Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)
1867-11-10 / 45. szám
540 NEFELEJTS: a tudomány álmodozott, a költészet tesz. A gondolkozó a húr egyszeri megpendítésével elűzi a vadságot. Később még visszatérünk a könyv hatalmára, most ne állapodjunk meg itt. De mai napig sok író és kevés olvasó volt. A köteles és ingyentanítás által szellemek lesznek megnyerve a világosságnak. A haladás mostantól fogva az olvasók légiójának erősödésétől van föltételezve. Minél világosabb a fő, annál jobb a szív. Az emberiségnek nincs még szellemi tápláléka. Az olvasás ezen táplálék. Ezért oly fontos az iskola. Az emberi nem végre egészen fölüti a könyvet, az emberiség azon óriási bibliáját, mely minden prófétából, költőből és bölcsből áll. Az olvasó emberiség, a képzett emberiség. Mily dőre vélemény tehát: a költészet múlóban van! Inkább mondhatnék: most tűnik föl. Aki költészetről szól, bölcseletről, világosságról és mivelődésről is szól. A könyv uralma még csak most kezdődik. Szaporítsuk az olvasókat, és a könyvek is szaporodnak; — nem belértékük szerint, hanem hatásukra, mert ott is munkások lesznek, hol különben eddig nem valának. A szép szövetségre lép a hasznossal. Ki tagadhatná, hogy az olvasókör szélesbítésével az olvasott könyvek köre is szélesbedni fog? Az olvasás szükségessége, az olvasási kedv, szétszórt puskapor; ha egyszer meggyújtjuk, a láng föltartóztathatlanul harapózik tovább. Képzeljük ide még az anyagi munkának gépek általi egyszerűsítését, a szabad idő szaporodását, a test kevesebb megerőltetését, s ezek következtében függetlenebb szellemet — hatalmas tanulási és gondolkozási kedv ébred minden főben, az embert napról napra kielégíthetlenebb tudásvágy foglalkoztatja; a síkságokat elhagyjuk, fölebb hágunk, Faublas-t elfeledjük, s Aeschilost olvassuk. A nagyszerűt megkedveljük, s ha e kedv egyszer fölébredt, többé ki nem elégíthetjük; a szép után törekszünk, mivel a szellemek annál szabadabbak, minél inkább megerősödnek, s végre eljő a nap, midőn a civilisatio fényében, a századokon át puszta, csak kiválasztottak által keresett legmagasabb magaslatai Lucretiusnak, Dantenak és Shakespearenek, oly szellemektől lesznek ellepve, kik táplálékukat csúcsokon keresik. II. Kétféle törvény nem lehet; a törvény egysége a létei egységéből következik; természet és művészet két oldala egy s ugyanazon dolognak. Elvileg, csekély megszorítással, melyet mindjárt fölhozunk, egyiknek törvénye egyszersmind a másiké is. A természet és emberiség, második hatványra emelve, nyújtja a művészetet. Ha az a-fa helyett egy nagy művész, vagy nagy költő valódi számjelét teszszük, az emberi szellem minden teremtményét sokszoros arculatában s határozott egészében föltaláljuk. Lehet-e szebb valami, minthogy a mesterművek különfélesége a törvény egységéből ered? A költészetnek is, miként a tudománynak, elvont gyöke van; belőle támad a tudomány, mint érez, fa, tűz vagy levegő mestermüve: gépek,hajó, locomotiv, léghajó; a költészet, mint hús és vér mestermüve: Ilias, „hohes Lied“, Romanzero, isteni comoedia, Macbeth. Misem kelti föl és táplálja a gondolkozó fő csodálkozását annyira, mint az elvont (abstract) ezen titok teljes átfordítása a valóba, az emberi gondolat kétszeresen exact svégnélküli birodalmába. Az emberi gondolat alapját a szám képezi; elménkre nézve elem,öszhangot