Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-10-14 / 41. szám

Az igazságot föllelém, És barátnőmnek gondolom, S hogy felfogtam s átérezem, Utálatot áraszta rám. S ő mégis örökké leend, S félreismerte idelent, A ki őt csak elhagyta még. Istennek minden számot ad! Csak egy boldogságom marad: Hogy néha-néha sirhatok.Dalmady Győző- A IHix©Ma — Történeti elbeszélés. — Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Szobeiha boldogságot készített fia számára, puha éle­tet, melyben nem kellett ismernie soha a küzdést és a fá­radságot. Gyermek maradt sokáig; országa a királyi ker­tekből állt, uralkodása gyermekekre és leányokra terjedt ki csak. Almanzor igyekezett a királynak e boldog gyermek­életet végtelen hosszúra nyújtani, de a végtelenségig maga Almanzor se élhetett. Dicsőséges uralkodás után elhunyt és az ország megsiratta; Szobeiha szultánnő legjobban. Mikor Almanzor meghalt, Szobeiha kényes szemmel jött fiához. — Oh fiam, meghalt az, ki az ország támasza volt és a keresztények rémülete.Ki fogja védni most trónodat? És az ifjú király együtt sírt anyjával. Húsz éves el­múlt, és sírt, mert meghalt az, ki helyette uralkodott. Az ifjú rabszolgák egyike, Vadha, ki a királylyal együtt nőtt fel s játszótársa volt éveken át, villogó szem­mel, kigyuladt arczc­al szólt most Hixemhez: — Itt van uram, az uralkodás ideje. Nem áll utadban többé senki. Fogd kezedbe magad a gyeplőt és szorítsd mar­kodba a kardot, mert most a mi dicsőségünk következik. Hixem bámulva nézett reá és nem értette szavait. — Kimenjek palotámból és elhagyjam a virágok és szép leányok seregét? — szólt meghökkenve. — Kertem kedvesebb nekem és az alkazár fényesebb, mint az élet odakünn. — Csak a férfiak élete fényes, — viszonzá Vadha hevesen. — Te alszol, uram, mint a gyermekek, ébredj föl szunyadásodból! — Szunyadozni és álmodni boldogság, —felelt az ifjú király. — Ha álomnak nevezed éltemet, kérjük Allaht, hogy sokáig tartson az álom. Nézd Vadha, rózsáim moso­lyogva nyitnak; hogyan hagyjam én el az alb­azárt és pompás kertjeimet? Vadha szomorú pillantást vetett urára. A dicsőség emésztette az ifjú rabszolga keblét; ura nem értette a dicsvágy szavát. Szobeiha még mindig Almanzor halálát siratta. — Mit tegyünk, fiam? — szólt zokogva. — Mit te­gyünk ? — Végy nekem egy szép rabnőt, anyám, — viszon­zá az ifjú király. — Arcza hasonló legyen a rózsához és válla a liliomhoz; tudjon szépen dalolni s a cziterát pen­getni. Lábai könnyük legyenek, mint a zergéé és táncra csábító. — Almanzor meghalt,— szólt szomorúan a királyné, nem felelve fiának szavaira; ki védi meg az igazhivők or­szágát a frankok és a gallicziai király ellen? Cordovában sok derék vitéz van, — viszonzá a ki­rály. — Ne sírj anyám; az élet örömre van teremtve, te magad mondtad nekem. Küldj biztos embere Kairóba; oda hozzák vásárra a legszebb rabnőket. Vedd meg nekem kö­zölök a legszebbiket. Gondot fogok viselni rá, mint ked­virágaimra, s megőrzöm szépségét naptól és széltől. Küldj valakit Kairóba. A királyné szivét e perezben valami aggódó érzés szállta meg. Kivonatát teljesülve látta : Hixem gyermek maradt és boldog. Almanzort nem zavarta, míg élt, ural­kodásában, de annak holta után se jutott most eszébe uralkodni. A szultánnő maga megijedt a fölött, a­mit elért. Ő maga volt most az egyedüli uralkodó. Küldött biz­tos embert, ki megvette a vásáron a legszebb rabnőt Hi­xem király számára. Az ifjú király boldog volt és nem kí­vánt egyebet. Az uralkodást Almanzor fiára, Abdelmelikra bízta. Anyja ezt tanácsolta,­­ követte anyja tanácsát. Az ifjú rabszolga, Vadha, hiába suttogá: —• Ne add ki kezedből a hatalmat, uram. Lesz idő, mikor óhajtanád minden áron visszaszerezni azt, mit most könnyelműen eldobsz magadtól. De Hixem király mosolyogva viszonza: — Esztelen vagy, Vadha; azt akarod, hogy viseljem a terhet, s örömet találjak a fáradságban. Legyen az rab­szolgáim dolga, — enyim az élvezet. IV. Almanzor fia, Abdelmelik, rövid ideig viselte a had­­zsib méltóságát. Halála után Almanzor ifjabb fiára Abdo­­rahmanra ruházta Hixem király a kormányzást. Szobeiha is meghalt már. Halála előtt még egyszer föltámadt lelkében az aggódás, mivé lesz fia, a gyönge, elpuhult lény boldog, ábrándos életet él palotáján és kert­jein belül, de nem ragadják­­ ki egykor az események a puha szőnyegekkel borított termekből, a rózsa és a jázmin illatos bokrai közöl, a daloló leányok csoportjából? Az al­­kazáron belül csak a czitera peng, de ha körülötte egykor a kard fog pengeni, mivé lesz akkor Hixem király? — Légy férfi és tanuld meg a fegyvert forgatni, — szólt fiához lázasan, fölemelkedve betegágyában. — A fegyver súlyos, anyám, és a vastól irtózom, — viszonzá Hixem. — Az enyim a korona és a biborpalást, rabszolgáimé a pánczél és a kard. Szobeiha szomorúan rázta fejét; a jövő kezdett ag­godalmasan föltűnni képzeletében; forró kezével megszo­rította a király puha kezét. Ah, ez a kéz gyönge lesz a vihar idején hordani a kormánybotot és a kardot. De az ifjú király mosolygott. Viharra ő gondolni nem akart, a vihart ő nem ismerte. Abderahman, a hadzsib uralkodott, a­mint neki tet­szett, a királyné nem avatkozott bele. Bőkezű volt és nyá­jas a fiatal hadzsib mindenkihez, mint atyja és bátyja; a nép szerette őt. De pazarló volt és kicsapongó, és eltéko­­zolta az ország kincseit; a papok gyűlölték, az alkadák és a főemberek nem szerették.

Next