Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)
1867-03-31 / 13. szám
13. szám, 1867. Márczius 31. IX. évfolyam. S OH VEDD EL A KÉTELYT! Oh vedd el a kételyt, s mondd, hogy nem szerethetsz, Mondd, hogy, mint az úr a koldust, szánni tudsz csak . . . Mondd, hogy égő vágyam elérve soh’sem lesz, Bár ezért végetlen gyötrelmekbe jussak . . . Csak vedd el a kételyt! Oh vedd el a kételyt, s midőn rád tekintek, Merengőn, epedve, kaczagj ki, taszíts el! Kelj föl, eredj tova ... és ha könyeimnek Árja folytedd, mintha te nem látnál mit sem . . . Csak vedd el a kételyt! Oh vedd el a kételyt, és ha ajakimnak Forró hevét érzed, hogy kezeden lángol: Mondd, hogy téged bánt ez, s karod szinte zsibbad, S mentselek föl máskor ily bántalmazástól . . . Csak vedd el a kételyt! Oh vedd el a kételyt, s ha tán elpanaszlom, Hogy mióta élek, soh’sem valók boldog: Kelj te játszi dalra, mely jéggé fagyaszszon ! Mintha nem értenéd, a mit ajkam mondott . . . Csak vedd el a kételyt! Oh vedd el a kételyt, s ha előtted állok, Mélán, mozdulatlan, szólni vágyva s félve, Mondd, hogy társaságom ridegnek találod, Mely cseppet sem élénk, s untató rád nézve . . . Csak vedd el a kételyt! Oh vedd el a kételyt! Gúnyolj, tiporj, űzzel! Mondd, hogy közellétem sértő, kiállhatlan, S ha én még könyörgnék, kihamvadó tűzzel — Küldj a templom elé, hol könyörület van . . . Csak vedd el a kételyt! Oh vedd el a kételyt, s mondd, hogy amig élek, Szived elérhetlen kincs marad szivemnek; Mondd, hogy feledjelek, kerüljelek téged, Mig meg nem őrülök, . . . mig el nem temetnek . . . Csak vedd el a kételyt! Mondd, hogy nincsen szived, s én boldog leendők, Csak e szörnyű kétely mardossa úgy keblem! Ments meg oh hát ettől, s hálámat veended, S nem látsz — csak úgy néha . . . halk, éjféli csendben -! Csak vedd el a kételyt! BENEDEK ALADÁR: KOMÉDIÁS TÖRTÉNET. ! — ELBESZÉLÉS — BEÖTHY ZSOLTTÓL. ! (Vége.) De ez már mégis nagy kitüntetés! Eleget is beszéltek róla a töltésháziak, hogy a báró úr mikép tudta annyira meg-alázni magát. Komédiásokat ebédre híni! Ha még olyan jók is, csak theatralisták maradnak azok, és egy báró mégis csak báró, — ezt nem lehet tagadni. E sok beszédnek alapja annyi volt, hogy b. Hallgathy Titus (ki a piaczon a nagy oszlopos kastélyban lakik) a társaság két legjelesebb tagját, Bélát és Rózsát ebédre hízta meg.Minthogy pedig Rózsa maga nem mehetett, meghízta az atyját is. Az öreg majd kibújt a bőréből, de Béla nem látszott ennyire örülni a kitüntetésnek. Hanem azért a kitűzött napon és órában megjelent mégis az oszlopos kastélyban. Az öreg Bokor is megérkezett pontosan leányával, harmincz esztendős, de fényesre kefélt sötétzöld atil- Szájában, mely egyetlen fényűzése volt hosszú és csak nyomorúságban gazdag pályájának. A báró meglepő leereszkedést tanusított a komédiások iránt egész ottlétük alatt, mindazáltal nem feledvén el felsőbbségét holmi, szép nyelvünket eltorzító, rút orrhangok és egy félszemére csiptetett négyszögű ablak által folyton emlékezetükben tartatni vendégeinek. A fényes ebéd alatt — melyet külföldi ruhába bujtatott szolga hordott föl — legtöbbet beszélt az öreg Bokorral a régi szép időkről, miközben az öreg szemei egyre jobban csillogni kezdettek, s nyelvének kereke mind jobban megoldódván, élénken festé félszázados lelkesedését a művészet iránt. Rózsához egynéhány udvarias új szót intézett, a legszigorúbb üledék korlátai közt, elárulta az idegen költők műveiben való járatosságát, kikből idézett. Bé Jásával az ifjú művészek szép jövőjéről szólt, megnyomva a nagy- túri pártfogás szükségességét. Az öreg legjobban beletalálta ma- 13