Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)
1867-12-08 / 49. szám
IX. évfolyam, 49. szám, 1867. Deczember 8. DALAIMHOZ. Menjetek szét a világba, Hirdessétek nevemet; Hirdessétek, hogy a lányka — Hogy kínzott, hogy szeretett! Hirdessétek szenvedésim, Zengjétek el örömem ■ Hogy a fájdalom vetésin — Boldogság két kedsemen. Repüljetek kedvesemhez A szerelem szárnyain, Ő köt füzért majd nevemhez — Egy mosolyban ajkam; Szép szemének sugarába Dicsőségem fölragyog; Viszhang szive dobbanása — Hangotokra, kis dalok! Szenvedésim, boldogságom Egy füzérbe kötözöm; Költészetem, szent világom Ott nyugszik most lágy ölén; Minden sora dalaimnak Hozzá szól, csak néki zeng: — Hangját az örömnek, kínnak Érti, tudja, mit jelent. . . Könyeimre fölzokog majd, Mosolyomra fölnevet; Bánatomhoz egy bús sóhajt Keble ad, mely hőn szeret, S ábrándimnak magas czélját Olvasgatva, kedvesem: — Isteni perczeket él át, És elalszik csendesen. . . . KOMÓCSY JÓZSEF. LE AZ ÁLCZÁVAL! — BESZÉL ! — Irta: ÁBRÁS KÁROLY. I. • — Olvassa ön! — szólt egy komoly arczu férfiú, levelet nyújtva át, az alig 23—24 éves ifjúhoz, ki e pillanatban lépett be hozzá. — Atyámtól! —kiálta ez föl örömmel, hevesen szakítván s föl a pecsétet. Ez ifju gróf Szentkereszthy Kálmán, kinek atyja egyike a magyar haza legkitűnőbb s leggazdagabb főurainak. Kálmán gróf iskoláit végezve külföldre ment, hogy a mi szépet és hasznosat ott lát, tapasztal, elsajátítva, idővel hazája javára szentelhesse. Miután a miveit Nyugat-Európát 2 év alatt beutazva, műkincseivel, tudományos előhaladásával megismerkedett, s mindig azon eszközöket, melyek a nemzetek nagyságának alapjai, fölkutatta s tanulmányozta, tudománynyal és tapasztalattal gazdagon indult vissza hazájába. Előbb azonban még a regényes Svájczot is meg akarta látogatni, e classicus szép földet, az európai szabadságnak erős hazáját, gyönyörködni akart a nagyszerű havasok fölséges panorámái képében, az alattok, körültök elterülő változatos szépségű tájakban; látni akarta a helyet, hol a szabadsághős nyilat lőtt a hazáját elnyomó zsarnok mellébe, hol a lelkesült harczosok fényes győzelmet vívtak tengernyi zsoldos csapatok fölé lőtt, hadd legyenek utazásának ez utolsó napjai örök emléküek szivében, lelkében; és aztán vissza a drága, szeretett, imádott hazába, hova őt annyi kötelesség szólítja. A férfiú, kinek társaságában utazik, egykori nevelője, most utitársa és barátja. — Aggódni kezdettem önnek hosszú kimaradása miatt, — szólt a nevelő, midőn a gróf a hosszú levelet átfutá. — Nagy kár volt, édes Földessy bácsi; emlékszik még, mit mond a magyar példabeszéd: „Jészpénz nem vész el.“ — Kálmán, ön még most is szereti a könnyelműt játszani! — Holott nagyon is ideje lenne valahára komolynak lenni nem, nemde? Csak még e néhány napot engedje teljes szabadítságban töltenem, aztán... — Aztán?... 49