegyünk ? — Végy nekem egy szép rabnőt, anyám, — viszonzá az ifjú király. — Arcza hasonló legyen a rózsához és válla a liliomhoz; tudjon szépen dalolni s a cziterát pengetni. Lábai könnyük legyenek, mint a zergéé és táncra csábító. — Almanzor meghalt,— szólt szomorúan a királyné, nem felelve fiának szavaira; ki védi meg az igazhivők országát a frankok és a gallicziai király ellen? Cordovában sok derék vitéz van, — viszonzá a király. — Ne sírj anyám; az élet örömre van teremtve, te magad mondtad nekem. Küldj biztos embere Kairóba; oda hozzák vásárra a legszebb rabnőket. Vedd meg nekem közölök a legszebbiket. Gondot fogok viselni rá, mint kedvirágaimra, s megőrzöm szépségét naptól és széltől. Küldj valakit Kairóba. A királyné szivét e perezben valami aggódó érzés szállta meg. Kivonatát teljesülve látta : Hixem gyermek maradt és boldog. Almanzort nem zavarta, míg élt, uralkodásában, de annak holta után se jutott most eszébe uralkodni. A szultánnő maga megijedt a fölött, amit elért. Ő maga volt most az egyedüli uralkodó. Küldött biztos embert, ki megvette a vásáron a legszebb rabnőt Hixem király számára. Az ifjú király boldog volt és nem kívánt egyebet. Az uralkodást Almanzor fiára, Abdelmelikra bízta. Anyja ezt tanácsolta, követte anyja tanácsát. Az ifjú rabszolga, Vadha, hiába suttogá: —• Ne add ki kezedből a hatalmat, uram. Lesz idő, mikor óhajtanád minden áron visszaszerezni azt, mit most könnyelműen eldobsz magadtól. De Hixem király mosolyogva viszonza: — Esztelen vagy, Vadha; azt akarod, hogy viseljem a terhet, s örömet találjak a fáradságban. Legyen az rabszolgáim dolga, — enyim az élvezet. IV. Almanzor fia, Abdelmelik, rövid ideig viselte a hadzsib méltóságát. Halála után Almanzor ifjabb fiára Abdorahmanra ruházta Hixem király a kormányzást. Szobeiha is meghalt már. Halála előtt még egyszer föltámadt lelkében az aggódás, mivé lesz fia, a gyönge, elpuhult lény boldog, ábrándos életet él palotáján és kertjein belül, de nem ragadják ki egykor az események a puha szőnyegekkel borított termekből, a rózsa és a jázmin illatos bokrai közöl, a daloló leányok csoportjából? Az alkazáron belül csak a czitera peng, de ha körülötte egykor a kard fog pengeni, mivé lesz akkor Hixem király? — Légy férfi és tanuld meg a fegyvert forgatni, — szólt fiához lázasan, fölemelkedve betegágyában. — A fegyver súlyos, anyám, és a vastól irtózom, — viszonzá Hixem. — Az enyim a korona és a biborpalást, rabszolgáimé a pánczél és a kard. Szobeiha szomorúan rázta fejét; a jövő kezdett aggodalmasan föltűnni képzeletében; forró kezével megszorította a király puha kezét. Ah, ez a kéz gyönge lesz a vihar idején hordani a kormánybotot és a kardot. De az ifjú király mosolygott. Viharra ő gondolni nem akart, a vihart ő nem ismerte. Abderahman, a hadzsib uralkodott, amint neki tetszett, a királyné nem avatkozott bele. Bőkezű volt és nyájas a fiatal hadzsib mindenkihez, mint atyja és bátyja; a nép szerette őt. De pazarló volt és kicsapongó, és eltékozolta az ország kincseit; a papok gyűlölték, az alkadák és a főemberek nem szerették.