és úgy jelent, mint mathematicát. A művészetben a szám a rythmusban, a végtelen szívverésében nyilatkozik. A rythmusban, a rend törvényében, istenséget érezünk. A vers számokból áll, miként a tömeg; lábai egy légió ütenylépéseiben mennek. Szám nélkül nincs tudomány, nincs költészet. A versszakot, az eposz, a drámát, az ember heves fölindulását, a szerelem kitörését, a képzelődés kisugárzását, ezen egész világot villámaival egyetemben a titokteljes szám kormányozza, épen úgy, mint a geometriát és az arithmeticát. Nemcsak a kúpmetszetek, de Ajax, Hector, Hecuba, Oedipus, Ugolino, Messalina, Lear és Priamus, Romeo, Desdemona, III. Richard, Pantagruel, Cid és Alceste is birodalmába tartoznak. A „kétszer kettő négy“-ből indul ki, s a villámok régiójáig hat. A művészet és a tudomány közt csak egy lényeges különbség van. A tudomány tökélyesülhet, a művészet soha. Miért ? III. Az emberi dolgok között a művészet, mint valami emberi, sajátságos kivétel. Minden földi dolog szépsége abban áll, hogy tökélyesbülni képes. Nőni, gyarapodni, erősödni, nyerni, előre haladni, jobbá lenni — egyszerre dicsőség és élet. A művészet szépsége ellenben abban rejlik, hogy nem tökélyesülhet. Időzzünk egy kissé ezen lényeges gondolatnál, melyet fönnebb röviden már érintünk. A mestermű mindig, minden időben mestermű. A költő a legmagasabb magaslatra emelkedhetik. Másik jön utána, az szintén oly magasra hág, de magasabbra nem. Az egyik Homer, a másik Dante. A haladásnak, e mindig távolabb eső czélnak, változó látköre van, az ideálnak nem. A haladás megingatja a tudományt , az ideál teremti a művészetet. Innen magyarázható ki, miért a tudomány s nem a művészet sajátja a folytonos tökélyesbülés. Egyik tudós leszorítja a másikat; költő költőt le nem szoríthat. A művészet saját modorában halad; változik, mint a tudomány, de egymásután következő terményei megmaradnak, míg a tudomány legcsodásabb kísérletei, melyek csak a véletlen combinatiói lehetnek, egymást leszorítják, homályba borítják. A tudományban a relatív, a művészetben a definitív ural kodik. A mi ma mestermü, holnap is az marad. Shakespeare változtat valamit Sophoclesen ? Moliére von le valamit Plautusból? Leszorítja Figaro Sancho Pansát? Cordelia Antigonét? A költők nem egymás vállán emelkednek föl. Egyik nem zsámolya a másiknak. Önerejükből emelkednek, minden más támasz nélkül. Lábaik alatt nincs hozzájuk hasonló. Az újonnan érkezettek tisztelik az előzőket. Egymásután következnek, de egymást nem pótolják. Szép szépet meg nem semmisíthet. Shakespeare nem áll Dante, Moliére Aristophanes, Calderon Euripides, az „Isteni comoedia“, a genesis, a Romanzero, az Odyssea, Sirius Arctur fölött. A nagyszerűség itt egy jelentőségű az egyenlőséggel. Az emberi szellem a végtelenség netovábbja. A mesterművek, ezen világok, szüntelen támadnak benne s megmaradnak mindvégiglen. Egyik sem nyomja el a másikat, egyiknek sem kell hátrálni. A korlátlan térben minden teremtménynek van helye. A művészet, magában véve mint művészet, sem előre, sem hátra nem megy. A költészet átalakulásai csak hullámvetései a szépnek, melyek az emberi tevékenységet elősegítik. A művészet benső haladásra képtelen. Phidiastól Rembrandtig van ugyan itt, de nincs előmenetel. — Az időben lehet visszamenni, a művészetben nem. A pyramisok és az„Ilias“ IX. ÉVFOLYAM.